Főkép

A koncertet a nemrégiben nyílt Barba Negra klubban tartották, amely tökéletes helyszínválasztás volt. A klubban hatalmas „tánctér” található a színpad előtt, a Feketeszakáll korát és helyenként a Karib-tenger kalózait idéző hangulatelemek tökéletesen a helyükön vannak, legyen szó akár a festésről vagy a pultok hajóra emlékeztető kivitelezéséről. Emellett a színpad is elég nagy ahhoz, hogy akár 6-7 fős zenekarok is elférjenek rajta, mindehhez pedig profi fény- és hangtechnika társul.
 
Az estének kicsit fesztiválhangulata lett, abból a szempontból, hogy 5 zenekart hallhatott játszani az, aki ezen az estén lemondott a másnapi munka előtti alvásról és leszurkolt 2000 forintot a bejáratnál. Ezért a pénzért ajándék DVD is járt az illetőnek, amin a 2010-es Brave New Tour Wigwamban tartott koncertjén készült felvétel kapott helyett.
 
A Belfegor nem sokkal 8 után már kezdte is hevíteni a tömeget. Ekkor még csak szórványosan álltak a színpad előtt, a fiúk azonban nem zavartatták magukat, nyomták neki rendesen. A banda Kiss Zoltán révén kapcsolódik az Iron Maidnemhez, bár Kiss itt csak vokálozott és megmutatta, hogy a szólógitárhoz is remekül ért. A zenekar jó hangulatot adott az este elejének, Fábián Attila jól énekelt, látszott, hogy alaposan megdolgoztatja a hangszálait, de Horváth András P. és Kiss Zoltán sem kímélték a gitárok húrjait. Lovász Attila adta az egész hangzás alapjául szolgáló basszust, Krecsmarik Gábor pedig a ritmust szolgáltatta a dobfelszerelés mögül.
 
Ezután jött az Iron Maidnem. Akarom mondani, majdnem jött az Iron Maidnem, hiszen az estét a Chronology folytatta, ami voltaképpen a tributebanda tagjainak saját zenekara, a különbség csak annyi, hogy Bevíz Misi helyett a gitárt itt Makra Ádám viszi. Ez is remek koncert volt, bár a srácok érthető okokból nem nyújtották túl hosszúra az előadást. S bár a hangosítás lehetett volna jobb is, élveztem a gitárszólókat, a ritmust, a basszust és az éneket is. Egyszóval jó volt, na!
 
Ezek után két olyan zenekar jött, amelyek ma már sajnos nem túl aktívak. Az első a Lady Macbeth volt, amely még a ’80-as évek közepén alakult, manapság azonban már csak pár évente állnak össze egy-egy koncert erejéig. Szerencsére épp erre az estére volt esedékes a ritka alkalmak egyike, így a hallgatók remekül szórakozhattak a sikítós gitárszólókon, a kemény basszuson vagy a profi és változatos dobon. A zenekar koncertjének legegyedibb vonása az volt, hogy több énekesükkel álltak ki, s az énekesek folyamatosan váltották egymást, és mindannyian más színt képviseltek a hangjukkal és a stílusukkal. Ezt már csak egyetlen módon tudták megkoronázni a fiúk: a „Skócia lánya” című számukat a három énekes együtt adta elő, méghozzá nem is akárhogyan. Az, hogy a zenekar ritkán játszik, inkább csak a technikai részletekben látszott meg: menet közben az egyik gitár teljesen elszállt, így több számon keresztül a három gitár helyett csak kettő szólt, azonban a fiúk ügyesen áthidalták a kiesett részt, én pedig az ájulás határára kerültem a gitár visításától.
 
Aztán Bevíz Misi is megjelent a színpadon az Exit zenekarral, ami eleinte nem tűnt túl tetszetős választásnak, hiszen a Lady Macbeth szólisztikus, gitártémákkal agyonpakolt zenéje után az Exit kicsit száraznak tűnt, azonban a fiúk a számok között jól elviccelődtek a hallgatókkal, pár dal után pedig az ember ráhangolódott az újabb stílusra. Aztán jött a slusszpoén, amitől nemcsak a fülünk állt ketté, de a röhögés is kerülgetett (szigorúan jó értelmében): a tagok hangszert cseréltek, így a dobos megragadta a basszusgitárt, a basszusgitáros a szólógitárt, a másik gitáros bevetette magát a dobok mögé, Misi pedig... nos, ő nem cserélt hangszert, egyszerűen átadta a gitárját és csak az énekre koncentrált. Vicces kis szám kerekedett a maga egyszerűségében, a hallgatóság pedig láthatóan nagyon élvezte.
 
Eddig remekül szórakoztunk, az egyetlen zavaró tényező talán csak a SOK vendégzenekar volt. Mindegyikőjük nagyon jól nyomta, és érthető, hogy egy születésnapi koncertre nagy felhajtást csinálnak az ünnepeltek, de már éjfél is elmúlt, mire az Iron Maidnem végre a színpadra állt. Az addig csak lagymatag, de állandóan növekedő, színpad előtt álló tömeg eddigre meglehetősen felduzzadt, a az első sorokban komoly tumultus alakult ki.
 
Aztán elkezdődött: a színpadi díszletek az Iron Maidentől megszokott hangulatot idézték a „Trooper” és az „Aces High” Eddie-jeivel, a kivetítőn pedig elkezdtek lejátszani egy ötperces összevágott videót az Iron Maidnem koncertjeiből, ami alatt Bruce Dickinson énekelte nekünk a „Doctor Doctor”-t. Ezután végre a színpadra lépett a 15 éves Iron Maidnem, és rögtön megmozdult mindenki. Először Balogh Krisztián jelent meg a dobok mögött, majd a két gitáros, Töfi és Bevíz Misi érkezett szinte karöltve a magyar Steve Harrisszel, Boros Bélával. Végül tempósan befutott Kiss Zoli is, aki ezúttal is a Bruce Dickinson által rendszeresített, agyonszaggatott hatást keltő bőrnadrágban és egy bőrmellényben feszített.
 
