Főkép
Egyes bolyvilágok egymásra épülő plasztacél héjakból állnak, melyeket roppant pillérek választanak el egymástól; mintha a planéta fémbőrt növesztett volna, majd egy újabbat, aztán még újabbat, s minden egyes bőrréteg milliószámra nyüzsgő emberi férgek, bolhák és tetvek otthona lenne.
Más bolyvilágok mérgezett pusztaságok csupán, melyeket magasba tornyosuló plasztacél termeszdombok pettyeznek, függőleges városok, melyek átdöfik a felhőtakarót.
A Sztálindróm városai inkább az ellenséges őserdő tengere fölé magasodó korallszirtekre emlékeztettek. Kefalov úgy puffadozott, mint valami megszámlálhatatlan taréjjal ékes fosszilis agyvelő. Dendrov mindenfelé szétágazott, kusza szarvasagancsok erdejének tűnt. Misov orgonasípok tömege volt, melyekből gombatenyészetek – külvárosok – sarjadtak. Más városok legyezőkupacokra vagy egymásra halmozott tányérokra hasonlítottak.
Ezernyi ilyen város magasodott, duzzadozott és ágaskodott a Sztálindróm felszínéről, és szinte mind fegyvergyártásból élt, a Birodalom számára. A Sztálindróm gazdag, fontos világ volt. Zsúfolt korallszirtjei kevély rózsaszínben, skarlátban, bíborban és lilában pompáztak. A városok között szörnyű sebhelyek tátongtak a kékeszöld dzsungelben, ahol a plazmaágyúkat meg a záróbombákat tesztelték. Az őserdőket csatadroidok, tiprórombolók és halálosztó különítmények járták zsákmányra vadászva, hogy ki ne jöjjenek a gyakorlatból.
A főváros, Vaszilarjov, magán viselte a korallépítészet legtöbb fő vonását. Az ötven kilométer hosszú, negyven kilométer széles és öt kilométer magas Vaszilarjovot jelenleg épp önnön fegyvereinek haragja tépte, mert Harq Obispal úgy dühöngött a bolyvilágon, akár egy felbőszült medve. És jó munkát végzett, ó, nagyon...

A Birodalmi Hotel smaragd lakosztályában, egy plasztacél téglalapban, mely a magasból tekintett alá a gyilkos őserdőre Vaszilarjov déli szélén, Ey’Lindi így szólt:
– Azt hiszem, lemegyek a városba gyakorolni.
– A lázadó hibridek ellen? – kérdezte a kis Zhord. – Huh! Énrám ne számíts.
Amiről mindenki tudta, hogy azt jelenti: Zhord egy percet sem óhajt elszalasztani a mókából.
– Ilyen ruhában... Ey’Lindi? – nyújtotta el a mondatot Gugol.
A navigátor szürke szeme végigmérte az orgyilkosnő színjátszó szíriuszi selyemruháját, melyet hanyagul megkötött skarlátvörös öv tartott a derekán, ezüstprémes stóláját, felkunkorodó orrú lábbelijét.
Igaz, még így, egy kereskedő szeretőjének öltözve sem lehetett védtelen: kellett, hogy legyen nála egy-két fojtóhurok, néhány apró digitális fegyver, amelyeket az ujjára húzhat, vagy pár, gyorsan ható vegyszerrel teli fiola.
Gugol hátradőlt a díványon, és élvezettel nézte Ey’Lindi alakját, ahogy a nő finom mozdulatokkal nyújtózkodni kezdett. Az orgyilkos valami izometriás gyakorlatot végzett, különlegesen fejlesztett izmai megfeszültek és elernyedtek. Csodálatos acélpengének tűnt, ahogy meghajolt és visszarugózott, titkos tudományával edzve, keményítve magát. Gugol testtartása lustálkodást sugallt. A navigátor jókorát ásított.
Ám közben figyelte Ey’Lindit. Akárcsak Zhord; akárcsak maga Jaq.
Ey’Lindi nagyobbra nőtt a legtöbb férfinál, tagjai hosszúak voltak, termete sudár. A magassága arra volt jó, hogy elterelje a figyelmet a lábszárában és bicepszében rejlő erőről. Göndör, rövidre nyírt hollófekete hajjal keretezett arca fura mód lapos és jellegtelen volt: olyasféle, amit hamar elfelejt az ember. Lágy ívű, elefántcsontfehér vonásai szépséget sugároztak, de mintha valami ingerre várnának, hogy életre keljenek. A szeme aranyszínű volt.
Ey’Lindi. Még gyermekkorában ragadták el egy vad dzsungelvilágról, ahol csak úgy nyüzsögtek a ragadozók, a húsevő növények meg a vadásztörzsek, melyek a civilizáció legtöbb vívmányát már elfeledték, kivéve a ravaszság, a harc és a túlélés fortélyait. Miután elrabolták, hogy letöltse tízéves tanulmányi idejét az Orgyilkosok Képzőiskolájában, makacs módon a többi újoncnál sokkal tovább ragaszkodott a személyazonosságához. A maga egyszerű, különösen hangzó nyelvjárásában folyton azt hajtogatta: „Én, Lindi! Éééjn, Lindi! Én, Lindi! Éééjn, Lindi!” Hétéves korában megölt egy idősebb növendéket, aki kicsúfolta. Az oktatói ezek után Ey’Lindinek nevezték el. Hagyták, hogy megtartsa ezt a részt hajdani önmagából, bár sok minden mást megváltoztattak rajta. Most halvány mosolyt küldött a lakosztály kristályüveg ablakai alatt elnyúló őserdő felé, mintha az otthona járna az eszében – jóllehet most az igazán halálos dzsungel a városon belül volt, nem odakint.
