Főkép Amit rögtön le kell szögeznünk ezzel a filmmel kapcsolatban, az az, hogy igen nagy falat. Ennek az oka ugyanaz, mint Camus Közöny című regényénél: nehéz beleélni magunkat a főhős helyzetébe. Ez nem is csoda, hiszen Philip igazi különc alkat: rendkívül precíz, szinte már szőrszálhasogató, és a pszichológusán kívül szinte soha senkivel nem beszél; igen zárkózott figura tehát, aki napközben egy bankban dolgozik pénzvizsgálóként, esténként pedig egy varietészínpad bárpultjánál üldögél és a színpadi sikerről álmodozik. Philipnek van egy teknőse is, „aki” tökéletesen illik hozzá, hiszen a legszívesebben Philip is visszahúzódna a páncélja nyugalmába és biztonságába. Azonban egy este, amikor a fiatalember hazaér, a lakását üresen találja, még a teknősét is elvitték a betörők. Philip ekkor kénytelen kimerészkedni védett otthonából és jobban megismerni a körülötte lévő világot. Ennek következménye pedig egy új ismeretség, méghozzá egy vak csellista nővel, Linával, aki a maga fura módján segít Philipnek kibújni a páncéljából.
 
Amint említettem, igen különös filmről van szó, hiszen a mű nagy részében a néző nem tud tökéletesen azonosulni a különc Philippel. Ezzel a problémával szembesül Lina is: a férfi érzéketlen, egyszerűen nem képes empatikusan gondolkodni, így többször is megbántja a lányt. Ám a két fogyatékossággal élő szereplő között lassan, szinte teknőstempóban kibontakozik a szerelem, ami azután elfedi a kisebb bántásokat és hibákat.
 
Csodálatos dolog zajlik a szemünk előtt: egy zárkózott, a világról tudomást venni nem akaró különc a szerelem hatására kinyílik és először csak a szerelme, majd végül az egész világ felé befogadó lesz. A film másik különleges jellemzője a zene: a vak csellista nő, Lina a zene rendkívüli erejét testesíti meg, és átvitt értelemben ő maga a zene. Így a szerelem és a zene együtt nyitják meg Philipet.
 
Mindezt olyan élethűen és hihetően ábrázolja a film, hogy néha már tényleg azt kívánjuk: bárcsak kicsit meseszerűbb lenne, de persze a különcsége ellenére is szurkolunk Philipnek. De ahogy a való életben, úgy itt is történnek apróbb hibák, melyek egy kicsit megakasztják a dolgok menetét. És mindezt végig kell élnünk Philippel, akinek saját magát is le kell győznie, hisz a korábbi személyiségével nem léphetne ki a nagyvilágba és be a szerelem kapuján.
Ennek a rendkívül bonyolult lelki átalakulásnak a bemutatásához minden közreműködőnek nagyon pontosan kell tudnia a dolgát, és ebben nincs is hiba. Bastian Trost rendkívül alapos munkát végez a különc szerepében, néha már kedvünk támadna rákiáltani: „Szereted Linát, miért nem bújsz már ki végre a páncélodból?!”. A Linát alakító Katharina Schüttler pedig elragadó a szerepében. Olyan jól játssza a csendes, alázatos, megbocsátó nőt, hogy nem kételkedünk benne: Lina megfelelő társa lesz Philipnek. A mellékszereplők közül a két főszereplő „segédei” azok, akiket ki kell emelni, hisz ők is rendelkeznek fogyatékossággal: Philip pszichológusát, Aaront, nyíltan csalja a felesége, és a férfi nem tehet ellene semmit. Lina csellótanára, Ramona pedig félkezű, s emiatt már nem zenélhet többé, ezért az alkoholhoz menekül. Andreas Patton és Traute Hoess olyan erősen érzékeltetik ezeknek a karaktereknek a mélységes szomorúságát, hogy nem lehet nem szánni őket.
 
A rendező, Almut Getto jóformán észrevétlenül, mégis hihetetlen precizitással terelgeti a szereplőket a film folyamán, szinte tőle függ mindenki sorsa, ez azonban a film közben cseppet sem érezhető, inkább csak utána eszmélünk rá gondoskodására. Mindezt Jakab Ilja különös zenéje koronázza meg.
 
A Nagyon közel remek alkotás, a német művészfilmek egyik legkiemelkedőbb darabja, amely olyan helyzetet ábrázol, amit rendkívül nehéz pontosan és élethűen bemutatni. Almut Gettónak és stábjának azonban sikerült ez a feladat.