Főkép Fülszöveg
„Könyvet írok, magamról könyvet, akárkiről könyvet, elemzős könyvet, sztorizós könyvet, szuper könyvet, kibaszott könyvet, vicces könyvet, felemelő könyvet. Mi a francnak.
Belekezdtem, bátor vagyok - mégis inkább elszaladok.
Kincseim vannak, megírom őket - kihajítom a számítógépet.
Láthatóvá válok, lehetnék akárki - de lehet, hogy senki sem lesz rá kíváncsi.
De, hátha összekacsintunk mégis, ja, te is, hát persze, én is. Gyógyír a magányra ez a cinkosság. Sokszor emlékeztetnek a sikeres élet, a sikeres énekesi pálya jól bevált receptjére, pedig szerintem ezerféle elkészítési mód lehetséges. Öröm megmutatni: én így főzök.

Emlékeztetnek arra is, fiatal vagy te még ahhoz, hogy memoárt írj. Nem is vagyok én öregedő díva, aki végre megmutatja a látható mögötti láthatatlant, és hajlott hátú bölcs sem, aki a halál kapujából még egyszer visszatekint. Igen, én fiatal vagyok, nem akarok másnak látszani, nem akarok semminek se látszani. Csak játszani. Fiatalos kedvemben új játék után nyúlok - eddig hangokkal gyurmáztam, most meg szavakkal is újragyúrom magam.” (a Szerző)
 
 
Részlet a regényből


Egyedül az úton, Isten farka és a bordó ruhás kislány

Valami 2006 végén lezárult bennem. Volt még abban az évben egy betörés is nálam, és az egyedüli érték a lakásban - másoknál laktam - a számítógépem volt, abban volt minden. Nagyon féltem, dühös és szomorú voltam, aztán leültem gondolkodni a feltúrt lakás közepére, a földre. A betörővel nem találkozik mindenki. Ez nem olyan, mint az angyal, akivel egyszer ugye mindenki találkozik. Nem, nem. Csak annak jelenik meg a betörő, akinek éppen kijár. Hát nekem kijárt. Épp ideje volt, hogy megszabadítson a géptől, ami előtt napi sok, túl sok órát töltöttem. Ja, és ez az a gép, amit még Patrick adott. Pláne ideje volt már, hogy az ne legyen nálam. Két óra múlva zokogva ültem a padlón, és gyakorlatilag hálát adtam ennek a betörőnek, hogy arra tudott járni aznap, és megsegített engem abban, hogy megszabaduljak a túlhordott dolgaimtól, a számítógéptől, a régi pasiktól, az e-mailek sokaságától, a túlfeszített munkatempótól, és egy olyan lakástól, ahol addig nagyon jó volt, de ahol már nem volt saját terem.
 
Akkor döntöttem el, hogy elköltözöm onnan, és hogy útnak indulok egyedül, Dél-Spanyolországba. Egy hét, hú, az jó sok, gondoltam, de mondta Kriszta barátnőm, ugyan már, nyugodtan tervezd tíz napra… most hogy nevetek ezen, mikor látom, hogy ilyen utakból, ilyen tájakból egy hónap is alig elég valamire, akkoriban meg napokon vacakoltam. Vettem tehát egy jegyet Malagára, és ezt írtam a füzetembe:
 
Elmegyek én Malagára
Ülni magam valagára
Valahára
Fenekemet meleg éri
Megéri
 
Ahogy megérkeztem Malagára, annyira örültem a tengernek, hogy az aprócska hátizsákommal csak mentem a parton a homokban, ettem pár halfalatkát mustárral, aztán megint mentem tovább, fejemen fülhallgató, Joni Mitchell két számát hallgattam egymás után százszor, Hejira és Amelia.
 
I’m traveling in some vehicles
I’m sitting in some café
A defector from the petty wars
It shall shock love away*
 
* Valami járművön utazom / Valami kávézóban ülök / Mint az apró háborúk szökevénye
/ Ez biztosan elijeszti a szerelmet.
 
