Főkép A 17 éves Eva egy különös betegségben szenved, amit Tourette-szindrómának neveznek. Emiatt a betegség miatt a lány gyakran minden ok nélkül sértő és durva szavakkal illeti a körülötte lévőket, legyenek azok a családtagjai vagy akár vadidegenek. A lány által csak „agycsuklásnak” nevezett betegség miatt Eva nem jár közösségbe, így kimaradnak az életéből az iskolai élmények, a tömegközlekedés vagy akár egy egyszerű mozizás is. Ám Eva apja egy napon elveszti a munkáját, s a család költözni kényszerül. A baj ott mutatkozik meg, hogy a csendes, vidéki környezetből Berlinbe költöznek, ami Eva számára a legszörnyűbb dolgot jelenti: az elzártság megszűnését, ezért ő maga is elkezd munkát keresni. Ez azonban nem is olyan egyszerű, így végül a nagybátyjával különös lépésre szánják el magukat: Eva betegségét kihasználva megpróbálnak bankot rabolni. A történet ezek után még tovább bonyolódik, de az érdeklődőknek inkább meghagyom a meglepetés örömét.
 
A történetet – ahogy az egy vígjátékhoz illik – rengeteg humorral, abszurd helyzettel és vicces karakterrel spékelték meg a film készítői. Vegyük csak Eva apját, akinél mindig van egy fésű, hogy szakálla rendesen álljon. Vagy a nagymamát, aki képes a fán lévő leveleket barnára festeni, mert úgy szebbek, vagy dinamittal felrobbantani a porszívót, mert az szórakoztató. Na és persze ki akarna úgy bankot rabolni, hogy a bankigazgatóval beszélgető lány állandóan a rablást emlegeti? A film erőssége, hogy nem próbál szatírába átmenni, így amikor napi problémákat jelenít meg, ezt nem gúnyosan teszi, hanem ugyanolyan humorosan, mint bármi mást a történet során. (Erre remek példa az, ahogy Eva apja az erdőben üldögélve próbálja kimatematikázni a család által felvett hitel kifizetésének lehetőségeit.)
 
A színészek remekül alakítják szerepeiket, igazán elvarázsolnak minket ebben a meseszerű valóságban. Az Evát alakító Jasna Fritzi Bauer remekül játszik rá a betegségére, az anyját játszó Victoria Trauttmansdorff pedig nagyszerűen adja a gyermeke gyógyulásáért mindenre kész, tipikus teleshopos vásárlót. Eva apjának, Danielnek és nagybátyjának, Bernie-nek a jelleme egymás tökéletes ellentéte, amit a színészek – Waldemar Kobus és Stefan Kurt – a termetükön kívül az alakításukkal is remekül érzékeltetnek. A legkülönlegesebb, legviccesebb szereplő azonban Eva nagyanyja. Renate Delfs ránézésre is igazi nagymamának tűnik, és úgy tombol benne az életenergia és a mindent kipróbálni vágyás, hogy az őrültségei nem furán hatnak, hanem rendkívül viccesen.
 
A színészeket kicsit szabadjára kellett engedni, hogy ezeket a karaktereket ilyen remekül a szemünk elé varázsolják, és a rendező, Andi Rogenhagen, nem is fogja vissza őket, csak annyira, hogy megkímélje a nézőt a túlzásoktól. A film zenéje nem kiugró, viszont pontosan illik a történethez: tinizene, amit valószínűleg az Evával egykorú lányok hallgatnak, így Ingo Kays munkájára sem lehet panaszunk. Az operatőr, Ralf M. Mende tevékenységére szintén a visszafogottság jellemző: nem kápráztat el minket trükkökkel, de pontosan érzékelteti a természet szépségét, a szereplők közti kapcsolatokat, vagy épp a helyzetek komikumát emeli ki még jobban a látvánnyal.
 
Tulajdonképpen egy dolog zavart csak a filmben: a bankigazgatót próbáltak meg „gonosz” szereplőként bevezetni és az alakja mögé zsarolást meg sikkasztást illeszteni, de a rendező nem tudott mit kezdeni ezzel a szállal. A történet szempontjából ugyan van jelentősége ennek a részletnek is, ám egy kis gondolkodással ki lehetett volna iktatni a filmből ezt a némileg zavaró tényezőt. Ennek ellenére megéri megnézni a Kicsit dilist, hiszen ez a német vígjáték, amely kicsit más szemszögből láttatja a világot, igazán könnyed szórakozást nyújt.