FőképFülszöveg
 Az emberiség történetére vonatkozó legérdekesebb ismereteink nagy részét nem írott forrásokból, ha nem régészeti feltárásokból merítettük. Justin Pollard 50 kulcsfontosságú felfedezés segítségével meséli el a régészet történetét, bemutatva az adott felfedezéshez köthető legfontosabb mozzanatokat, személyeket. Az Évezredek kincsei nem csak rövid régészettörténet – felsejlik belőle a szakterületet átható kíváncsiság és izgatott várakozás, átélhető a felfedezés varázsa.


Részlet a kötetből
„A VILÁG LEGSZEBB ASSZONYA”
Nap világra kerül az „Elchei Nő”, 1897

Délelőtt negyed 12-kor, 1897. augusztus 4-én Manuel Campello Esclápez csákánya valami kemény tárgyba ütközött. Reggel óta fáradságos munkát végzett a kelet-spanyolországi Valencia tartomány Elche (Elx) nevű városa közelében, L’Alcúdiában, s a delelőhöz közeledve nem örült, hogy egy újabb szikla állja útját. Azért tovább ásott, s kiderült, hogy két kőből faragott fél körbe ütközött. A homokot kikaparva közülük egy arc tárult a szeme elé.

A hely, ahol Esclápez és munkástársai aznap ástak, régészeti szempontból érdekes terület volt. Hajdan itt állt a rómaiak Illici Augusta Colonia Julia nevű települése, s időről időre apró római kori tárgyakat fordított ki az eke, amiket pár pesetáért megvettek a helyi régiségkereskedők. Ez azonban most más, különleges valami volt, s Esclápez nagyon szerette volna látni, mit is talált. Az arcot – nyilvánvalóan kőfaragványt – félkör alakú kőláda vagy urna védte, amely tengerparti homokkal volt tele, így a tárgy szépen megőrződött, és könnyű volt letisztítani. Mikor végre kiemelte a földből a körülbelül fél méter magas mellszobrot, kiderült, hogy nem egy római szobor, mint azt Esclápez remélte. Annál sokkal értékesebb! Ez az arc egy régebbi múltból – a Kr. e. 5–4. századból – nézett vissza rá, amikor az itt élt ibériai törzsek a vidéket Heliké néven emlegették.

Ennek az elképesztően jó állapotban megmaradt szobornak a felfedezése azonnal nagy izgalmat keltett. Mindössze két héttel a megtalálása után tekintélyes summáért, 4000 francia frankért adták el egy francia gyűjtőnek, Pierre Paris-nak, s 12 nappal azután már egy gőzhajó fedélzetén utazott a párizsi Louvre-ba. Spanyolországban 44 évig senki nem látta az Elchei nőt, ahogyan a szobor ismertté vált.

A II. világháború idején tért végül haza az alkotás. Amikor Párizst megszállták a né metek, a szobrot elvitték a Louvre-ból, s az ország déli, a Vichy-kor mány által igazgatott részében elrejtették. A Vichy-kormány 1941-ben úgy dön tött, hogy francia műkincsekért – egy fali kárpitért, egy Velázquez- és egy El Greco-festményért – cseré be vissza szolgáltatja Spanyolországnak az Elchei Nőt. A szobor azonban nem ke rült vissza Elchébe – 1971-ig a madridi Prado gyűjteményében őrizték, azután át került a Régészeti Múzeumba, szintén a fővárosban.

Papnő vagy előkelő hölgy?
Mindezen idő alatt a tudósok azt találgatták, kit ábrázolhat a szobor. Mivel az Elchei nőt nem régészeti lelőhelyen, hanem mezőgazdasági munkák közben egy tanyán találták, a megoldáshoz nem álltak rendelkezésre információk.

Az arc enyhe aszimmetriája, s a tény, hogy hajdan a szobor festett volt – ma már csak az ajkakon és a ruhaegyes részletein látszik némi vörös festék –, azt sugallja, hogy valóságos modell után készült, talán egy papnőt vagy az uralkodócsalád egyik tagját ábrázolja. A szobor hátoldalán kör alakú mélyedés látható, amiről úgy gondolják, hogy oda lehetett a felajánlásokat elhelyezni, vagy esetleg a nő hamvait tartalmazhatta.

A legérdekesebb azonban a fejdísze, mert ez talán elárul valamit a kilétéről. Az arc két oldalán egy-egy félkör alakú, üreges dob látható, amely feltehetően befont és felcsavart hajkoronáját tartotta. A római geográfus, Sztrabón (Kr. e. 64 k.–Kr. u. 23) híres munkájában futólag említ egy jelenséget, amellyel Artemidórosz, a görög utazó nyilvánvalóan találkozott, amikor Kr. e. 100 táján Ibériában járt:

„Barbár jelenségnek tekinthetjük némely asszonyok divatját is, amelyet Artemodóros említ. Ő ugyanis el mondja, hogy ezek néhol vas nyakkötőket hordanak a fejük fölött vissza hajló és homlokuk előtt jól kinyúló horgokkal, e horgokra aztán, ha nekik úgy tetszik, lebocsátják fátylukat, úgy hogy az kifeszítve árnyékot vet az arcukra, s ezt ők dísznek tartják; másutt féldob alakú főkötőt viselnek, amely körülveszi nyakszirtjüket, s egészen fülcimpájukig fogja fejüket, s magasságban és szélességben kissé vissza hajlik. Némelyek fejük előrészén annyira kitépik a hajukat, hogy még homlokuk is jobban fénylik, mások egy lábnyi oszlopocskát tesznek a fejükre, s azt hajukkal körülfogják, azután beborítják fekete fátyollal.”
SZTRABÓN: Geógraphika. Harmadik könyv, IV. 17.
[Ford. Dr. Földy József]

Amikor Artemidórosz spanyol földön járt, az ország már római fennhatóság alatt állt, de egy régebbi időkre visszanyúló kultúrát írt le, s az Elchei nő mint ha a görög utazó által említett bonyolult fejdísznek egy korábbi változatát viselné.
Feltételezések szerint egy olyan korból hozta üdvözletét, ami kor Ibéria partjait legfeljebb a föníciai és karthágói kereskedők keresték fel. Díszes öltözete, ékszerei és a szép hajék – ami feltehetően fémből volt – arra utal, hogy az Elchei Nő valamely keltibér törzs előkelő tagja lehetett. A keltibérek az őshonos ibér népesség és a Franciaország felől a bronz kor óta folyamatosan benyomuló kelta törzsek keveredéséből alakult ki. E törzsek mindegyike, úgy tűnik, egy előkelő harcos elit köré szerveződött, s ezek magaslati erődökből – castro – tartották ellenőrzésük alatt területeiket. Az erődök némelyike később városokká fejlődött, egy ilyet látogatott meg hajdan Artemidórosz is, ahol feltehetően az Elchei nő leszármazottaival találkozott.

Ennél többet azonban nem tudunk a hölgy kilétéről, Spanyolországban azonban majd’ mindenki egyetért a szürrealista festő, Salvador Dalí (1904–1989) egyszerű megállapításával:
„Ő a világ legszebb asszonya.”

A Kiadó engedélyével.