Igen, a világgá induló, magát kereső ember, mint Bormester Virgil Hamvas Béla Karneváljában. Bolond, főleg ha komolyan veszi magát. Nevetséges is lehettem, ahogy ott mentem a januári Malagában a víz mellett öt órán át, a khakiszínű zsebes nadrágomban, a Krasztev Pétertől kölcsönvett vékony piros széldzsekiben, és a Joni Mitchelldalok szerelemtől megtépázott, melankolikus örök-utazójával azonosítottam magam. De az akkor úgy volt, az voltam. És terhelt is voltam még akkor mindenféle bánattal. De ezzel az egyedüli útnak indulásommal új könnyűség kezdődött bennem.
Ahogyan rám esteledett, azon gondolkodtam, elalszom a parton. Találtam is egy kis fatákolmányt, de aztán azt gondoltam, mégsem, és a barátnőmtől kapott telefonszámot felhívtam. Malagai családi este, sok-sok finom étellel. A kamaszlányok másnap indulnak Granadába. Jaj de jó, megyek én velük Granadába.
Aludhatok ott náluk, persze.
Az Alhambra, a csodás mór palota… Az egyik nyitott torony tetején órákra ottfelejtettem magam, meg se néztem az egész épületegyüttest, elragadott a havas hegycsúcs látványa a háttérben. Leültem a toronyban egy sarokba, olvastam, sütött rám a nap.
Szemben is nagy hegy, oldalában kis kunyhók. Mondta Mano, mindenhova, csak a Sacro Monte nevű hegyre ne menjek, ott laknak a cigányok, nagyon veszélyes hely. Nahát ez a napom úgy indult, hogy utamat a Sacro Monte felé vettem, és megnéztem a cigányok földkunyhóit. Nagyon barátságosak voltak, kínáltak, hívogattak.
Aztán följebb sétálok, egész föl hegytetőre, jön egy fehér kiscica, az ölembe mászik, a kabátom alá bebújik, ott dorombol. Úgy nézzük ketten az Alhambrát, és megint azt a tegnapi havas hegycsúcsot.
Lefelé menet az egyik miradoron, kilátóul szolgáló kis téren leülök egy padra, és csodálom, ahogyan ezek a rasztahajú, színes ruhás hippik, cigányok, nomádok, minek is hívjuk mi őket, ilyen gátlástalanul tudják élvezni a időt, és azt, ami épp van. Ülnek a hófehér falak tövében a szikrázó fényben, van idejük semmit tenni, bűntudat nélkül. És ebben a semmiben is annyi minden van. Egy fiatal nő, miután a gyerekét egy férfira bízta - talán az épp a gyerek apja, talán bármelyik másik –, néhány lépéssel megkeresi a helyét a térben, két rikítós zöld, négyszög alakú kendőt vesz a két kezébe, és elkezdi pörgetni-forgatni őket, kis fekete szikár teste, izmos karjai kivillannak a fehérfal-háttér előtt, pillekönnyű, áramló mozdulatai gyönyörű tánccá állnak össze. Az a napsütötte délután, a kilátón összegyűlő emberek zajai, a táncoló nő képe bennem