Főkép

A hazai fantasy rajongók között csupán kevesen vannak, akiknek nem mond semmit Nemes István – vagy írói álnevén John Caldwell – neve, hiszen az évek során számos történettel szórakoztatta már a könnyed kikapcsolódásra vágyó olvasókat. Az egyik legismertebb sorozata a Káosz-ciklus, melynek az első kötete az 1990-es megjelenése óta már négy újrakiadást és egy tucatnyi folytatást is megélt, de még mindig akadnak olyan érdeklődők (köztük magam is), akik eddig nem kerültek közelebbi kapcsolatba a félvér ork kalandjaival. Az új kiadásnak köszönhetően az eddig csak meglehetősen problémásan fellelhető művekhez is könnyen hozzá lehet jutni – hogy aztán elmerüljünk a csirkebél szagától terhes levegőjű történetben.
 
Skandar Graun, a félvér ork harcos-pap nyugodtan tengeti életét a baljóslatú Rontás Erdejének közelében, leginkább azzal tölti idejét, hogy gyanútlan vándorokat vezet át az erdőn keresztül – majd egy alkalmas időpontban hatalmas bunkójával erősen fejbe vágja őket, s feláldozza testüket és lelküket Yvorlnak, a Káosz istenének. Egyszer azonban a helyi fogadóban egy kisebb csapat verődik össze – akad a társaságban mutatványos, pap, orgyilkos, varázsló, erdőjáró és még druida is –, és Skandar Graun ötletének köszönhetően elindulnak, hogy kirabolják a rettegett kalózvezért, Sigurdot.
 
Kalandok sorát élik át együtt, míg végül felfogadja őket Peltár, a hatalmas varázsló, hogy találják meg a pusztító erejű Káosz Szavát, amelyre azonban másoknak is fáj a foga. Az egyetlen bökkenő, hogy félork „hősünk” életcéljának tekinti, hogy bosszút álljon szüleinek gyilkosán – aki történetesen maga Peltár. Útjuk folyamán számos összecsapásban és küzdelemben kell részt venniük, miközben többen meg is halnak a szedett-vedett társaságból, de Skandar Graunnak mással is szembe kell néznie, mely talán minden korábbinál több gondot okoz, ez pedig a szerelem.
 
A regény talán legnagyobb erőssége, hogy egy pillanatig sem akar többnek látszani, mint ami: rengeteg harccal és humorral tűzdelt, könnyed fantasy. Nem tör világmegváltó célokra, nem veszi magát túl komolyan (ezáltal nem lesz erőltetett sem) és nem akar felesleges szálakkal foglalkozni, egyszerűen csak szórakoztat a maga alig több mint 300 oldalán át. A történet gördülékenyen halad, nem ül le és nem válik unalmassá, hiszen egymást érik a csaták és más kalandos események. Az izgalom mellett fontos szerepet kap a humor is, mind a párbeszédek, mind az egyes szereplők cselekedetei gyakran késztetnek állandó vigyorgásra – ez is hozzájárult ahhoz, hogy a hangulat a véres és brutális helyett inkább a komolytalan felé hajlik.
 
A karaktereket kellő mértékben megismerjük, bár én örültem volna, ha egy kicsit bővebb jellemzést is kapnak egyes figurák, így nem volt mindig teljesen világos, hogy a népes csapat éppen melyik tagjáról is van szó az adott mondatban. Worluk világát pont annyira mutatja be a szerző, amennyire szükséges ahhoz, hogy megértsük a cselekményt, viszont ez nem lett zavaró, nem maradt hiányérzetem. Inkább a fantáziánkra van bízva, hogy mindent elhelyezzünk az univerzumon belül, bár ettől függetlenül nem bántam volna, ha az új kiadásban helyet kap egy térkép is.
 
Kisebb hibái ellenére remekül szórakoztam a könyv olvasása közben, a lendületes cselekmény és a szinte nevetséges pillanatok sok mindenért kárpótoltak. Remélem, hogy a ciklus többi része is legalább ilyen jó lesz, én mindenképpen kíváncsi vagyok a további történésekre is.

Részlet a regényből