Koncert: Szegedi Jazz Napok 2011 - Szegedi IH Rendezvényközpont, 2011. november 4-5.

November 04. 19:30 (Első koncertnap)
Helyszín: Szegedi IH Rendezvényközpont

Az első koncertnapot – a hagyományoknak megfelelően – szegedi, illetve szegedi kötődésű hazai előadók nyitották. Az idén a fesztiválnyitó szerep a bőgős Kiszin Miklós Allstars triójának jutott. A formációban Bodó Józsefdobolt és ifj. Szakcsi Lakatos Béla zongorázott. Kiszinék finom, kicsit visszafogott zenét játszottak, s az egésznek meglehetősen bárzenejellege volt. Ez a minősítés természetesen nem egy kommersz műsort takar. A zenekar produkciója láthatóan jótékony hatással volt a koncertek elején – szokás szerint – izgő-mozgó, fészkelődő közönségre. Kiszinék mit sem törődtek a „felvezető” együttesre háruló nehézségekkel, s igazán kellemes atmoszférát teremtettek a teremben.
 
Balázs Elemér az egyik kedvenc dzsesszdobosom, ezért nem meglepő, hogy nagy érdeklődéssel vártam a fellépését. Annál is inkább, mert egy új formáció, a Brotherhood tagjaként érkezett Szegedre. (A formációban Czvikovszky Gábor trombitált, Zana Zoltán szaxofonozott, Balázs József zongorázott és Lakatos Pecek Krisztián bőgőzött.) Balázsék produkciója lendületes, energikus és átható volt. Játékuk láthatóan az egész nézőteret lázba hozta. A két napot összevetve számomra ez volt a legjobb koncert a hat közül, annak ellenére, hogy a műfaj nagyjai közül többet is felléptek ezen a hétvégén.
 
Most is beigazolódott, hogy az élet a legnagyobb forgatókönyvíró. Ugyanis Balázsék a közelmúltban véget ért New York-i turnéjukon összetalálkoztak Tim Riesszal, aki a Rolling Stones turnéinak állandó szaxofonosa, és az amerikai muzsikus eljött velük Magyarországra, sőt még Szegedre is a csapattal tartott. A közönség tehát úgy láthatta egy világsztár fellépését, hogy az meg sem volt hirdetve a hivatalos programban.
 
Az a szép a dzsesszben, hogy olyan muzsikusok is képesek gyorsan egymásra hangolódni, akik előtte nem vagy legfeljebb keveset játszottak együtt. Most például Ries játszott úgy, mintha már évek óta a Brotherhood tagja lenne. Az amerikai zenész tanári alapossággal és láthatóan jó kedvvel játszott, Balázs Elemér pedig ezen az estén is bizonyította, hogy méltán tartják őt napjaink egyik legjobb hazai dzsesszdobosának.
 
Az est sokak által várt nagy eseménye a bőgőkirály, Ron Carter fellépése volt. Carter a műfaj élő legendája, vele kapcsolatban szinte lehetetlen lenne felsorolni azokat a művészeket, akikkel az eddigi pályafutása során együtt dolgozott.  Előadói kvalitásait jól mutatja,  hogy Miles Davis hajdan meghívta őt a második kvintettjébe és olyan nagyszerű lemezeket készítettek közösen, mint pl. a Seven Steps to Heaven (1963) és az E.S.P. (1965). Carter most Mulgrew Miller (zongora) és Kevin Eubanks (gitár) társaságában érkezett Szegedre.
 
A koncert utáni néhány akaratlanul is elkapott beszélgetésfoszlányból azt a következtetést vontam le, hogy megoszlottak a vélemények a trió összetételét illetően. Voltak, akik jobban örültek volna egy klasszikusnak számító bőgő-dobok-zongora felállásnak. Mások az egekbe magasztalták a mostani bőgő-gitár-zongora formációt. Parttalan vitát lehetne nyitni arról, hogy melyik a jobb. Abban viszont mindenki egyetértett, hogy abszolút profi muzsikusok szerepeltek a színpadon. Egyértelműen a műfaj „felső kategóriás” képviselői zenéltek Szegeden. Az előadott művek összeszedettek voltak és magas élvezeti értéket képviseltek. A közönség pedig egyértelműen vevő volt erre a minőségi produkcióra.
 