ma is filmszerű pontossággal van elraktározva. Ha egyedül utazom, érzékszerveim még jobban kinyílnak, és azt a megfoghatatlan valamit, ami egy-egy emberből árad, még érzékenyebben, még teljesebben tudom befogadni, a hangulatok még erősebben maradnak meg bennem. Énekelni kezdtem ott a délutánban, lassan ránk esteledett. Egy kis andalúziai lány, akár a húgom is lehetne, az amerikai-perzsa vőlegénye, meg egy fire-fura csörmöc belga fiúcska, így maradtunk négyen.
Énekelni, együtt lenni volt kedvünk még, és elmentünk a vőlegény szüleihez. Az öreg, morgós perzsa papa rég nem énekelt már, pedig mondják, korábban hogy és milyen szépen… Amerikai felesége egy fokkal életvidámabb, de fényét kicsit tompítja az öreg férj szürkés árnyéka. Játszunk, énekelünk, frissen szerzett spanyol húgocskám mellém kucorodik, előkerül a perzsa dalom. A papa csendben hallgat. Majd lehunyja a szemét, és pár percnyi csend után lassan, nagyon lassan, halkan elkezd énekelni. Megáll minden, hallgatunk. Összebújunk, mint a kiskutyák, a papa gyengéd éneklésének csendjeibe behallatszik szelíd szuszogásunk.
Másnap nekiindulok, Ronda nevű helyre megyek, ami persze gyönyörű, álomszerű sziklahasadékok, fehér házak barna tájban.
És aztán Sevillának veszem utam, Tarifa felé vonatozom, ott majd átszállok. A vonaton szemben egy szimpatikus, érzékeny tekintetű fiú ül. Nézést váltunk párszor, de nem beszélünk.
Leszállunk, elköszönünk, de egy darabon mégis együtt megyünk tovább. Hová mész, kérdezem. Marokkóba. És te? Én maradok itt Dél-Spanyolországban, mondom, Sevilla, és aztán az óceánpart. Rám néz, tekintetében ott a mesélni vágyó, útitársra áhítozó lélek, és mondja is, nem jössz velem át Marokkóba egy napra? Ha már itt jársz, nem érdemes kihagyni, nagyon izgalmas… Oké, meglátom még, megérzem még. És miért utazol, kérdezem, szerelmi bánat? Aha. Férje van, jól érzem? Néz nagyot, igen, pont így… Aztán elmeséli a klasszikus szeretői viszonyt, gyerekek is vannak, a nő már majdnem jött, de aztán mégsem. Hát ezért most utazik egy kicsit. Odaérünk ahhoz a kis irodához, ahol a kompjegyet kell megvenni, én jövök előbb, a jegy kiállítása előtt az útlevelet is kéri a fekete képű szikár mór bácsi. Erre a fiú meghökken, hát nála nincs útlevél, csak személyi, Európában mindenütt csak az kell, megszokta, és tényleg nem lehet átmenni Marokkóba útlevél nélkül, hát ő ezt valahogy nem is tudta… Én viszont már félig megvett jeggyel és teljes lendülettel felkészültem arra, hogy először életemben Afrika földjére lépjek.
 
