Főkép

Második magyar nyelvű könyvének megjelenése kapcsán Budapestre látogatott Dmitry Glukhovsky, s ez többek között azért is örvendetes, mert végre kiderült, miért nem a nálunk megszokott formában (Dmitrij Glukovszkij) szerepel a neve a borítókon. A válasz egyszerű: Glukhovsky egységes arculatot szeretne, s ezért minden, latin ábécét használó országban egységesen ezen a néven ismerik az olvasók.
 
A sajtótájékoztató és az író-olvasó találkozó egyébként nagyon informatív volt, a kíváncsiak számtalan érdekességet megtudtak a szerzőről, a műveiről és arról a sorozatról, ami oroszul már a tizenkilencedik kötetnél tart (Metró Univerzum 2033). Ez utóbbi fő jellemzője, hogy nem Glukhovsky jegyzi, hanem különféle nemzetiségű szerzők írják meg, hazájukban, városukban miként él az atomháború után a metrókba visszaszorult emberiség. Remélem lesz olyan hazai kiadó, aki fantáziát lát benne, és magyarul is elérhetővé teszi ezeket a könyveket, illetve várják azt a magyar írót, aki megálmodja a budapesti metró 2033-as eseményeit.
 
Mivel a személyes találkozáskor még nem olvastam a 2034-et, meglepett Glukhovsky kijelentése: „Öt évvel az első regény után úgy gondoltam, hogy megírom a folytatását, ami végül 2009-ben jelent meg. Két nagyon különböző regényről van szó, annak ellenére, hogy megjelenésükben nagyon hasonlóak. Valójában a második könyv nem normál folytatás, hanem valamiféle tükröződése, antipólusa az első regénynek.”
Ha ehhez még hozzászámítom azt a félmondatát, miszerint a magyar borító félrevezető, lévén egészen más tartalom van mögötte, mint amit a kép sugall – érthető módon kíváncsian lestem, ezúttal mit hozott össze.
 
Elolvastam – és hazudnék, ha azt állítanám, sikerült mindent elsőre felfognom, vagy helyesen értelmeznem. Ami biztos: az első kötet iránt rajongók többségének ez a könyv szerintem csalódás lesz, kivált az akciójelentek kedvelőinek. Ezúttal ugyanis jóval kevesebb lövöldözésben van részünk, mint korábban, ellenben jóval több moralizálást, filozofálást kapunk. Ráadásul ezúttal nincs egy főszereplő, akinek a háta mögé állva, gondolatait kísérve figyelhetnénk a történetet. De ez még nem minden, ugyanis szó sincs szájbarágós erkölcsi mondanivalóról, a szerző gyakorlatilag az olvasóra bízza, mit és hogyan értelmez. Ami egyáltalán nem egyszerű feladat, hiszen ennek feltétele a szereplők motivációinak megértése – és már ez sem könnyű, merthogy van, amivel ők sincsenek tisztában és jó, ha menet közben rájönnek.
 
Ami a metrójegyünk árában garantáltan benne foglaltatik, az annak értelmezése, hogy mitől ember az ember, mi az, aminek hiánya egyértelműen a hanyatlásra, elembertelenedésre utal. De ugyanilyen érdekes felvetés, hogy a közösséget védelmező harcosok számára hol van az a határ, amit ha átlépnek, akkor megszakad a kapcsolatuk a közösséggel, ami nélkül puszta létük megkérdőjeleződik. És persze ugyanez visszafelé is igaz.
 
Aztán ott van Homérosz alakja, aki olyan egyetemes kérdésekkel birkózik, mint az élet értelme, illetve mit kell csinálnunk, hogy az utókor emlékezzen ránk. Gyerekeket szüljünk, vagy inkább regényt írjunk, vagy van más megoldás? Elvégre a világban, ahol már nincs papír, nincs nyomda, nincs kiadó, a regényírásnak látszólag nem sok értelme van. De muszáj mindig a többség által hasznosnak tartott tevékenységet űzni?
 
Számomra legtalányosabb figura a történetben Szása, a fiatal lány, aki egyszerre naiv és ártatlan, lévén a civilizációtól távol cseperedett fel, és mégis megtestesíti az örök nőt, aki tud és érez, és aki nélkül a világ valóban sivár hely…
 
Nem folytatom. Sokáig tudnék hol erre, hol arra a bekezdésre, fejezetre hivatkozva mindenféle értelmezéslehetőségeket leírni, de ez szerintem ellentétes a szerző szándékával. Ezt az utat mindenkinek egyedül kell bejárnia, és utána ismerőseivel megbeszélni a látottakat, úgymond a helyére tenni a regényt – és ezekre a kérdésekre nincsenek egyszerű válaszok.
 
Glukhovsky azért törődik az olvasóval, például választ kapunk az előző kötet pár nyitva maradt kérdésére, bár tény, ezekre csak mellékesen kerül sor, és túl sok jelentőségük nincs a mostani történetben. Mindezeken felül pár kérdés ezúttal is megválaszolatlan marad. Mi „él” Nagornaja állomáson? Mi alapján választja ki áldozatait? – s ezek még csak az egyszerűbbek közül valók.
 
Az olvasottak alapján úgy gondolom, hogy a Metró 2034 az elődjénél sokkal kidolgozottabb és ezzel együtt sötétebb hangulatú regény. A hangsúly továbbra sem a tudományosságon van (ezt illetően a szerző egyértelműen nyilatkozott, lásd interjú), viszont az emberek viselkedése teljesen hihető, valóságos ebben a lepusztult világban. Egy biztos, ezt a könyvet muszáj lesz több alkalommal elolvasnom. S csak remélem, hogy lesz még folytatás...