Beleolvasó - Bíró Szabolcs: Sub Rosa

Fülszöveg
Prága, az Arany Város - Európa legszebb történelmi helyszíneinek egyike. A város, amely a huszonegyedik század első éveiben még mindig képes fenséges és művészien gyönyörűnek mutatni magát, és ahova még mindig sokan érkeznek szerelmet vallani, megszületni, vagy épp meghalni. Egy varázslatos város, amelynek kusza labirintusában különös emberek kutatják a történelem örök rejtélyeit...
Ferenczy László antikvárius egy átlagosnak tűnő napon különös megrendelést kap: egy kis cetlit hagynak az asztalán, rajta egy telefonszámmal és a Sub Rosa felirattal. A férfi egyre nyugtalanabbul próbálja megtalálni az ismeretlen könyvet, de lassan rá kell döbbennie, hogy az vagy nem létezik, vagy csak valakik nem akarják, hogy létezzen.
A rejtély megoldásának érdekében Lászlónak nemcsak az Arany Várost, de Európa legrégibb történelmi helyszíneit is be kell járnia, miközben furcsa titkok és még furcsább emberek tűnnek fel a múlt kiismerhetetlen ködéből, és mindnyájan egyet akarnak: a templomosok titkát, a tiltott tudást, a Sub Rosát...


Részlet a regényből
Ismeretlen helyen ébredt, egy furcsa szagot árasztó ágyban. Nem bűzlött, csak olyan volt, mintha minimum száz éve szívná magába a port és az idő múlásának dohos, fémes szagát.
Felült. A feje iszonyatosan hasogatott. Ahogy körbenézett, egy rendetlen lakást látott maga körül. Mindenütt könyvek, füzetek, rajzok, vázlatok hevertek szerteszét, csak úgy a földön, egymásra hányva. Ha volt is valahol polc, azt már annyira belepték a különféle kötetek, hogy nem látszott ki alóluk.
Ahogy László lassan magához tért, csörömpölést hallott valahonnan a közelből. Nemsokára ételszagot is érzett: frissen sült hús és tojás illata szállt felé. Csak ekkor jött rá, hogy iszonyúan éhes.
- Hé! – kiáltott fel enyhén remegő hangon. Nem nagyon tudta, mit mondhatna ezen kívül.
Nemsokára egy férfi jelent meg az ajtóban. Alacsony, kövérkés fickó volt, erősen ritkuló, szőkésbarna hajjal és vastag lencséjű, görbe szemüveggel. Dús szakálla elrejtette a korát: ugyanúgy lehetett huszonöt éves, mint negyven.
- Hát felébredt? – kérdezte a száját harapdálva. – Örülök neki. Azt hittem, már sosem múlik el a rufinol hatása…
Hadarva beszélt, László csak nehezen értette. Közelebb lépett, kezet nyújtott:
– A nevem Karel – mosolygott. – Karel Řízek.
Bárhogy is nézte, Karel Řízek sehogy sem tűnt brutális emberrablónak. Nem tudta mire vélni ezt a helyzetet, mindenesetre úgy döntött, nem fogadja el a békejobbot.
– Maga leütött… és rufinolt adott nekem!
– Bocsásson meg, kénytelen voltam tisztességtelen módszerekhez folyamodni!
Az antikvárius minden korábbi félelmét elfelejtette, amint a köpcös, fura fickó mentegetőzni kezdett.
– Mégis mi az istenért? – förmedt rá.
– Attól féltem, ha hívnám, nem jönne el.
– Uramisten – nyögte, megmasszírozva sajgó tarkóját. – Micsoda ócska szöveg.
– Lehet, hogy ócska, de én így gondolom.
– Mégis, ki a fene maga?
– Hiszen az előbb mondtam: Karel Řízek.
László fel akart pattanni, de végül épp hogy csak lábra bírt állni, lassan, nyögdécselve.
– Jesszusom, még most is szédülök!
– Sajnálom…
– Hol a kijárat?
– Kérem, ha már itt van, legalább hallgasson végig!
– Ha már itt vagyok? – László kényszeredetten felnevetett. – Maga elrabolt engem, méghozzá fényes nappal. Bűncselekményt követett el. – Körbenézett, és úgy tippelte, egy sorház lakásában lehet. – Mit szólna hozzá, ha üvölteni kezdenék? A szomszédok biztos meghallanák…
– Ne tegye, László! – hadarta kétségbeesetten Karel. – Kérem, jöjjön ki a konyhába, és üljön le, legalább pár percre! Sütöttem steaket és tükörtojást. Ne mondja, hogy nem éhes. Egyébként ne féljen, a boltot bezártam…
– Mi? – kapta fel a fejét.
– A boltot. Megtaláltam a kulcsot a zsebében.
László önkéntelenül is a zsebébe túrt – a kulcs szerencsére visszakerült hozzá –, majd az órájára pillantott: fél három. Ezek szerint több mint öt órán keresztül aludt. Ez a Karel meg valószínűleg a földkerekség legszerencsétlenebb emberrablója. Először leüti és bedrogozza, felvonszolja a lakásába, aztán könyörög, hogy maradjon.