Fölszálltam a kompra, erős szél fújt, fejemet körbekötöttem a kendőmmel, és bepötyögtem a telefonomba:
 
Zöld barna fehér kikelet
Házak közt virít minaret
Hajózom épp Afrikába
A hegyeknek víz a lába
 
Ahogy beírtam, megszólalt a telefon. Szia, Eszenyi Enikő vagyok, azért hívlak, hogy nyáron nem játszanád-e el a Marica grófnőben a cigány lányt a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Enikő, nagyon örülök neked, éppen hajózom át Afrikába, de ha hazamegyek, hívlak, szia puszi, szia, puszi, ölellek.
Fújja a szél az arcomat, és beleállok a szélbe és megyek ki a komp hátuljába, bámulni a vastag fehér hullámot, amit húzunk magunk után. Fiatal, mosolygós képű arab fiúcska áll mellém, Cómo te llamas?, engem Beának, és téged hogy. Spanyolul beszélünk, először nagyon furcsa, mert életemben eddig az összes ilyen arcba, ha belenéztem, franciául jöttek a szavak. Pesten élő marokkói zenészbarátaim, és az ő köreik, ott volt ez a sok fekete szemű, kapaorrú figura, sötétbarna, vékony arcbőrüket fényes réteg fedi, az alól állnak ki az éles arccsontok, és valahogy a bőr meg a csont olyan közel vannak, mintha nem is lenne hús köztük. Itt is ezeket az arcokat látom, csak épp sok nyelven, spanyolul, franciául, angolul, arabul beszélnek, széles mozdulatokkal, beszélő kezekkel követik mondataikat, jönnek, mennek, adnak, vesznek, folyamatos bazárhangulat, mintha minden pillanatban lüktetve megszületne valaki vagy valami, vibráló, bábeli keveredés Európa és Afrika kapujában.
A fiúcskának jó rezgései vannak, hívogat, menjek vele el a családjához, nagyon sok európai barátot vendégül látott már, nagyon szereti őket körbevezetni Marokkó belső sivatagi tájain. Csak három-négy óra Tangerből vonattal. Tetszik az ötlet, meg tetszene ez a spontaneitás, illene hozzám, de azért van bennem habozás, hiszem is, meg nem is, mennék is vele, meg nem is. Egy dolog villan át az agyamon, és a fiúcska összes, ártatlan kedvessége ellenére kicsit nyugtalanít. Tienes novia? Kérdezem, van-e barátnő. Nincs. Nade, mondom, én aztán semmi ilyenre nem vagyok kapható, csak barát, világos? Világos. Alig követem az eseményeket, a következő képen már a vonaton zötykölődöm Belső-Marokkó felé, a rozoga vagonban hét helyi arc, férfi mind, meg én. Elég szűk a hely az ülésen, össze kell húzódni, ennek ellenére kis barátom combja időnként azért lehetne távolabb az enyémtől. Rászólok, semmi ilyesmi, világos? Világos. Na, akkor mesélj a családról, anyukádról, testvéreidről, mondom neki, és arról, hogy milyen helyre is megyünk most. Töri a spanyolt, na jó, persze én is, de valahogy nem ezért nem gördül a beszélgetés, a kezdeti lelkesedésem alábbhagy, kezdek rossz rezgéseket érezni, és akkor megint hozzányomja a combját az enyémhez. Szólok, é, ó, ez nekem nem tetszik. Szemben egy göndör hajú, barna szemű fiú ül, olyan, mint a Pasolini filmjeiben az a göndör hajú, huncutul csábos, bolondos olasz színész, és érzem, egy ideje figyelemmel követi a jelenetünket. Arabul szól a fiúcskámhoz, elég határozott hangsúllyal, torokból feltörő, férfiasan kilövellt h-ákkal és r-ekkel és k-ákkal. Onnantól a combozás megszűnik. Angolra vált, hallottam, zenéről beszéltek, az én kisvárosom, Assilah, az egy művészeti fesztiváljairól híres hely, és annak idején Jimmy Hendrixnek is volt itt háza… És hogyhogy ennyi nyelvet beszélsz, kérdezem, miután a rövid bevezető társalgásunk egy részét franciául folyatjuk. Szállodaportás voltam sokáig… Ahá! (Kacsintás azoknak, akik ismerik a Hoppá című dal szövegét. Persze, mi igaz, meg mi nem egy dalban, arra már néha én sem emlékszem…) Minden szavával oldódik bennem a feszültség, és néhány perc múlva leszállok vele Assilahban. Huh. Megkönnyebbültem. És azt még nem tudtam akkor, de reggelre világos lesz, hogy az elnyomott, majd végül kiélesedett intuícióm pont jó helyre, a számomra tökéletes helyre vitt.