Gugol és Zhord mindketten szinte itták a mosolyát. Akárcsak Jaq. Akárcsak maga Jaq.
Az inkvizítor tudta, hogy csak egy csodálatraméltó eleven fegyvert szabad látnia Ey’Lindiben. Őszintén remélte, hogy a navigátornak sosem támad olyan ostoba ötlete, hogy megpróbálja Ey’Lindit az ágyába csalogatni. Ey’Lindi szalmaszálként roppantaná össze, mint egy óriáskígyó. Úgy törné fel szőrtelen fejét, akár a tojáshéjat. Gugol mindig rejtve maradó hiperszeme egyszeriben kiugrana a homloka köré tekert fekete fejkendő alól.
Ami a rőt szakállú zömiket illeti, aki Ey’Lindinek csak a csípőjéig ért, és olyan mulatságosan festett piros terepzubbonyában, zöld overalljában és gyakorlósapkájában... nos, az ő szenvedélye nem is lehetett más, csak reménytelen.
– Ey’Lindi!
– Igen, inkvizítor? – hajtotta meg az orgyilkos a fejét. Csak nem akart kötekedni Jaqkal?
– Ne használd ezt a címzést, mikor bevetésen vagyunk! – A férfi remélte, hogy sikerült eléggé szigorú hangot megütnie. – Jaqnak kell szólítanod.
Lám, hatalmában áll megparancsolnia ennek a figyelemreméltó, különös nőnek, hogy ilyen bensőségesen szólítsa.
– Nos, Jaq?
– A helyénvaló válasz „igenis”. Akárhogy alakuljon is a helyzet, gyakorlás közben használd a józan eszedet! Ne vess be látványos kunsztokat, amikkel csak fölöslegesen magadra terelnéd a figyelmet!
– Vaszilarjovban dúl a káosz. Senki sem venne észre. És egy kicsit a Birodalmat is segíteném vele, nem?
– Pillanatnyilag nem ez a szándékom.
Gugol bágyadtan intett a kezével.
– Az meglehet, hogy a szó mindennapos értelmében az egész Sztálindrómon dúl a káosz, de a Káosznak mint olyannak valójában semmi köze hozzá. A génorzók nem a Káosz teremtményei, bár fürtökben sodródnak a hiperűrben, míg nem találnak maguknak egy világot, amit megfertőzhetnek.
Jaq zordan meredt a navigátorra. A társainak persze muszáj volt eleget tudniuk róla meg a céljairól ahhoz, hogy hatékonyan támogathassák, de a Káoszt és a küldötteit illetően a Malleus politikája a szigorú cenzúra volt. A Káosz – az univerzum túloldala, a hiperűr birodalma – rengeteg ocsmányságot okádott ki magából Thlyy’gzul’zhaell fajtájából, amik mindmind a valóság eltorzítására törtek. Megszámlálhatatlan efféle förtelem? Az Ordo Malleus éppen hogy számba venni igyekezett őket! De esze ágában sem volt szétkürtölni, amit megtudott. Ó, nem, éppen ellenkezőleg. Még az a természetes veszélyforrás, amit a génorzók jelentettek, is elég rettenetes volt ahhoz, hogy a legnagyobb körültekintést követelje meg.
– Huh – mondta Zhord –, szerintem senki nem tudja, hogy a génorzók valójában honnan származnak. Hacsak te nem, Jaq.
Mielőtt Jaq válaszolhatott volna, Ey’Lindi lerúgta magáról a cipőjét. Elhajította a stóláját. Kioldotta az övét, és egy kurta csuklómozdulattal eldobta; olyan fenyegetően kígyózott a levegőben, hogy Zhord önkéntelenül hátraugrott előle. Aztán különösebb ceremónia nélkül kilépett selyemruhájából, és meztelenül állt előttük, a bugyijától eltekintve, mely ugyanolyan fekete volt, mint a tetoválásai. Az ágyékát egy szőrös pók ölelte. Jobb lábán egy fogát kimeresztő kígyó tekergőzött fölfelé, mintha a pókra akarna támadni. A mellén bogarak mászkáltak. A legtöbb tetoválása rég behegedt sebeket takart, hátborzongató módon kicifrázva a tarjagos szélű forradásokat.
A kezében egy apró flakont tartott; micsoda bűvész volt ez a nő! Ezt csak a skarlátszín derékövben rejtegethette valahol.
Ey’Lindi akrobatikusan előbb az egyik, majd a másik lábára ágaskodott, és nekilátott, hogy tetőtől talpig fekete szintetikus bőrrel fújja le a testét. Elegáns, nagy ívű mozdulatokat tett, de egy pillanatra sem vesztette el az egyensúlyát, s egyetlen rést, egyetlen hajlatot, egyetlen domborulatot sem hagyott ki. Hogy pontosan mikor hullott le róla a bugyi? Jaq nem is látta. De érezte Ey’Lindi izgatottságát, érezte a magáét is; és tudta, hogy a kettő nem ugyanarra irányul.
Gyorsan a kör alakú képernyőnek szentelte a figyelmét, amit valami szarvas, pikkelyes őserdei szörnyet ábrázoló olajfestmény helyére akasztott a falon.
