J. R. R. Tolkien: A Szilmarilok
Írta: Hegyi Zoltán Imre | 2011. 11. 21.

Hiszen Tolkien legelőször fantázia-birodalma legendáit építette fel. Mondhatni, minden műve a megírás folyamatában is mítosz-alapú – a nyelvészeti alapok mellett. Előbb minden esetben a szereplők, a helyszínek, a korszakok neveit „álmodta meg”, mintegy szótárt fabrikálva a maga által megalkotott nyelven, még a történetmesélés gesztusa előtt. Mindez konkrétan azt jelenti, hogy az általa jól ismert és sokra becsült európai mítoszkincshez hasonlóan a nevek mintegy magukban hordozzák az elnevezettel „történhetőt”. Tolkien nem sztori-vázlatokban gondolkodott, neki a nevek „mesélték” a történetet, a szó szerint „beszélő nevek”. Tágabban ez annyit jelent: a régi nyelvek szenvedélyes szeretete magával hozta a régi nyelveken mesélt történetek logikájának szeretetét is. Ez a mesei logika a mítoszé, s az ifjú Tolkien ugyanazzal az angyali makacssággal finomította világa múlt-gyökérzetének mítoszi alapjait, ahogyan idős korában is – s így maradt végül e végeláthatatlan munka töredékes, befejezetlen: szövegvariációkkal sűrűn teleszórt, hatalmas kézirat-halom a hagyatékban.
Amit aztán többek segítségével Christopher Tolkien válogatott és öntött formába; így jelent meg a válogatás Tolkien halála után: A Szilmarilok címmel. Megjelenése idején a hagyaték egy részét sikerült csak feldolgoznia a gondozóknak – így eshetett, hogy az utóbbi években több, A Szilmarilokban megtalálható történet teljesebb (általában a szerző életének későbbi szakaszában jelentősen átdolgozott) variációja napvilágot láthatott, többek közt például a Húrin gyermekei. Nem kell ezen csodálkozni: akkora szövegtömegről van szó, hogy feldolgozásuk még ma is folyik. Tolkien ugyanis nemigen javította a maga kéziratait, ha nem volt elégedett valamilyen alapvető elemmel a szövegben, minden esetben elölről kezdte az adott történetet. Ráadásul szívesen játszott a mítosz-jelleg adta szabadsággal, azzal, hogy ha van is „kánonja”, a mítosznak, nem kötelező érvényű – így nem egy történetét különféle mesélői pozíciókból, különböző (archaikusabb, vagy „kortársi krónikás”) hangon is elmesélte.
Tolkien számára a maga által megálmodott történet-birodalom leggyakrabban növényi analógiákkal képiesült: „…ahogy a történet nőtt-nődögélt, különféle gyökereket eresztett (a múltba), és váratlan ágakat is hajtott…”. A mítoszi gyökérzet nélkül A Gyűrűk Urának sem jutott volna ekkora horizont, ilyen tág, az olvasói fantázia számára hatalmas távlatot nyitó, levegős tér, (hogy a növényi analógiánál maradjunk) ilyen kiterjedt „mesei lombkorona”. Hogy épül fel, és mit is tartalmaz hát e hagyatékból előkerült mítoszi „gyökérzet”?
A szerkezetét tekintve úgy épül fel mint minden mitológia. Az első „könyv”, az Ainulindale a világ teremtéséről szól, úgy is kezdődik, ahogyan kell: „Kezdetben volt Eru, az egyetlen…”. Mint igazi mítoszrendszer, genezissel indul: azzal, hogyan lesz az „egyből sok”. A második a valák és maiák története, a Valaquenta a tolkieni felfogásban (ha mitológiai párhuzamot keresünk) inventár egyfajta „titánok háborúja” jellegű alapvetéshez. A kötet legterjedelmesebb, több fejezetre osztott története, a Quenta Silmarillion a nemestündék: a noldák lázadásáról mesél, voltaképp a történeti Óidők, a tündék korának regei összefoglalása, a „Nagy ellenség” Morgoth felemelkedésétől annak legyőzetéséig – amely a tündék tündöklő korának végét is elhozta. Tartalmazza az ember-nép felemelkedését, és a két rokon faj gyermekeinek szerelmét: Luthien és Beren gyönyörű regéjét, de a tünde-barát Húrin elátkozott családja tragédiájának egy szövegvariációját is. A negyedik könyv: az Akallabeth Númenor ember-királyságának megrontatását meséli el, egészen Elendil és népe Középföldére meneküléséig. Az utolsó pedig, A gyűrűkről és a harmadkorról szóló mintha egy gondori krónikás rövid összefoglalója, regéje volna magáról a Gyűrűháborúról, s a hozzá vezető eseményekről.
Ha a fiú, Christopher Tolkien által szerkesztett könyvet is tartunk a kezünkben, elmondható: érezni a történetek „atyjának” bizonyos hangütései által az eredeti alkotói szándékot. A könyv egészét átható valőr „az ember által regélt legenda-múlt” alapjain áll. Ez a legfontosabb különbség A Szilmarilok és A Gyűrűk Ura Függeléke között: amíg a Függelék elmeséli, mit tartalmaznak a régi regék, addig A Szilmarilok maga a rege. Írtuk: az író számára „világa kiegészülésének” alapja volt ez az élő legenda-múlt. Ami valójában bizonyos nézőpontból nem is mitológia, hanem történelem. Az „Óidők homálya”, amiről az emberek – és a hobbitok – regélnek, más nézőpontból korántsem „homály”, mert arra a Boldog Birodalom tünde urai konkrétan emlékeznek. Ez óriási különbség. Ez a különbség alapozza Az elveszett mesék könyve finom, nézőponti pozíció-eltolásokkal más mesélői valőrre épülő, tündeibb „hangját” A Szilmarilokhoz képest. A Szilmarilokban az ember – vagy a hobbit – regél (épít mítoszt) arról, amire a tünde voltaképp emlékszik. A szövegszerkezet jellegében ezért nem krónikai, nem a tünde-krónikások megemlékezése a múltról – hiszen például számtalan esetben hordozza az „úgy beszélik, hogy…” regei bizonytalanságát.