Este érkezünk meg, sötét van, de még kiszaladok az óváros egy kiálló, mólószerű bástyájára. Kamasz gyerekek ülnek a szélén, és valami hihetetlen gyönyörűen énekelnek arab zenét, tapsolnak hozzá, egy előénekes, a többiek válaszolnak rá, Said Tichiti szokta otthon ezt a gnawa stílust énekelni a zenekarával. Lenézek a mélybe, és a víz zokogva kavarog alattam, fehér habokban porlik szét a sziklákon. Hirtelen megérzem, milyen erőnek a közelébe kerültem, jaj de jó, végre megint az óceánnál vagyok, nem csak tenger, alig várom, hogy keljen a nap, és lássam a nagy vizet a fényben is. Hajnalban ébredek, futócipőben kirohanok a kisvárosnak nevezett falucska szélére, a hegyekre, birkanyáj, kecskék és néhány halász. Leülök a fűre, zokogok bele a semmibe, hangosan rázkódom, hát végre itt vagyok, és csak nézem a határtalan vizet, azt a végtelen ragyogást, meg a zöld hegyeket, minden olyan sok és vad és nagy és éles és érdes, ha szobrász lennék, mondanám azt is, hogy ősi erővel bíró és magával ragadó, de nem vagyok, úgyhogy ilyet nem mondok, inkább még azt, hogy zöld és kék, ameddig csak ellátok. Valami elöntött, valami energia, amiből a világ végéig tudtam volna akkor elfutni, el is indultam, neki a hegyek mentén végig a partnak, olyan fennsíkszerű volt ott a táj, vitt a lábam, nem tudom mennyi kilométer és mennyi idő után állhattam meg. Lihegtem, ziháltam, megint sírtam egy kicsit. Lassan leesett, mi is történik bennem. Elaltatott, vagy csak félig-szeretett belső vadállatom éledt föl bennem a táj hatására, ordított a kistigris, végre olyan vad és végtelen helyen vagyok, ahol vad és végtelen lehetek én magam is, kívül és belül ugyanaz van. És hogy csak egyedül, és nem kell senkihez sem igazodni, és nem kell senkire se figyelnem, csak magamra. Otthon - még Bagon - gyerekként éjjelente futottam, azokban a mágikus éjszakai illatokban, tücsökcirpelésben, akkor voltam ilyen szabad és határtalan.
Nagyon vártam már akkor erre. Valamit szűknek érezhettem az előző időben, mert itt most egy nap alatt tágult ki minden, ahogy teleszívtam a tüdőmet a sós levegővel, azt éreztem, hogy minden addigi fájdalmat itt fogok hagyni, egy jó nagy kilégzéssel az óceánba fújom, hadd vigye. Néztem a vizet, futkároztam, ugrándoztam, sikítoztam, hál’Istennek nem sok ember járt arra, az a néhány halász meg biztos gondolta, bolond ez. És ha már Isten, ekkor jött az a kép, hogy hát én bizony Isten farkán ülök. Nádas Péter Isten tenyerén ülünk című írása az Emlékiratok könyvéből nagyon kedves nekem, egy szeretkezés gyönyörűen megírva, és na hát én meg itt egyedül, a klasszikus szeretkezéstől igen távol, de mégis ugyanaz a gyönyörű érzés jár át, valami csak van itt akkor, valami Istenféle lehet, de nem a tenyerét érzem én, nem a kitartottság, a felemelés áldó-jóságos energiáját, hanem urambocsá’ a baszásét, azt az organikus-orgazmikus gyönyört, átjár és eltölt és feltölt és még akarom, abba ne hagyja, uram, abba ne hagyd, Uram… Na valahogy így jöhetett az Isten farka, amúgy még vizualizáltam is, az óceánból kilövellő óriási szökőkút, ilyesmi lehet, amire én ráülök. Na mindegy is, ha az arányok pont nem stimmelnek, de a lényeg megvan, ott ülök és enyém a világ.
 