Pszi érzékszerve felbúgott, mikor újra kapcsolatba lépett a kémlegyeivel. A vetítőernyőn aprócska képek százai nyüzsögtek: miniatűr jelenetekből összeálló mozaik. Az egész ernyő fazettákra tagolódott, mint egy hatalmas légy szeme, csakhogy ezek a fazetták mind mást és mást mutattak.
A mozaik tanulmányozása Jaq elméjének túlnyomó részét lefoglalta, úgyhogy csupán homályosan regisztrálta – a szeme sarkából, a tudata pereméről – Ey’Lindit, a ruganyos testű ébenfekete szobrot, akinek már csak az arca volt elefántcsontfehér. Az orgyilkos éppen a torok- és fülcsatlakozókat helyezte fel magának, melyeken keresztül hallani, beszélni és lélegezni tud majd.
Jaq az egyik fazettára összpontosította a figyelmét. Az pillanatok alatt sokszorosára nőtt. Az összes többi apróra zsugorodott körülötte, és úgy nyüzsögték körül, mint egy sor kicsiny holdacska, mindegyik a maga jelenetével.
Összetűzés egy siklógyár telephelyén...
Fénylő nyilak cikáztak a félkész járműveknek otthont adó szürke barlangban. A lézervetőkkel felfegyverzett hibridek keményen szorongattak egy gárdistaőrállást. A gárdisták hűséges egység voltak, nem szivárgott be közéjük a fertőzés, de... vesztésre álltak. Micsoda brutális karikatúrái voltak az emberi lényeknek ezek a hibridek, eltorzult, puffadt, csonttarajos fejükkel, lángoló szemükkel, fűrészes élű kivicsorított fogsorukkal! Emberi kéz helyett néhány hibrid a tiszta vérű génorzók rettenetes erejű gyilkos karmával büszkélkedhetett. Ha lerohanják a gárdisták védővonalát, egyszerűen szét fogják tépni az utolsónak maradtakat.
De ez még nem volt teljes kép, ó, dehogy, egyáltalán nem! Jaq összezsugorította ezt a szörnyűséges fazettát, és felnagyított egy másikat.
Sok száz lázadó nyüzsgött egy rózsapiros lapnegyed tetején, egy fakoronaként szétágazó közigazgatási torony felé igyekezve.
A hibridek között számtalan olyan lázadó akadt, aki teljesen emberinek tűnt, sőt ők voltak többségben. Ezek közül egyesek a hibridek első generációs ivadékai lehettek, akik külsőre embereknek látszanak, de tiszta vérű génorzóknak képesek életet adni. Mások a rákövetkező nemzedékbe tartoztak: valódi emberi lények, akik még a hipnotikus tenyészkötelék hatalma alatt álltak.
Robbanások sora szaggatta végig a lapnegyed szárát, amelylyel a város többi részéhez csatlakozott. Az egész téglatest megroggyant és letört. Egy röpke pillanatra a hatalmas építmény lebegni látszott a levegőben, aztán megindult lefelé. A lázadók egyensúlyukat vesztve kapkodtak valami után, amiben megkapaszkodhatnának kezükkel – vagy karmukkal –, ahogy a lapnegyed az őserdő széle felé zuhant, mely két kilométer mélyen várt rá.
A becsapódás nyomán, mely évszázados faóriásokat tett a földdel egyenlővé, porfelleg szállt föl. A porfelleg a lázadósereg volt. Még a lapnegyed plasztacél borítása is felhasadt. Egy jól irányzott plazmasugár odafentről felrobbantotta az óriási üzemanyagtartályokat. A lezuhant lapnegyedet kívül-belül egyaránt lángok borították el. A por égett; és elevenen égett persze a lapnegyed valamennyi lakója, aki valahogy átvészelte otthonának mélybe zuhanását.
Most már százával pusztultak a lázadók. A zendülés valóban a végső tomboló, öngyilkos fázisába jutott.
– Vannak, akik azt mondják, hogy a génorzókat úgy állították elő... Élő fegyvernek tervezték őket – világosította föl Gugol Zhordot. – Egy nagyszerű tréfa az egész, ami valami vérszomjas idegen lény agyából pattanhatott ki!
– Huh!
– Ugyan már, miért ne? Gondolod, hogy maguktól fejlődtek ki? A génorzók önmagukban képtelenek szaporodni. Hogy a fenébe jöhettek volna létre egyáltalán, ha nem bábáskodott a keletkezésüknél valami rosszindulatú akarat? Kénytelenek más fajokat megfertőzni, aztán elburjánzani a bolygón, akár a rákos daganat.
Utazásai során galaxisszerte Gugol kétségkívül számtalan rémhírt hallhatott, minden hivatalos erőfeszítés ellenére, hogy elfojtsák az ilyen kósza szóbeszédeket.
– Talán – vetette föl Zhord – egy Káosz-vihar sodorta őket elő a szülőhelyükről, akárhol volt is az. Úgy tűnik, hogy a tiszta vérűek nem tudnak űrhajót vezetni, lézerrel lőni, de még egy vacak biztosítékot sem képesek kicserélni. Különben mindenütt ott lennének már, a saját lobogójuk alatt. Micsoda ügyetlen fegyver! Huh!
– De micsoda nagyszerű, sötét kigúnyolása az életnek, a családnak és a szeretetnek!