 
November 05. 19:30 (Második koncertnap)
Helyszín: Szegedi IH Rendezvényközpont
 
A második koncertnap döntően a nyáron elhunyt Kossuth-díjas zeneszerző és zongoraművész, Szabados György előtti tisztelgés jegyében telt. Többen színpadra léptek az ő hajdani tanítványai közül. Elsőként a hegedűs és brácsás, Mezei Szilárd a saját Szeptetjével. A produkció erősen megosztotta a közönséget. Amit Mezei korábban egy interjúban elmondott („Abban a zenében, amellyel én foglalkozom, a legfontosabb az improvizáció. És az ideális az lenne, ha csak improvizálnánk, kompozíció nélkül.”), az jól jellemezte a szombat esti produkciójukat is. A Csík István (dob), Malina Ervin (nagybőgő), Bogdan Rankovic (szaxofon és klarinét), Bransilav Aksin (harsona) és Pápista Kornél (tuba) összetételű formáció ezen az estén igen magasra engedte a dzsessz szabad madarát. Akik képesek voltak jó ütemben elkapni ezt a szárnyalást, azok rendkívül élvezték a produkciót. Akik nem, azok a szünet előtti büfét választották...
 
Az este második koncertjét az egyik leghíresebb Szabados-tanítvány, Dresch Mihály adta kvartettjével (Hock Ernő / bőgő, Baló István / dob, Lukács Miklós/ cimbalom). A Dresch Quartet a közelmúltban adott ki új albumot, Fuhun címmel. Ezért érthető, hogy a Szabados előtti főhajtáson túl ennek a korongnak a felvételei adták a mostani műsor gerincét. Dresch játékát az a nehezen definiálható bensőségesség és őszinteség jellemezte, ami az elmúlt évtizedek során szinte a védjegyévé vált. Dresch zene iránti feltétlen alázata példaértékű lehetne sok, itthon „sztárnak” kikiáltott muzsikus előtt. A zenekaron belüli kommunikációja is dicséretre méltó. Minden csapattagra volt ideje odafigyelni, méghozzá úgy, hogy a saját előadói szerepét is tökéletesen megformálta. A minden részletében igényesen szórakoztató koncert után sokan éreztük azt, hogy ideje megismerkedni az új album teljes anyagával.
 
Természetesen szombatra is jutott egy világsztár. Az idei rendezvény záró koncertjét a New York-i zenei élet egyik kultikus figurája, a gitáros Marc Ribot adja. A muzsikus eddigi zenei portfoliójában csupa jól csengő név van. Az elmúlt évek során olyan művészek oldalán bukkant fel, mint pl. Elvis Costello, Allan Ginsberg, Robert Plan, McCoy Tyner, Madeleine Peyroux és Norah Jones. Ribot-hoz hasonló nagy név a szakmában a bőgős Henry Grimes, akivel kapcsolatban szinte könnyebb lenne felsorolni azokat, akikkel nem játszott együtt, mert a „másik oldal” sokkal népesebb. A ma este látott trió harmadig tagja a dobos Chad Taylor volt.
 
Ribot bebizonyította, hogy milyen sokoldalú, kreatív művész és mennyire szuggesztív gitáros. Végtelennek tűnő improvizációi még a koncert után is ott csengtek a fülünkben. A koncert összképe alapján elmondhatom, hogy a gitáros ezen az estén leginkább a dzsessz-rock rajongóit kényeztette az általa összeállított műsorral. Persze ahhoz, hogy ez a történet ilyen kerekké váljon, kellett egy remek dobos és egy bőgős professzor. Szerencsére mind a két személy adott volt ezen az estén...