Koncert: Al Di Meola World Sinfonia – Budapest Kongresszusi Központ, 2011. november 3.

Ha nem tévedek, pontosan húsz éve már, hogy a tabáni búcsúban (talán vannak még, akik emlékeznek rá, kiket és miért „búcsúztattunk” az év júniusának közepén) először hallhattam élőben Al Di Meola World Sinfonia elnevezésű produkcióját. Az amerikai gitárhőst és jazz-rock fúziós zenekarát ugyan láttam már színpadon (egészen pontosan egy arénában) az 1988-as budapesti koncertjükön, az argentin tangó elemeit magába olvasztó, alapvetően akusztikus, a korábbi dübörgő, nagyszabású bulival összevetve jóval bensőségesebb előadás akkor a reveláció erejével hatott. Pedig az amerikai erősítők és a magyar áram összeférhetetlensége miatt jóval több, mint egy órát kellett várnunk a kezdésre, mindez mégsem vont le az élvezetből…
 
Várni ezúttal is kellett, és igaz, hogy mindössze húsz-huszonöt percet, most mégis zavaróan hatott a dolog, mégpedig azért, mert a közönség nem adta meg a kellő tiszteletet az előadónak azzal az apró udvariassággal, hogy időben érkezik. Pedig amit Al Di Meola és válogatott muzsikustársai nyújtanak, egészen kivételes, ugyanis nem a régi nagy slágereket adják elő újra meg újra minden koncerten, hanem – nyilván a tematikus szerkesztésnek köszönhetően – viszonylag friss szerzeményeket. És hogy egyetlen előadás se hasonlíthasson a többire egyazon turné alatt, Di Meola gyakran hív vendégzenészeket.
 
Lévén, hogy a gitáros többször is vendégszerepelt nálunk Horgas Eszter meghívottjaként, meglehetősen jól ismeri a magyar komolyzenei és jazzélet szereplőit, ezért a budapesti koncerten Kaszás Péter játszott dobon és ütőhangszereken, a két blokk végén pedig egy itteni vonósnégyes is közreműködött, leghatásosabban talán a „Misterio” című szerzeményben.
 
Az állandó társak, vagyis a két olasz: Fausto Beccalossi tangóharmonikás és Peo Alfonsi gitáros az igazi mediterrán szenvedélyt vitte bele a muzsikába. Beccalossi hamisítatlan tangójátékos, aki a harmonika hangjait sokszor eksztatikus, szavak nélküli énekkel tetézte, amilyet Pat Metheny némely számában hallhatni a Letter From Home korszakából. Di Meola ráadásul alázatos módon teljesen a háttérbe húzódott a tangóharmonika-szólók alatt. Alfonsi ezzel szemben összehasonlíthatatlanul kevesebbszer került reflektorfénybe, nélküle mégsem lettek volna teljesek a számok.
 
Maga a koncert két, viszonylag jól elkülöníthető blokkra oszlott. Az elsőbe az egyértelműen elvontabb és valószínűleg parányit virtuózabb kompozíciók kerültek. Habár voltak pillanatok, amikor teljesen elvarázsolt, egy más univerzumba repített a zene, és odaadó áhítattal merültem el a hangkatedrálisok fenségében, időnként elgondolkodtam, hogy azok a disszonanciák, melyekből néha az akkordok felépültek, vagy épp az egymásba szövődő melódiák feszültségei teremtődtek meg, még a késő romantika vagy a kora modernizmus idején is idegennek és túlzottan avantgárdnak tűnhettek volna a mostaniéhoz hasonló összetételű közönség számára. Azóta persze feltűnt számos olyan határokat összemosó, merész komponista, mint Al Di Meola egyik bevallott példaképe, az argentin tangó megújítójaként számon tartott Ástor Piazzolla.
 
A második rész alapvetően éppen az ő hatásait mutatta meg, és elhangzott Piazzolla egyik leghíresebb tangója is, az „Oblivión”. És mintha még a hangulat is bensőségesebbnek tetszett volna, jóllehet elképzelhető, hogy mindez csupán az egyetlen gitárra és tangóharmonikára visszanyesett indításnak tudható be. Ugyanakkor Di Meola is mintha többféle technikát vetett volna be – az édesapjának ajánlott „Michelangelo’s 7th Child”-ban például egészen barokkba hajló meneteket is hallhattunk, és az oktávoló és torzító is inkább ebben a részben kapott észrevehető szerepet.
 
Majd, hogy fokozza az intimitást, Di Meola arra kérte a közönséget, hogy álljunk fel a helyünkről és menjünk nyugodtan előre a színpadhoz. Így szinte testközelből élvezhettük a ráadást, a gitárokat simogató ujjakat, a néha ütőhangszerként használt tangóharmonikát, a vonósnégyes tagjainak elragadtatott arckifejezését, és végül, utolsó számként az egyetlen igazán régi szerzeményt, az először az 1977-es Elegant Gypsyn hallható, ám főként a Friday Night In San Francisco című, legendás albumról ismert „Mediterranean Sundance”-t – természetesen ezt is eddig soha nem hallott változatban. Tökéletesebb befejezést elképzelni sem tudtam volna, a végtelenül közvetlen Di Meola pedig ezek után még le is pacsizott az első sorral.
 
Lehet, hogy a nosztalgia mondatja velem, mégis úgy érzem, hogy az ilyen művészekért és az ilyen koncertekért igazán érdemes élőben könnyűnek nevezett zenét hallgatni.