Főkép

Kevés húszévesnek van olyan jól sikerült születésnapi bulija, mint Magyarország egyik legnépszerűbb és leghíresebb alternatív zenekarának, a Quimbynek. Annak, aki ismeri a zenekart, azt hiszem, nem kell megmagyaráznom, hogy miért örvend ekkora népszerűségnek: a dallamos zene, a szép és eltalált, sokszor nagyon igaz dalszövegek, és a legtöbbször felejthetetlen show-ba hajló koncertek igen jó kombinációnak bizonyultak, és megalapozták a zenekar sikerét. Mikor néhány hónappal ezelőtt felröppent a hír, hogy a zenekar alakulásának 20. évfordulójára hatalmas bulit rendeznek Magyarország egyik legnagyobb koncerthelyszínén, kicsit szkeptikus voltam annak sikerével kapcsolatban, a koncertre megérkezve azonban minden „aggodalmam” elszállt.
 
Igaz, hogy kicsit megváratatta a közönséget a zenekar (bár pontos kezdést ígértek), de a koncert első fele kárpótolt ezért: szinte az összes nagyobb slágert rögtön az elején eljátszották, amit a közönség hálás tombolással jutalmazott, és ez egy hatalmas arénában nem kis hangzavart jelent. Látszott, hogy a zenekar jól érzi magát a színpadon, és bár ez a koncert sem változtatott azon a véleményemen, hogy a Quimby egyáltalán nem való ekkora színpadra és ekkora közönség elé, hisz „kicsiben” valahogy mindig jobb a hangulat és a közönség is közelebb érezheti magát a zenészekhez, egyáltalán nem okoztak csalódást.
 
A színpadkép – ez volt az első dolog, ami igazán magával ragadott – nagyon „quimbys” volt: kezdetben halvány fények, majd színkavalkád, és ami igazán ötletes volt, az a minden dalhoz külön készített mini videoklipek és animációk sorozata volt: egyrészt így a színpadtól távol ülők számára is jelentett vizuális élményt (is) a koncert, másrészt pedig látszott, hogy a zenekarnak tényleg rengeteg munkája van ebben a koncertben. Az animációk közül talán a „Cuba lunatica” című számhoz készített pici szörnyecskés videó és a „Turning to the blue”-t kísérő nagyon egyszerű, ámde hangulatában annál jobban eltalált klip volt a legötletesebb.
 
A számok sorrendje miatt azonban azt hiszem, hogy kritika illeti a zenekart: mivel a koncert elején eljátszották az összes nagyobb slágert, így például az „Ajjajjajj”-t, a „Fekete lamoure”-t vagy pedig az „Autó egy szerpentinen”-t, a koncert utolsó harmadában a közönség mintha már nem lett volna 100%-ban a zenészekkel (mivel pont a kijáratnál ültem, így sok embert láttam kabátban kifelé sietni): természetesen a kitartóbb rajongók, és ők voltak többségben, végig maradtak, így még meghallgathattak olyan slágereket, mint például a „Libidó”. A „Most múlik pontosan” című már-már agyonjátszott dalt pedig szerintem hiba volt a végére hagyni, ráadásul, teljesen hatásvadász módon egy kislánnyal elénekeltetni: jobb lett volna, ha ezt a dalt is Kiss Tibi tolmácsolásában hallhatjuk. Ezért azonban kárpótolt a „Nyina” című szám, amit sajnos nem hallhatunk minden koncerten, pedig sokkal kevésbé hatásvadász, ámde annál megindítóbb, mint a hasonlóan melankolikus „Most múlik pontosan”.
 
A kisebb-nagyobb hibák ellenére azonban felejthetetlen élményt nyújtott a Quimby 20. születésnapi koncertje: nemcsak azért, mert képesek voltak még ebben a hatalmas térben is megteremteni valamit a szokásos Quimby koncertek hangulatából, hanem azért is, mert jó volt látni, hogy egy magyar alternatív zenekar is örvendhet ekkora népszerűségnek, és hogy a quimbys srácok „őrületét” (hisz a zenéjük néha kicsit őrült, valljuk be) ennyien szeretik: 15 évestől a 70 évesig mindenkit láttam ezen a koncerten és ez azt jelenti, hogy valamit nagyon jól csinálnak: míg sok zenekar csak egy-egy korosztályt szólít meg, a Quimby hol zaklatott, hol melankolikus, hol őszinte, hol pedig kritikus dalaival képes bárkihez szólni, aki hajlandó befogadni azok üzenetét.