A kis ember valamilyen káromkodást morzsolt el a fogai között, a saját zömik dialektusában.
– Nana, Zorro! – rótta meg a navigátor. – Mi itt valamennyien a birodalmi gótot beszéljük... – Újabb, mocskosabb szitok ugyanazon a nyelven. – ... mint minden civilizált lény.
– Akkor légy szíves, ne hívjál Zorrónak! Az én nevem Zhord.
– A nevedben zord vagy, ám a természeted nem szükségképpen az. Zömik mércével még csak sihederszámba mész.
– Huh! Te magad sem vagy valami aggastyán, bár néha úgy nézel ki.
Azok a csúf ráncok a navigátor arcán, és a gyászos színű tunikája...
Ey’Lindi feszesen hátrafésülte sima haját. Mikor az arcát is lefújta, az kiismerhetetlenebb lett, mint valaha; fekete maszk volt csupán, az arcvonások halovány kísértetével. A szintetikus bőr védeni fogja a mérges gázok és a lángok ellen csakúgy, mint a robbanások vakító fényétől; kiélesíti amúgy is kitűnő érzékszerveit, fokozza amúgy is hihetetlen szívósságát.
Mire ismét az ágyéka köré kanyarította a skarlátvörös övet, az ujjait miniatürizált digitális fegyverek díszítették, mint megannyi barokk mintázatú gyűrű. A tűpisztoly, a lézerfegyver, a lángvető mind-mind ritka és értékes jokaeromunka volt.
Jaq egy újabb fazettára koncentrált.
Egy csővasútállomáson a Bolygógárda két egysége vívott öldöklő közelharcot egymással. Szivárványszínű fény táncolta körül széles ívekben őket, ahogy a sugárbárdok vibráló pengéje találkozott a lézerkardok energiamezejével. A két egység közül az egyiknek teljes egészében emberi álcába bújt génorzó ivadékokból kellett állnia. De melyik volt az? Akik a fekete baziliszkusz jelét viselték, vagy akik a vérszívó kék denevérét?
Erősítés érkezett gyalogszerrel az alagútban. Lángszórók okádtak tüzet a tomboló kézitusára; és most végre meg lehetett különböztetni a lázadókat a hűségesektől, mint ahogy az is nyilvánvalóvá vált, hogy a jövevények – sisakjukon a lila szalamandra jelével – szintén hűségesek. Mert a fekete baziliszkuszok felüvöltöttek, összerándultak, és abbahagyták a harcot, mikor a magas hőfokon égő vegyszer lángolva az egyenruhájukra tapadt. A vérszívó denevérek – a tenyészállomány sarjai – viszont még lángokban állva is őrjöngve rontottak a nehézfegyverek kezelőire. Precíziós lézertűz kaszált a megvadult rohamozók között, egyik emberi fáklyát a másik után terítve le, míg az utolsó is el nem hanyatlott.
Ekkor, talán kissé későn, gomolygó porhab árasztotta el a teraszokat, hogy eloltsa a vegyszerek tüzét. Persze teljesen elvakította a kémlegyet, Jaq azonban addigra már megbizonyosodott a hűségesek pirruszi győzelme felől...
Újabb fazetta: Császár-képekkel teleragasztott gépóriásokkal teli bordázott mennyezetű csarnok; a padlóját hullák borítják, sok közülük ugyanolyan groteszk látványt nyújt holtában, mint elevenen...
Jaq több száz szerteszét kószáló kémlegye meg a vetítőernyő egy másik, talán egyedi jokaero találmány volt, amire az Ordo Malleus tette rá a kezét. A jokaerók, ezek a narancsvörös bundájú főemlősök, egymás után eszelték ki az ötletesebbnél ötletesebb szerkentyűket, nem szükségképpen kétszer ugyanúgy, és igen erőteljes hajlamuk volt a miniatürizálásra.
Még mindig heves vita tárgyát képezte, hogy a vörös bundájú majomlények valóban értelmesek-e, vagy ugyanolyan ösztönösen készítik a fegyvereket, ahogy a pók a hálóját szövi. Zhord, aki – mint valamennyi zömik – született technikustehetség volt, rámutatott, hogy ennek a rovarszemképernyőnek a megkonstruálásához elengedhetetlen némi szellemi képesség a tervező részéről. Ez azt jelentette, hogy akadnak olyan jokaerók, akiknek intelligenseknek kell lenniük. Legalábbis néhányuknak.
A legtöbb bolygón elterjedt volt a légy mint szerves életforma. Mocsári legyek, döglegyek, csatornalegyek, homoki legyek, krokodilok szembogarát szívogató legyek, hullalegyek, rothadó növényeken élősködő legyek, valamint állegyek, amelyek a mágneses mezőkből vonták ki táplálékukat. Ugyan ki venne észre egy fürgén zümmögő kis legyet? Ki gondolná, hogy az a légy figyeli őt, és amit lát és hall, azt mind visszasugározza a rovarszemképernyőnek, mely húsz kilométeres körzetben akárhol lehet? Kinek jutna eszébe, hogy a légy és társai valójában apró, rezgőkristályos készülékek?
– Indulok! – jelentette be Ey’Lindi.
Ha akart, tudott olyan köntörfalazva beszélni, mint egy udvaronc, vagy olyan kétértelműen, mint egy diplomata. Közvetlenül az életveszélyes akciók előtt azonban néha egyszerűbb, tömörebb beszédstílusra váltott; talán szülőbolygójának primitív törzsi társadalma járt az eszében ilyenkor. Kecsesen és nesztelenül távozott a smaragd lakosztályból, fürgén, akár egy borotvamadár.
