Főkép A programzene cseppet sem új keletű dolog, hiszen a szófestéssel már a késő reneszánsz madrigáljaiban, például Luca Marenzio műveiben is találkozhatunk, az első igazán komoly próbálkozásnak mégis mindenképp az Antonio Vivaldi opus 8-ának részeként megjelent „Négy évszak” versenymű-ciklus tekinthető, ami egyben a kissé punkos küllemű klasszikus hegedűs, Nigel Kennedy egyik kedvenc, de mindenképp legtöbbet rögzített koncertműsora. Ezért nem is csoda, ha Kennedyt épp ez a négy concerto inspirálta arra, hogy maga is belevágjon egy egyetlen koncepcióra épülő album elkészítésébe.
 
Nem véletlen a progresszív rockhoz és metalhoz köthető szóválasztás, a magyarítva A négy elem címet viselő korong ugyanis elnevezése ellenére egyáltalán nem próbál klasszikus zenének mutatkozni – sokkal inkább illik rá a világzene meghatározás, méghozzá annak is ama válfajáról beszélhetünk, melyet főképp Mike Oldfield művelt az eredeti Tubular Bells nagylemezen és annak különféle, így-úgy módosult reinkarnációin, valamint – némileg felhígított változatban – az Alan Parsons Project lényegében minden egyes soralbumán. Vagyis az egész, közel egyórányi anyagot egyetlen – nem zenei – téma fogja össze, és a számok, avagy tételek ennek különféle aspektusait tárják elénk.
 
Kennedy persze nem Parsons, és főleg nem Oldfield, így az ő zenéjében néhol egészen másfajta elemek keverednek azokhoz a stílusokhoz és irányzatokhoz képest, mint amiket a csőharangok zúgásában kicsúcsosodó kompozíciók képviselnek. Hallani itt távol-keleti muzsikát, belassult popot és jazzt, vérbő ír és cigányzenét, valódi klasszikus futamokat, és ami elsőre a legmeglepőbb, Ed Alleyne-Johnsonéhoz hasonló, – bár csak elszórtan – loopokból építkező alapokat és rengeteg keményen torzított elektromos hegedűt. Talán utóbbi vitte rá Kennedyt, hogy a főként kiemelkedő jazzmuzsikusok, de néhány rockzenész által is használt és kedvelt Violectrát válassza elsődleges hangszerként az albumhoz.
 
A hat plusz egy részből álló mű gerincét a négy fő elemhez hangulatukban tökéletesen passzoló tételek adják, melyek mindegyikét hol énekelt, hol inkább prózaiba hajló szöveg támogatja meg tematikusan, ám jó érzékkel kiválasztott metaforákban. Az erősen rockgitárra emlékeztető hegedűhang mindenekelőtt a „Fire” (Tűz) tételben dominál, és egyben ez a lemez legkeményebb dala is. A leginvenciózusabb szerzemény azonban – cseppet sem meglepő módon – a finálé, melyben egyik meghökkentő megoldás követi a másikat, az a mód pedig, ahogy Kennedy egy kissé keltás témából egyre fokozódó tempójú, virtuóz cigánytáncba megy át, egészen lehengerlő. A már-már részegesen kásás hangon elénekel ráadás pedig humorával teszi fel a koronát a komplett kompozícióra.
 
Aki Elgar és Beethoven hegedűversenyeinek ihletett előadójaként ismerte meg Nigel Kennedyt, óvatosan nyúljon az albumhoz, de semmiképp ne írja le azt egy fél meghallgatás után; aki ellenben annak idején a lázadót kedvelte meg az 1956-os forradalommal szinte egyidős művészben, garantáltan nem csalódhat e lemezében sem.
 
Előadók:
Nigel Kennedy – hegedű
Members of the Orchestra of Life
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Overture
2. Air
3. Earth
4. Fire
5. Water
6. Finale
7. Encore (It’s Plucking Elemental)