Csodák jöttek sorra abban a négy napban, a legfontosabb elemek a kék és zöld és tágasság. Mentem le és föl azokon a hegyeken, néztem a vizet. Fouad barátom egyik nap elvitt a piacra, vásároltunk mindenfélét, aztán elmentünk egy szegény-szerény berber családhoz, a hegyekben laktak, négy család együtt, egy közös udvar, körülötte kis házak. Az udvaron játszottak a gyerekek, én is rögtön beálltam közéjük. Az egyik kisfiú nagyon édes, x-lábú, ducika-cukika teremtés volt, magamban csak kis Döbröginek hívtam. A hátizsákom nagyon izgatta, minden tárgy új volt neki, amit talált, azt kipróbálta, a sárga műanyag fésűvel megfésülködött, a Nivea krémből szagmintát vett, majd miután megbizonyosodott, hogy nem ennivaló, bekente vele az egész testén a ruhátlan részeket. Az egyik nő közben frissen fogott, apró halakat sütött ki, azt rágcsáltuk, vendég jött, nem lehet étlen hagyni.
Jöttek a szomszéd gyerekek is, mindenfélét szórakoztunk, nevetgéltünk, és egyszer csak megjelent az a bordó ruhás kislány. Besétált az udvarra, méltóságteljes, lassú léptekkel, mint egy királynő, onnantól kezdve csak őt lehetett nézni. Ág karcolta sebek voltak a kezén és koszoska volt, mint minden gyerek ott, de mégis tisztaság jött belőle, valami hihetetlen báj, érett, nőies, de mégis kislányos. Feje köré fehér kendő volt csavarva, lassan körbenézett, felmérte a terepet. Kis Döbrögimet egy pillanat alatt helyre tette, kivette a kezéből a fésűt, a krémet, valamit mondott is neki, onnantól kezdve a fiúcska őt követte, a kislány kézen ragadta és mentek játszani.
Nagyon döbbenetes volt nekem ezt a kis lényt nézni. Belenéztem a mélybarna szemeibe, belefeledkeztem, hogy lehet valami ennyire gyönyörű és hívogató és kifejező. Ment le a nap lassan, fölmentünk a ház lapos tetejére a gyerekekkel. Levettem a cipőmet, kiterítettem egy plédet, arra ültünk mind. Néztük az égi, színváltós mozit, közben mogyorót hoztak oda nekem, és ha az egyikéből vettem, egy másik is azonnal lerakott pár szemet elém a pokrócra, abból is egyek.
Kis Döbrögi pedig egyre kacarász, huncutkodik, és kérdőn néz rám, mikor veszem már észre a cselt. Hol a cipőm? Hahá… az x-lábú kis ördög gondosan ledobta mind a kettőt a ház mögé, és hát amikor végre észrevettem, visítva nevetett, és pörgött körbe, sikerült a tréfa… Nagyon nagyon édes volt… Ez a naplemente megint egy képkockáról képkockára elraktározott jelenet az agyamban, mogyoróízű, sós illatú, kék-zöld-sárga-piros-lila színű, és ha eszembe jut, hallom Döbrögi gyöngykacaját, és látom a kis bordó ruhás királynő barna-olvadós szemét.
Pár nappal később otthon ez a jelenet visszajött, de már-már ijesztő élességgel, egy pillanatra azt éreztem, nem olyan, mintha ott lennék, hanem hogy ott vagyok. Meg is szédültem, a kislányt éreztem a legerősebben, hívott oda vissza, legyek ott vele. Biztos magamat is láttam benne, kiskori magamat, meg nem született kislányomat, leendő gyermekemet, de akkor ott a budai lakásban le kellett feküdnöm az ágyra, jött a könnyem, és csak azt a kislányt akartam
magamhoz ölelni.
Mikor a negyedik nap után el kellett indulnom Assilahból, valahogy meg is ért bennem az, hogy na itt ennyi volt, jó volt, de most már mennék. Hajnal fél négykor keltem aznap, és dramaturgiai érzékem azt kérte tőlem, hogy azzal a motívummal zárjam le az ittlétemet, mint amivel elindítottam, a lábam a sötétben szaladva vitt az óváros felé, arra a tengerre kinyúló bástyára, ahol a fiúk énekeltek. Meg is találtam, lenéztem, a víz ugyanolyan erővel kavargott, de most már bennem is ott volt az az erő, mehetek, megkaptam, amit akartam. Minden üres volt az óváros szűk utcáin, de mégis sok volt a mozgás, az utcákat ellepő macskasereg a szemétben kutakodott, szürreális volt az egész sötétség, csillagos ég, arab épületek, tengerzúgás, nejlonzacskócsörgés, macskavisítás, csámcsogás, húscincálás. És minden utca ugyanolyan, jaj, merre van a kiút. Erre voltam már… várjunk, nem, a kis cirádás kapu ismerős, nem, mégsem, igen, itt volt az a két vörös kandúr, az egyik húzza a lábát, nem, mégsem itt, uh, merre is, jajjjaj, négy húszkor indulunk a komphoz. Nagyon megörültem az első emberi lénynek, egy hajnali imára bicikliző arab férfi, ja, a kapu erre van, gyere, a mecset mellett, én is arra megyek. Kitaláltam az óváros labirintusából. Hajnalodott.