Főkép Huszadik, tehát utolsó kötetéhez érkezett a Kossuth Kiadó világhíres zeneszerzőket bemutató sorozata, és bár az eredeti spanyol kismonográfia-gyűjtemény összeállítói híres hazánk fiát nem tartották beválogatásra érdemesnek, nálunk a Bartók Béla életét és művészetét ismertető könyv zárja le a kis túlzással az egész évet lefedő, nagyszabású vállalkozást, méghozzá (nyilvánvalóan az adott kereteken belül) a legnagyobb magyar szerzőhöz méltó színvonalon.
 
Az hamar kiderül a kismonográfiából, hogy Bartók Béla sokáig ellentmondásos figurája volt a magyar és nemzetközi zenei életnek – elég csak A csodálatos mandarint övező botrányokra, vagy a szerzeményeivel szembeni értetlenségre gondolni. Emellett Magyarországon sokan azért is bírálták őt, mert Trianont követően nem számolta fel a román barátaival és zeneszerzőkkel ápolt kapcsolatait, de – noha a kötet nem említi – a Tanácsköztársaság idején vállalt funkciója vagy az amerikai emigráció sem számított pozitív lépésnek sokak szemében.
 
Ugyanakkor Kodály Zoltánnal közösen lényegében ők ketten teremtették meg az új, javarészt a parasztzenéből kiinduló magyar zenei nyelvet, ami ráadásul tökéletesen illeszkedett a nagyromantika tradícióin fokozatosan túllépő, a tonalitást sok más nagyszerű alkotó mellett például Debussy és Schönberg kísérletei által lebontó, úttörő művészethez, vagyis a demotikust elit művészetté alakító modernizmushoz. Pontosan ezt a furcsamód ellentmondásmentes kettősséget tükrözi a kötethez kiválasztott, minden szónál ékesebben szóló két zenemű.
 
A Negyvennégy duó két hegedűre Kokas Katalin és Kelemen Barnabás értelmezésében rögzített felvételéről korábban írtam már, az előadás napfényes szépsége azonban minden alkalommal – így most is – felüdített. Kissé meglepő viszont annak hangsúlyozása, hogy a darabok megszületésének oka ama törekvés, hogy a „lélektelen gyakorlatok helyett” valódi, élvezetes muzsikával tegyék színesebbé a zenepedagógiát. Bevallom, nem sokat tudok a 20. század elejének zenei képzési sillabuszairól, azt ellenben tudom, hogy Johann Sebastian Bach két- és háromszólamú invenciói gyönyörködtető tandarabok, és még Michel Corrette L’école d’Orphée címen kiadott műve, vagyis a valaha megjelent első hegedűiskola is koncerteken úgyszintén játszható, élvezetes rövid kompozíciókat tartalmaz.
 
Amíg a Negyvennégy duó Bartók művészetének tisztán népzenei ihletésű oldalát mutatja meg, addig a Concerto a Bach hagyományait folytató, formalista alkotás, amely ugyan nem Paul Sacher és a Bázeli Kamarazenekar megrendelésére készült, jellegében mégis ugyanazokat a letisztult, ellenpontos szerkesztési elveket követi, melyek a jeles impresszárió elképzeléseit követve, századokon átívelőn összekapcsolják a barokk szigorú keretek között kibontakozó leleményességét a modernizmus újításaival. Nem véletlen talán, hogy a Concerto fugatóktól vibráló Finale tétele Bartók legfelszabadultabb, legenergikusabb kompozíciói közé tartozik, és – talán épp ezért –, az egyik legkönnyebben befogadható is.
 
A Világhíres zeneszerzők sorozat záró kötete egyúttal a legszínvonalasabb is, hiszen mind Kokas Katalin és Kelemen Barnabás, mind az Eötvös Péter vezette Mahler Ifjúsági Zenekar felvétele a legkiválóbb Bartók-értelmezések közé tartozik; Szirányi János főként az életrajzra koncentráló, ám a bartóki zene sajátosságait sem figyelmen kívül hagyó szövege pedig a szűkös terjedelem ellenére rengeteg információval szolgál.
 
A CD-mellékleten elhangzó művek:
1-36. Negyvennégy duó két hegedűre – részletek
37-41. Concerto zenekarra
 
Előadók:
Kokas Katalin – hegedű (1-36)
Kelemen Barnabás –hegedű (1-36)
Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar (37-41)
Eötvös Péter – karmester (37-41)