– Rendben van – egyezett bele végül, talán szánalomból, bár a választ maga sem tudta. – Leülünk a konyhában, megebédelünk, de tovább nem maradok. Addig rábeszélhet, hogy ne tegyek feljelentést.
Még a konyhában is könyvek és papírok voltak szétdobálva: a padlón, az asztalon, a kredencen, a hűtő tetején… A tányér és az evőeszközök legalább tisztának tűntek, és az étel is hívogatóan illatozott.
– Figyelem magát már egy ideje – mondta Karel, ahogy elkezdtek enni.
– Na, ne mondja… És mi olyan érdekes rajtam?
A férfi közelebb hajolt, mintha attól félne, hogy illetéktelen fülekbe jut a mondanivalója.
– Tudja azt maga nagyon jól, László…
Az antikvárius ettől ismét megrémült, alig sikerült magán tartania a szigorú álarcot.
– Fogalmam sincs róla.
– A gazdag barátja egyáltalán nem az, akinek mutatja magát.
László kezében megremegett a villa, de tovább színlelt.
– Miről beszél?
– Kurva jól tudja! – kiáltott fel Karel, aztán szégyenlősen behúzta a nyakát. – Bocsánat, bocsásson meg! Nem úgy gondoltam…
László megpróbált könnyedén legyinteni, mintha mi sem történt volna. Valójában azonban egyre jobban kezdett félni a fura fickótól.
– Beszélt magának Krisztus Rendjéről? Hm? Tudja, mi az?
– Mindenki tudja, mi az – vont vállat. – Semmi különös nincs ebben…
– Semmi különös, igaz? – vicsorgott Karel. – Na és az Új-Templomos Rend? Lefogadom, hogy még a nevüket sem hallotta soha!
– A rend örököseiről beszél? Az újjáéledt rendről, Olaszországban, nem igaz?
Karel ijesztő gyorsasággal ugrott fel, kirúgva maga alól a széket, és a sarokban álló könyvek közé vetette magát, lázasan keresgélve.
– Nem róluk van szó! – kiabálta. – Közük sincs az egészhez.
Végül megtalálta, amit keresett: kinyitotta, majd lecsapta László orra elé. Nem könyv volt, hanem egy bőrborítású jegyzetfüzet. Valószínűleg Karel rajzait és jegyzeteit tartalmazta.
– Mondja csak, László: nem ismerős ez a szimbólum?
A jelzett oldalon egy jókora rajz állt, körülötte pedig latin feliratok, lapszéli jegyzetek kibogozhatatlannak tűnő kavalkádja. Láthatólag sokáig pepecselt vele a rajzolója: több halvány vonal is látszott, amelyet kiradírozott, majd újat húzott a helyére.
– Mi ez, Karel?
– Csak nézze meg alaposan! – erősködött a férfi. – Látta már valahol? Akárhol…
Alapjában véve egy kissé cirkalmas kereszt volt, közepén egy rózsával.
– Rózsakereszt?
– Nem, nem az! – kiabálta Karel, immár nem méregből, sokkal inkább az izgalom hatására. – Csak ők akarják, hogy úgy nézzen ki, akár a rosacrux!
– Kicsodák? Beszéljen már értelmesen!
– Végig értelmesen beszéltem, László. Ez a jelkép az Új-Templomos Rend szimbóluma. Szándékosan hasonlít a rózsakeresztes jelképre, hogy a felületes nézelődő számára ne legyen feltűnő. De nézze csak a széleit – bökött a rajzra – és a felső és alsó végén lévő kis jeleket!
László ismét a rajzra meredt, immár sokkal figyelmesebben.
– A kereszt a legnyilvánvalóbb – magyarázta Karel. – Az Istenbe vetett hit jelképe, egy újfajta kereszténységé.
– Újfajta kereszténység? – ismételte László. – Ez mégis mit jelent?
– Ez itt nem Róma jelképe, barátom – mosolygott kipirulva a férfi. – Nézze csak, mire hasonlít a kereszt két széle!
László még jobban az ábra fölé görnyedt.
– Tollhegyek?
– Pontosan! Tollhegyek! A bölcsességet, a tudást szimbolizálják, méghozzá rajta a kereszten! Ez a szimbólum a hittel, a vallással helyezi párhuzamba a tudományt!
– Elég modernül festenek…
– Ne feledje, hogy ez egy viszonylag új szimbólum!
– Na és a többi?
– A felső és alsó vége talán még érdekesebb. Bevallom, nem találkoztam még ehhez hasonló szimbólummal. Eléggé… formabontó. A felső végén egy lándzsahegyet látunk: ez kettős jelentéssel bír. Az első nyilván a harc, hiszen a történelmi rend a késői középkor jelentős harci szervezete volt. Másrészt, mivel ez is a kereszt része, az egyházat kritizálja.
– Ezt nem értem…
– A keresztény egyház – magyarázta Karel – több száz éven keresztül egyszerre tanította és szegte meg az ötödik parancsolatot.
– Ne ölj! – idézte László.