Jaq egy koncentrált gondolatsugárral más mederbe terelte akaratát; kiválasztott egyet a kémlegyek közül, melyek a máskülönben kihalt folyosón repkedtek odakint, és utasította, hogy kövesse az orgyilkosnőt.
Utána kinagyította ezt a fazettát, egészen egynegyed képernyő méretig. Ey’Lindi egy pillanatra megtorpant, hátranézett a kémlégy irányába, és kacsintott. Aztán gyors kocogásra váltva eltávolodott, mintha üldöznék.
– Huh, megyek én is! – Zhord mélyen a homlokába húzta sapkáját, megveregette a válltokjában lapuló lézerpisztolyt, ellenőrizte az övén függő gránátokat, melyeket „szőlőfürtnek” becézett, és loholt a nő után. A lakosztály ajtaja ezúttal csattanva vágódott be mögötte, nem úgy, mint Ey’Lindi távozásakor.
– Lármás bugris – jegyezte meg Gugol, és lustán feltápászkodott a díványról. – Csodálom, hogy nem a sorozatlövő a kedvenc fegyvere. Ratatatata!
– Nagyon jól tudod – mondta Jaq –, hogy az ajtó becsapásával csak jelezni akarta Ey’Lindinek, hogy követi.
Gugol kuncogva felnevetett.
– Sokat kell szaladgálnia, hogy rövid maradjon a lába. Ey’Lindinek meg azért, hogy hosszú.
– Vissza fog jönni, Vitalij, sose féltsd. És Zhord is.
– Zhord, amint elrohan, hogy megvédje Ey’Lindit... mintha az egeret bíznák meg a macska védőőrizetével! Igazán szívszorító, ahogy atyáskodni próbál fölötte, aztán meg az egészet el akarja tussolni egy huh!-hal. Azt hiszem, hogy mivel egyetlen köpcös zömik nőcske sincs a közelben, a kis fickó szemében Ey’Lindi valóságos istennőnek tűnhet.
„A tiédben talán nem? – gondolta Jaq. – Bizonyos fokig még az enyémben is.”
– Halálistennő – mondta –, és sosem azon jár az esze, amin a tiéd. Mint ahogy nekem sem. Úgyhogy most hallgass!
A navigátor fel-alá járkált. Fölkapott egy borostyánszínű folyadékkal telt kristálykorsót, majd lerakta. A hüvelykujjával kipróbálta, mennyire hegyes a dugóhúzószerű szarva annak a kis teratoszauruszkoponyának, amely az egyik falra volt kiakasztva, s a homlokába egy zöld követ ágyaztak. Belekotort a szállodaigazgatóság figyelmességeként az asztalra helyezett álomporos kehelybe, aminek mindeddig még egyikük sem érintette az erőtérmembránját, aztán sietett megtisztítani a kezét a vibrosztát alatt. Ey’Lindi biztonsága aggasztja? Mi másra volna jó Ey’Lindi, mi egyéb értelme lenne az életének, ha nem az, hogy veszedelmes bevetésekre induljon, és mindig élve térjen vissza? Hiszen egész nap az a dolga, hogy minden idegszálával éber legyen, és tartsa magát pattanásig feszülve, akár az íjhúr. Ám abban az aranyszín szempárban értelem is világlott, vonzó intelligencia, sőt szellemesség. Bár a humorérzéke néha egészen ijesztő tudott lenni.
Jaq átfutotta a fazettákat, percek alatt végigvette az összes jelenetet gyors egymásutánban, míg el nem jutott addig a kémlégyig, amelynek a célpontját úgy hívták: Harq Obispal!

KETTŐ

A megtermett inkvizítor egyik kezében sorozatlövővel, a másikban energiakarddal csörtetett végig a széles sugárúton, szilaj pillantásokat vetve mindenfelé.
Obispal gyömbérszín szakálla háromfelé ágazott, mintha szőrös csápok sarjadnának az állából. A szemöldöke rozsdálló drótcsokor. Derékban övvel összefogott fekete köpenyét fehéren vigyorgó halálfejek díszítették. Mocsárvadászcsizmája bokában elnyesett kivájt elefántlábra hasonlított. Merev gallérú vérvörös palástján fegyverek és különféle készülékek lógtak; az egyik fülcimpájában kommunikátort viselt.
Az inkvizítor egy szakasz páncélos birodalmi rohamosztagos élén lépkedett. Ezek a rohamosztagosok a bolygón állomásozó helyőrségekből kerültek ki, nem idegen világokról való űrgárdisták voltak. Obispal hitt az akarat hatalmában, mely könyörtelen erővel sugárzott belőle; s valóban – annak ellenére, hogy a bal arcán egy vöröses, tarjagos szélű forradást viselt - már-már sebezhetetlennek tűnt.
Valószínűleg úgy ítélte meg, hogy a sztálindrómi bevetésen nincs szükség igazán drasztikus beavatkozásra – jóllehet eddig harminc bolyváros dőlt romba, néhány pedig teljesen elpusztult. A veszteségek? Harmincmillió civil és katona. Több ezer, egyenként milliárdos lélekszámú városból...
Jaq elmélázva felidézte magában egy ősrégi hadvezér szavait, aki a letűnt Föld egyik középső királyságában élt és működött: „Egy ezermilliós országban ugyan mit számít, ha egymillió ember életét adja a tisztaság ügyéért?”