Miért gondolom, hogy az emberek, Númenor leszármazottai helyett – akár – a „hobbit lejegyezte rege” is lehet mindez? A hobbit megszületésének folyamatától Tolkien mélységes tiszteletben tartotta egyfajta hobbit-nézőpont folyamatos felvételét a történeteiben. Ha megfigyeljük, A Gyűrűk Urában is minden fontos új információ a hobbitok által jut el hozzánk, vagy ők tapasztalják meg, vagy nekik mesélik őket. A tündékre, a númenoriakra a hobbitok szemén keresztül csodálkozhatunk rá először – az író a tekintetünket a hobbitok szemén át vezeti, leggyakrabban a hobbitok látókörének és nézőpontjának élményét kínálja fel nekünk. Nem tudom felszámolni a gyanút, hogy A Szilmarilok és rengeteg szintén töredékben maradt, egymásnak gyakran ellentmondó, szövegvariációktól hemzsegő történet Tolkien elképzelései szerint Bilbó „tündéből fordított műveinek” gyűjteménye: a Nyugatvégi Piros Könyv maga.
Idéznék megint, most épp a Piros Könyvről: „…Eredetileg Bilbó magánnaplója volt, amit magával vitt Völgyzugolyba. A Megyébe Frodó hozta vissza, sok különálló jegyzetlappal együtt, és… majdnem teleírta háborús beszámolójával. Ehhez csatolták, és vele együtt őrizték, valószínűleg ugyanabban a piros tokban, azt a három nagy kötetet, piros bőrbe kötve, amit Frodó Bilbótól kapott búcsúajándékul… ez tartalmazza hiánytalanul Bilbónak „tündenyelvből fordított munkáit”. Ezeknek három kötete igen nagy tehetségről és műveltségről tanúskodik; a fordító felhasznált bennük minden élő vagy írott forrást… amihez Völgyzugolyban hozzá tudott férni.”
Tudni való, hogy Tolkien filológusként szívesen játszott az „elveszett kézirat másolatának közreadása” jellegű irodalmi játékokat – gondoljunk akár a Sonkádi Egyed gazda bájos előszavára, vagy arra a szeretetteli írói álcajátékra, amelyet a szerző az idézett helyen is: a „Néhány szó a megyei krónikákról” fejezetben kifejt. Mintegy beszámol a könyve forrásainak eredetéről – megalkotva a „történetileg hitelesített” légkört. És ha végiggondoljuk, hogy A hobbit és A Gyűrűk Ura számára is a Nyugatvégi Piros Könyv szerepel, mint „hiteles” forrás – az egyik Bilbó, a másik Frodó beszámolója-naplója –, szerintem semmi akadálya, hogy a regékre is érvényesnek tekintsük e kitételt.
Még valami. Amikor Tolkien megalkotta e mitológiát, a saját nemzete kvázi „mitológiátlansága” is a szeme előtt lebegett. Tolkien a korai angolszász szövegek avatott ismerőjeként rendkívül rosszul viszonyult például az Arthur-mondakörhöz: egyértelműen a normann betörés kulturális kísérőjelenségeként fogva fel annak elterjedését. A normann hatalomátvétel előtti regekincs szerinte gyakorlatilag elveszett – s az írót rokon inspirációk is vezethették, mint a mi reformkori íróinkat, Vörösmartyt, Aranyt. Ahogyan azok újraalkották a maguk romantikus elképzelései szerint az ősmagyar regevilágot, úgy Tolkien mítosz-alkotásán is tetten érhető egyfajta „újraálmodása” az elveszett angolszász regekincsnek. S ez akkor is igaz, ha az író e regéket elsősorban a saját világa számára lefektetett alapok törvényszerűségei alapján bokrosította.
A könyv első magyar kiadása a rendszerváltás utánra, 1991-re esik, az Árkádia adta ki Gálvölgyi Judit fordításában. Azóta számos kiadást megért, az utóbbi időben az Európa égisze alatt. A legutóbbi kiadások szövege sokat finomult, mivel a kiadó a Magyar Tolkien Társaság tagjait, a téma legfontosabb honi szakértőit is a szerkesztés közelébe engedte – az átfésült fordítás és jegyzetanyag a szöveghűséget tekintve mindenképpen pontosabb, mint a korábbiak. Közelebb áll a tolkieni szellemiséghez, hiszen olyan „szaklektorai” akadtak így a magyar fordításnak, akik valóban a téma szenvedélyes szerelmesei és a legavatottabb ismerői.
Ilyen sok szó után, ha még megkérdezné bárki, miért is szeretem e könyvet, egy mondattal így válaszolnék: mert színtiszta költészet. Egy olyan világ költészete, amely – immár alkotója nélkül – mindmáig rengeteg ember számára valóban létezik.
Kapcsolódó írások:Gregory Bassham - Eric Bronson: A Gyűrűk Ura filozófiája
Chris Smith: Fegyverek és hadviselés Középföldén
Michael Martinez: Középfölde életre kel
Karen Wynn Fonstad: Középfölde Atlasza
Jude Fischer: A király visszatér - képes útmutató
Sean Astin-Joe Layden: Csavardi Samu története