– Úgy bizony – mosolyodott el halványan a férfi. – Márpedig Isten nem bocsát meg a gyilkosoknak…
Pár pillanatnyi néma csend után Karel a szimbólum alsó végén elhelyezkedő jelképre mutatott.
– Nem hasonlít valamire? – kérdezte. – Felfelé ívelő szarv, lekonyuló fülek…
– Na, ne hülyéskedjen velem! – tört ki Lászlóból. – Az nem lehet, hogy…
– Már miért ne lehetne? Ezt itt a Caput Diaboli. Az Ördög feje. Csak képzeljen rá szemeket, orrot, szájat…
– Egy újabb ironikus jelentés?
– Úgy van! – csapta össze két tenyerét Karel. – Amikor az egyháznak terhessé vált a rend, ki kellett találniuk valamit, amiért elítélhetik őket. Az elfogott lovagokat addig kínozták, míg nem vallották magukról azt, amit az inkvizíció hallani akart: hogy az ördöggel cimborálnak, leköpik a keresztet, csókot nyomnak egymás seggére, meg amit még akar…
– Tehát?
– Tehát ez itt azt jelenti: „Ha mi az ördöggel cimborálunk, akkor bizony ti is!”
Az antikvárius várakozó tekintettel meredt Karelre, aki most a rózsára, illetve a rózsa közepén található jelképre bökött.
– Kitalálja, hogy mi ez?
László sóhajtva vágta rá:
– A Mindent Látó Szem.
– Pontosan. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a templomosok voltak a történelem első szabadkőművesei.
– Nem, ez semmit sem bizonyít. Minden hülye ezt a szimbólumot lóbálja, miközben összeesküvést kiált, az pedig senkinek sem jut eszébe, hogy ez a jelkép pusztán a szentháromságot szimbolizálja, a szem pedig maga Isten. Nevetségesen lerágott csont.
– Ahogy akarja – vont vállat keserűen Karel –, de azt semmiképp sem tagadhatja, hogy a templomosok máshogy szemlélték a világot, mint a többiek. Sokkal fejlettebbek voltak a kortársaiknál, mármint… mármint fejben.
– Na és a rózsa? – mutatott László az utolsó szimbólumra, és érezte, hogy a szíve egyre hevesebben ver. – A rózsa mit jelent?
– Az koronázza meg az egészet. A Rosa – mondta Karel megszállott vigyorral az arcán. – Lepecsételi, eltakarja ezt a félelmetes és egyben rendkívül izgalmas, összetett szimbólumot. Azt mondja: Sub Rosa, titokban!
– Na és mit kell titokban tartania?
– Hát maga egy cseppet sem figyelt rám? Az Új-Templomos Rendet! A rendet, mely a történelmi rend valódi utódja. A rendet, amely nem akarja felfedni magát, nem bújik maskarába, hogy nyilvános parádét tartson, de fáradhatatlanul kutatja a templomosok titkait, melyeket máig homály fed. És most, hogy mindezt elmondtam, maga is tartozik nekem egy válasszal, László. Látta már ezt a szimbólumot, ugye? Tudnom kell!
Az antikvárius szíve hatalmasat dobbant, légzése felgyorsult, az agya szét akarta feszíteni a koponyáját. Felpattant az asztal mellől, félresöpörve az útjából Karelt, az ajtóhoz ugrott, és a következő pillanatban már kint is volt a folyosón.
– Maga elmebeteg, Karel! – kiáltott vissza ingerülten. – Orvosra van szüksége, ez a válaszom. Nem láttam ezt az átkozott szimbólumot, mivel… mivel ezt csak maga találta ki!
– László, nem mehet el éppen most! – indult utána őrülten nevetve a férfi, és kacaja egyre hangosabban zengett. – Látta, ugye? Ismeri! Hát persze, hogy ismeri! Mitől fél? Az igazságtól? Ma már nem kell félnie, László! Ma már nem fogják máglyára küldeni!
László hirtelen megfordult, megragadta Karel ingét, és teljes erejéből a falhoz vágta a férfit.
– Ha még egy szót szól hozzám, szétverem a képét! – Saját magát is meglepte ezzel a dühkitöréssel.
– Csak rajta, maga idióta! – sziszegte az arcába Karel. – Agyon is verhet, az igazság attól még nem változik!
– Nem láttam azt a szimbólumot, hát nem bírja felfogni?!
– Akkor vajon mi elől menekül?
– Maga elől, Karel! Maga nem épeszű! Most elmegyek, és ha utánam mer jönni, rendőrt hívok!
Ezzel fogta magát, és amilyen gyorsan csak bírt, kiviharzott az épületből.
– Nincs mitől félnie, László! – kiabált utána Karel. – A cinkosok mindig megússzák, de csak az igazakból lesznek hősök! Azokból, akik ki merik nyitni a szájukat! Hallja, László? Akik ki merik mondani az igazságot!
Kivörösödött fejjel, csalódottan legyintett a menekülő antikvárius után, aztán visszaballagott a rendetlen lakásba, mielőtt még valaki más figyelmét is felkeltené.

A Kiadó engedélyével.