Eddigre már egyébként is remek hangulat alakult ki a közönségben, de ekkor szinte megbolondult a tömeg, mindenki tombolni kezdett. Az Iron Maiden talán legegyedibb és legnehezebben utánozható része Brice Dickinson magas, mégsem túlzottan visítozó hangja, akinek olyan egyedi hangszíne van, amit nehéz élethűen visszaadni, de Kiss Zoli – ahogy eddig is – remekül énekelte a Vasszűz dalait. Maidnemék másik nagy teljesítménye, hogy két gitárral is remekül vissza tudják adni a brit banda gitártrióját. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy behunyt szemmel már-már azt gondolja az ember, hogy valóban Dickinson, Harris, Smith, Gers, Murray és McBrain tombolnak a színpadon. Aztán rájövök, hogy ez mégsem így van, de nem érdekel: frankón nyomják a fiúk, és így is kell ezt, ha már Iron Maiden-tributebandát csinálnak.
 
A majdnem két órás koncert alatt remek és változatos dalösszeállítást hallhattunk: a fiúk nem ragadtak meg egyetlen korszaknál sem, s az első, Iron Maiden című albumról ugyanúgy elhangzott pár szám, mint ahogy a 2010-es The Final Frontierről is eljátszottak egy dalt. Nagyívű áttekintést hallhattunk tehát, egészen a korai, tempós számoktól a későbbi, enyhén progresszívbe hajló dalokig. Azt azért megjegyezném, hogy az idén 25 éves albumról, a „Somewhere in Time”-ról az átlagosnál kicsit több track szólt, de hát istenem, jó kis album az! Persze nem maradhattak el az Iron Maiden-koncertek kötelező elemei, így felcsendült a „Fear of the Dark”, az „Iron Maiden”, és a „The Number of the Beast” is, miközben – főként a koncert közepe felé – a banda egy kis pikantériát adott a tributejellegnek azzal, hogy B-oldalas számokkal is megörvendeztették a közönséget, így hallhattuk a „Juanitá”-t vagy épp a „Wet Girl”-t is. Emellett olyan, az eredeti banda által élőben nem játszott számokat is előadtak, amiket sokan szeretnek, mint például az „Alexander, the Great”-et. És persze a magyar Eddie is a színpadra lépett, kényszerzubbonyba öltöztetve, akárcsak a Peace of Mind album borítóján. Töfi jól eljátszott vele, kicsit kölcsön is vette a láncát, hogy azzal pengesse a gitárját. És persze megvolt a „Trooper” alatti kötelező britzászló-lengetés, na meg a díszletekre való felmászkálás és a több perces közönségénekeltetés is – akárcsak Maidenéknél.
 
A brit banda egyik legkülönösebb és általam gyakran emlegetett pozitívuma, hogy miközben színtiszta heavy metalt játszanak, azt olyan profin teszik a számírástól elkezdve az eljátszásig, hogy rengeteg olyan rajongójuk is akad, akit a legnagyobb jóindulattal sem hívhatunk rockernek. Ezt a tényt pedig leginkább a koncertjeiken szétnézve igazolhatjuk, hiszen a kemény rockerek mellett olyanok is megtalálhatók a tömegben, akiket inkább egy Rihanna- vagy egy Shakira-koncerten tudnánk elképzelni, mégis látszik rajtuk, hogy imádják Harrisék zenéjét. És nincs ez másképp az Iron Maidnem koncertjein sem, hisz majdnem-cicababáktól elkezdve az irodistákon át a kemény rockerekig szinte mindenféle embert láthatunk a közönség soraiban. Számomra ez leginkább akkor volt érezhető, amikor a párom, aki csak akkor hallgat Iron Maident, amikor én beteszem a lejátszóba, remekül tombolt az „Aces High” vagy a nagyszerűen összerakott „When the Wild Wind Blows” alatt. Persze a kicsit „hülye”, az egész táncteret bejáró rajongók sem maradtak el, akik ha épp nem löktek fel minket, akkor remekül elszórakoztattak azzal, hogy mennyire átélték a fiúk zenéjét.
 
Az estébe még az a néhány baki is belefért, ami becsúszott, hiszen például a ráadásban korán kezdték el lejátszani a „The Number of the Beast” betétjét, így a klasszikus Iron Maidenes közönségfotózás csak utána következett, de mindez a fenét sem érdekli, elvégre jól nyomták a fiúk, és végül a fotó is összejött!
 
A koncertnek hajnali kettő körül lett vége és nemcsak a zenészek, de a közönség is alaposan elfáradt ezen a több mint 5 órás maratoni koncertestén. Mégsem hiszem, hogy lenne olyan, aki megbánta volna, hogy csak pár órát tudott aludni a másnapi munka előtt, hiszen nagyrészt klappoltak a dolgok, a zenészek jók voltak, a zenéjük nem kevésbé, és a közönség is szemmel láthatóan jól érezte magát. Köszönjük, Iron Maidnem, csak így tovább!
 
Az együttes tagjai:
Kiss Zoltán – ének
Cserfalvi „Töfi” Zoltán – gitár
Bevíz Mihály – gitár
Boros Béla – basszusgitár
Balogh Krisztián – dob