Persze egy ilyen istencsapás föld alá kényszerítése nem jelentette egyben a teljes megszüntetését is. Csupán egyetlen termékeny génorzónak kell életben maradnia valami rejtekhelyen, és néhány évtized múlva kezdődik elölről az egész. Ha a képzett, harcedzett űrgárdisták alapos munkát végeznének, ők sosem engednének a háború rákfenéjének; a küzdelembe belefáradt katonák azonban sokszor annyira vágynak már a szörnyű hadjárat befejezésére, hogy megelégszenek a valószínűleg teljes győzelemmel, ami gyakorlatilag minősíthetetlen kudarc.
A sugárúton járművek és lánctalpas rombolók roncsai füstölögtek az ólomszín mennyezet alatt, amely olyan magasan húzódott, hogy a karbantartó függőfolyosók és energiakábelek szövevénye finom pókhálónak tűnt csupán.
Sok világítótest ki volt lőve, vagy elromlott, s az árnyékok anyagtalan behemótok gyanánt leselkedtek a sötét zugokban. A berogyott közlekedőívekről baljós füst szállt a magasba; mindenfelé rozsdasav csöpögött. Félhomályos alagutak vezettek a tönkrelőtt ipartelepekre.
Jaq hagyta, hogy a hangok utat találjanak a tudatába.
Obispal bömbölve káromkodott, s hangja megsokszorozódva verődött vissza a sivár fémfalakról, mintha egy egész sereg ordítozna.
– Halál az idegen söpredékre, amely megfoszt minket emberi mivoltunktól! Halál a megrontókra! Halál a megrontottakra! Örömteli szívvel égetünk és irtunk!
Az inkvizítor hangja a kémlégy közvetítésében majdnem elnyomta a harsány fegyverropogást. Obispal körbelendítette a kardját úgy, hogy jobb karja fénylő körfűrészre emlékeztetett. Aztán feldobta a gyilkosan zümmögő fegyvert a levegőbe, és ügyes mozdulattal elkapta a markolatát. Mintha valamiféle katonai díszszemlét vezetett volna, a marsallbotot forgatva.
Igen, díszszemlét... a pusztítás díszszemléjét.
Obispal bőségesen hagyott magának időt a tisztogatásra, még el is nyújtotta kissé a műveletet. Embereinek és a bolygó megrontatlan, kormányhű csapatainak a támogatásával nem a fővárosban kezdte meg tevékenységét, hanem egy sor kisebben körülötte, s aztán pusztítva, égetve vonult egyikből a másikba. Irtó hadjárata teljes körű zendüléshez vezetett a hibridek és az igazi embernek látszó génorzóivadékok körében. Ez utóbbiak már évtizedek óta folyamatosan szivárogtak be a közigazgatásba, sőt még a gárdisták közé is.
Ha Obispal a fővárosban kezdi a tisztogatást, könnyen meglehet, hogy az ivadékok szétszóródnak, és más, távolibb városokba menekülnek a közlekedő-alagutakon vagy akár a bolygó felszínén, az őserdőn át. Egyszóval volt értelem a stratégiájában, bár ugyanakkor úgy tűnt, sok fölösleges rombolással jár.
Olyan volt az egész, mintha vadmadarakat vertek volna föl a vadászaton a hajtók, és a fegyveres gyűrű középpontja felé hajtanák őket. Obispal arra kényszerítette a génorzókat és ivadékaikat, hogy intézzenek elkeseredett támadást a bolygó hatalmi és közigazgatási centruma ellen, hátha sikerül elfoglalniuk, és elvágniuk a Sztálindrómot a külvilágtól.
Tűzbe repülő bogarak...
Gárdisták harcoltak gárdistákkal. A hivatalnokok meggyilkolták a feletteseiket, és fegyvert osztottak a lázadóknak. A közönséges munkások és termelésirányítók most először pillantották meg a hibridek igazi arcát, akik álöltözetet és plasztikmaszkot viselve lapultak meg közöttük.
Jaq egy újabb hibridhordára állította a képernyőt, amely lézervetőkkel és energiakardokkal tombolt az egyik alsó szinten. Görnyedt tartásuk szétesőfélben lévő emberekre utalt, akik lassan belecsúsznak a vérengző vadállat szerepébe. A hordában hátborzongatóan gyönyörű emberi lények vezényelték a pokoli dühöngést.
– Pletykákat persze mindig hallani – jegyezte meg Gugol –,de teljesen más, ha a saját szemével látja az ember a dolgot.
Jaqnak már ott volt a nyelvén a válasz, hogy a navigátor semmit sem lát a saját szemével, legfeljebb a mozaik képernyőn keresztül. De visszafogta magát, nehogy esztelen, vakmerő hősködésre sarkallja Gugolt, amivel esetleg megfosztaná magát egy ilyen kiváló hiperűrpilótától.
– Pletykákat? – érdeklődött inkább. – Mennyire hangosak ezek a pletykák? Zhordot az imént beavattad a génorzókról alkotott elméletedbe. Sokat pletykálnak a navigátorok?  Te is pletykálsz?
– A navigátorok sokfelé megfordulnak, és sok mindent hallanak. Akad, ami igaz; akad, ami félig; akad, ami koholmány. A történetek változnak, miközben elmesélik őket. – Gugol hangjába különös, félig könyörgő, félig pimasz tónus költözött.
A navigátor bizonyára arra emlékeztette magát, hogy Jaq most ugyan inkognitóban van, valójában azonban egészen más ember, mint akinek tűnik... és Gugolnak szüksége volt erre az emlékeztetőre.
Jaq, aki meglehetősen sikeres független kereskedőnek adta ki magát, redőzött zubbonyt viselt ezüst vállrojttal, meg buggyos karmazsinnadrágot, amit lábszárközépig érő csizmájába tűrt. A zubbony jó bő volt, itt hordta a lőfegyvereket, a csizma pedig sajátos fazonú, ebben voltak a kések. Ez az egész öltözék illett volna persze egy valódi kereskedőhöz is.
Gugol idegesen megnyalta az alsó ajkát.
– Egy igaz történet, amely bejárja a galaxist, hazugsággá válik.
– Gondolod tehát, hogy a hazugságból is lehet igazság?
– Ez nekem túl kifinomult, Jaq.
Ez persze nem volt igaz. Senki emberfia, aki egy pillantást vetett a hiperűr káoszába, senki emberfia, akinek ez volt a munkája, nem engedhette meg magának, hogy ne legyen kifinomult, ha életben akart maradni. Bizonyos értelemben a hiperűr maga volt a végső hazugság, mivel állandóan be akarta csapni azokat, akik utaztak benne. Ugyanakkor azonban a hiperűr volt a létezés végső alapja.
Vitalij Gugol igyekezett minél kifinomultabbnak mutatkozni. Ebben segítették a mély ráncok is, amiket a mélyűrben és a hiperűrben töltött idő vésett az arcára idő előtt. Ezek unott, kiégett jelleget kölcsönöztek ábrázatának, amely máskülönben kimondottan kölyökszerű lett volna.
Bensőleg a navigátor továbbra is fiatal és sebezhető volt – fogékony a botor lelkesedésre, mint azt az Ey’Lindi iránt érzett vonzódása is mutatta. Gugol tudta ezt, épp ezért igyekezett cinikusan prezentálni az érzelmeit, és lenézte az olyan ficsúri öltözéket, mint amilyenben Jaq most páváskodott. Vitalij fekete tunikát viselt, mely alig kivehető bíbor rúnákkal volt kihímezve. A fekete az űr színe. A fekete kifinomult szín. (A fekete volt Ey’Lindi harci színe is.)
Jaq megpróbálta maga elé képzelni, milyennek láthatja őt Gugol. A kereskedőruha kissé kalózos éleslátást sugallt üzleti téren, bár nem minden becsület nélkül, és mindig a mélyben meghúzódó érzékiség szolgálatában. A látszat persze csalt. Jaq érzéki ajka szöges ellentétben állt szkeptikus jéghideg kék szemével. Egyrészt bizonyára úgy tűnt, hogy képes az iróniára, és meglehetősen rugalmasan fogadja a különféle álláspontokat – talán csak azért, hogy csapdába csalja beszélgetőpartnerét. Másrészt belülről gránitkeménynek kellett lennie, még az olyan brutálisan hivalkodó magamutogatóknál is keményebbnek mint Obispal, mert őrzője volt azoknak, akik az emberiséget őrizték: ő volt a felügyelők felügyelője.
„Valóban elég kemény vagyok? – tűnődött Jaq. – Vagy én is sebezhető lennék?”
– Pletykálkodjanak csak maguk között a navigátorok halaskofák módjára – mondta élesen. – A génorzók létezésének titokban kell maradnia a világok sokasága, az emberek előtt, nehogy szétterjedjen a zűrzavar. Kivéve persze a vezetőket. Azokat szükségképp be kell avatni.
– Ha a köznép tudná, hogy...
– Tudod, Vitalij, ezért vannak az inkvizítorok. Hogy megkeressék, hogy kigyomlálják ezt a tudást. A zűrzavar a Káosz rokona. A tudás zűrzavarhoz vezet. A tudatlanság lehet az ártatlanok legerősebb pajzsa. – Jaq ajka kísértetmosolyra húzódott. Vajon valóban hisz Jaq Draco ezekben az alapelvekben?
Fazettanegyed... Ey’Lindi kiszállt egy utazókapszulából, liften lement az egyik alsó szintre, és most akadálytalanul, hosszú szökkenésekkel szaladt az északnak tartó mozgójárdákon.
A délnek tartó mozgójárdák zsúfolva voltak a harc elől menekülő bolygólakókkal. A hullámzó emberfolyamban véres verekedés dúlt, hogy ki jut el a középső expresszsávra, ahol a páni félelemben menekülő massza a leggyorsabban haladt. Néhány ember véres volt, megsebesülhettek valahol; mások különféle batyukat szorongattak. Gyakran előfordult, hogy egy menekülőt, akinek egyik lába már az expresszsávon volt, a másik pedig még a mellette lévőn, elsodort az emberfolyam dagálya, és eltűnt a talpak könyörtelen tengere alatt.
Vízpára szitált az elromlott tűzvédelmi szórófejekből. Odafönt elektromos kisülések cikáztak, ahogy rövidre záródtak az energiakábelek.
Fazettanegyed... Zhord egy lopott motoros triciklin repesztett észak felé a mozgójárdán.
Ey’Lindi egy pillantást vetett hátra a válla fölött, aztán hatalmas ugrásokkal továbbfutott.
A kis ember fölegyenesedett a pedálon, fölrántotta a tricikli első kerekét, és két keréken száguldott tovább.
– Ne vigyelek el valahová?! – bömbölte.
Ey’Lindi fokozta az iramot. A zömik ösztönösen félrerántotta a kormányt, hogy odahúzhasson mellé úgy, hogy az egyik kerék átcsússzon egy lassúbb sávra. A manőver nem sikerült. A tricikli kifarolt és felbukfencezett, Zhord pedig átrepült a kormányrúdon. A zömikből csak a terepszín zubbonya meg a csizmája látszott; valóságos labdává gömbölyödött össze, ideoda pattogott, és vagy fél tucat bukfencet vetett, mire sikerült megállapodnia. Ey’Lindi egy pillanatra megtorpant.
Zhord azonban már tápászkodott is fel, szitkozódva porolta le magát, és a sapkáját kereste.
Ey’Lindi fölemelte a kezét – köszöntésképpen talán, vagy csak azt akarta jelezni vele, hogy nem tart igényt a kíséretre? –, és ismét nekiiramodott.
Zhord undorodva nézett a tricikli roncsára meg a mellette dél felé tolongó rémült tömegre, aztán loholni kezdett északi irányban az orgyilkos után.
Jaq azzal lepte meg Gugolt – és önmagát –, hogy együttérzően, már-már barátian felkuncogott.
Ey’Lindi egy széles kanyarban már ki is került a zömik látószögéből. Itt elhagyta a mozgójárdát, és a bekötőutakon rohant tovább, villámként kerülgetve a menekülőket, akik riadtan hőköltek hátra a futó, arctalan, szénfekete nő elől. A kémlégy ott cikázott mögötte a mind szűkebb, elhagyatottabb és vészjóslóbb sikátorokban. Harci zaj hallatszott a távolból. A város felépítményét robbanások rázták, ősrégi csatornákat szaggatva szét.
Fazettanegyed... és Jaq elkáromkodta magát.
– Íme a Gonosz egyik atyja!
Egy középkorú pár kísért egy tiszta vérű génorzót valamilyen rosszul megvilágított, fullasztóan szűk raktárház ládákkal szegélyezett oldalfolyosóin.
Mennyire mindennaposnak tűnt az a két ember az egyszerű munkásoverallban! Eltekintve persze a lézerpisztolytól, amit esetlenül, ám elszántan emelt maga elé mind a kettő. És eltekintve a tébolyult, féltő szeretettől üvegesen csillogó szemüktől.
Mert ez a pár érzelmileg rá volt hangolva a szörnyetegre. Olyan érzések fűzték hozzá őket, melyek a szeretet és a családi kötelék legkegyetlenebb torzképei voltak.
A roppant teremtmény örök támadó pózba görnyedve járt, úgy, hogy a gerincén sorakozó tüskék fenyegetően felmeredtek. Hosszúkás koponyája lapultan előreállt, tépőfogairól ragacsos nyál csöpögött. A felső két karja olyan karmokban végződött, amik fel tudták tépni a páncélt; kitines kültakarója pedig ugyanolyan kemény volt, mint a páncél. Tagjait rostos ínszalagok fonták körül. Szájából elővillant a szarus állagú csőnyelv, mellyel át tudta csókolni áldozatába génállományát.
Jaq egy pillanatra összerezzent a szörny hipnotikus erejű tekintetétől, noha csak a képernyő közvetítésével látta, és pszichikailag immúnis volt rá.
– A Gonosz atyja – kántálta, mintha egy imát utánozna gúnyosan –, és a nagyatyja is...
Való igaz. Az emberanya, aki egy torz, bestiális hibridnek ad életet, vak szeretettel fog csüggeni rajta, és olyan ravaszul védelmezi, akár nőstény tigris a kölykét. A hibridek ivadékai már nem annyira elborzasztó külsejűek. A tenyészet negyedik nemzedékének egyedei már teljesen emberinek tűnnek majd, csak a szemükben lángoló fanatikus fény teszi őket mássá.
Ám az ilyen lények elsőszülött ivadékai ismét csak tiszta vérű génorzók lesznek, a ciklus pedig visszataszító, ösztönös elkerülhetetlenséggel folytatódni fog.
Akkorra már a testileg-lelkileg torz lények ezreiből álló családközösség titokban megfertőzi a társadalmat, s a tenyészet éber tudatában lesz minden egyes tagja idegen szükségleteinek. És valahol, egy titkos, fényűzően berendezett rejtekhelyen, a burjánzó testű pátriárka, amely annak idején elkezdte a bolygó megrontását, mély beleéléssel élvezi ivadékai minden cselekedetét...
Fazettanegyed... Egy génorzó feltépi az egyik gárdista mellkasát, majd visszahúzódik búvóhelyére...
Jaq rövid időre egyszerre jelenítette meg az összes kémlégy által továbbított képet a vetítőernyő mozaikján. Aztán kinyújtotta tudata csápjait, és... Érezte, hogyan sűrűsödik a harc Vaszilarjovban, hogyan veszít a lendületéből, és hogyan összpontosul elkeseredetten egy pontra, a szállodától mintegy tizenöt kilométerre északra. Itt gyűltek össze az életben maradt tiszta vérűek és szolgáik. Lehet, hogy a pátriárka már halott volt. Errefelé tartottak Obispal meg az emberei az egyik irányból. És Ey’Lindi a másikból...

A Kiadó engedélyével.