FőképFülszöveg:
 Skandar Graun, az ember apától és ork anyától származó félvér, a Káosz istenének harcos-papja fogadalmat tesz, hogy kiirtja az összes embert a világról, legfőképpen Peltárt, szülei gyilkosát. Ám az idők folyamán Peltár nagy hatalmú varázslóvá vált, míg Skandar Graun koszos korcs maradt. A félork buzgó imádkozással és áldozással kéri istene segítségét a bosszújához, azonban Yvorl, a Káosz istene csak akkor segít, ha előbb ő megszerzi a Káosz Szavát, a sokak által kutatott, ősidőkben eltűnt varázsszert.
Skandar Graun útra kel szedett-vedett társaival, hogy végrehajtsa a feladatot és bevégezze bosszúját, ám hamarosan rádöbben, hogy a célhoz vezető út göröngyösebb, mint képzelte. A mogorva félvérből két lábon járó pestis válik: mindenki elhullik mellőle, akit szeret.


Részlet a regényből
YVORL

Évközép napjának komor éjszakáján minden jó szándékú lény kerüli az évszázados gonoszság áporodott leheletétől kísértett Rontás Erdejét. Akadnak azonban olyanok, kik tudatlanságukban vagy gőgösségükben alábecsülik a fenyegetést, s vakmerően bemerészkednek e kísértetjárta területre. És akadnak olyanok is – kik, ismervén némelyek botorságát, buzgón lesnek ezen meggondolatlanokra. Ők nem kísértetek; valóságos, hús-vér teremtmények. Rozsdás kardjukkal, göcsörtös fabunkójukkal, gonoszságtól áthatott lélekkel igyekeznek kielégíteni a fensőbb létsíkok teremtmé-nyeinek igényét, hogy csekély képességeikkel hozzájáruljanak a Káosz és a Rend örök küzdelméhez. És ezen utóbbiak a Káosz nevében rendesen fejbe verik a gyanútlan utazókat. Hamarosan áldozótűz fekete füstje emelkedik a sűrűtől övezett tisztáson, s odafönn egybevegyül a holdat elsötétítő, éjszínű fellegekkel.
Évközép napja van.
Erőszakos szél cibálja a környező lombokat, ám legyen az bármily erős, a sárga lángokat nem fújhatja el. Mert ezek a lángok nem szokványosak.
Két parányi teremtmény kuporog a hatalmas áldozótűz mellett; a harmadik a máglya tetején ég. Megcsonkított teste a szertartásnak megfelelően vízszintesen fekszik, kezét összekulcsolták a mellén, és merev ujjai közé adták levágott fejét. Ő már nem érzi a lángok forróságát. Lelke elszállt, és hamarosan Yvorl isten szolgáinak szolgája lesz – azon a másik létsíkon, ahová dolga végeztével egyszer mindenki eljut.
A tűz elégedetten ropog. A két alak lehajtott fejjel áll. A na-gyobbik, a viharvert, zord arcú vénember vérfoltos ezüstkaszát szorongat összekulcsolt két keze között, és halkan mormol. Yvorl alázatos papja az istenéhez imádkozik, kinek áldozatát ajánlja. Arcán friss heg árulkodik arról, hogy a gyanútlan áldozat nem adta olcsón sem a testét, sem a lelkét.
A másik alak a vén pap válláig sem ér. Kölyök még; nyolc-tíz éves suhanc. Alkata mégis eljövendő erőt sugall. Zömök teste dacos pózban feszül, apró szeme élénken csillog torz ábrázatában. Ajka vastag, orra lapos, szájában félelmetes fogak villannak; inkább agyarak, mint fogak. Szőrös teste, busa feje, vaskos nyaka, elálló füle, gorillaszerű tartása fennen árulkodik arról, hogy ősei nem kifejezetten az emberfajhoz tartoznak. Anyja ork volt, apja ember; így e fiú ereiben félig alantas ork vér, félig büszke embervér csörgedezik. Ám a fiú egész máshogy vélekedik faji hovatartozásáról.
Ám jelenleg nem pazarolja az időt semmilyen vélekedésre.
Szeme sarkából sunyin az imájába mélyedt papra pillant, és szőrös kezével az áldozat bokája felé nyúl. Az egykori utazó nyurga lába lelóg a roppant máglyáról, és a viseltes bőrbakancs felkeltette a fiú figyelmét. Óvatosan kiköti az egyiket, és húzgálni kezdi. A bakancs megszorul az áldozat lábán. Aztán egy erős rántásra mégis lecsusszan. A pap teljesen belefeledkezett imájába. Jöhet a másik cipő. Persze ez is megszorul. A kölyök megrántja. Nem jön. Felmordul, és megrántja ismét – most már nagyobb erővel.
Az áldozat lehengeredik a tűzről, és furcsa, puffanó hangot hallat.
A pap megrezzen. A szeme tágra nyílik. Dühös mordulással nyakon teremti ifjú tanítványát, és hozzálát, hogy visszatuszkolja a tetemet a lángok közé, ahová való. Eközben megperzseli a köpenye ujját meg a csuklóját, és sziszegve káromkodik.
– Bocsáss meg, Yvorl! – morogja aztán. – Tudatlan még e kölyök, de ígérem, hű szolgád lesz, ki beteljesíti sorsát! Megszerzi a Káosz Szavát, és szerte e világon terjeszti majd a Káoszt és a pusztulást! Nevét rettegik majd a Rend hívei, s hatalmad növekedni fog általa.
A kölyök meg sem hallja e mormogást. Ő már boldog. Amióta az eszét tudja, folyton mezítláb jár; még egy lyukas bocskorra sem futotta soha. Ám most végre eljött az ő napja…
Újonnan szerzett bakancsát azon nyomban elkezdi retkes lábfejére húzni. Könnyen boldogul. Valamelyest még lötyög is rajta. Másfélszer akkora. Jól meg kell húzni a bőrfűzőket, hogy ne essen le a lábáról. Ám még így is lötyög.
– Yvorl redves farkára! – sziszegi csalódottan.
– Imádkozz inkább, mihaszna kölke! – hördül fel a vén pap rémülten. – Imádkozz, te ostoba, ne szitkozódj, különben elkárhozol! Yvorl a mi urunk, nem más!
– Yvorl az emberek istene – vitatkozik a kölyök, és ferde száját még ferdébbre húzza. – Én ork vagyok. Az orkok istenében akarok hinni! Grooms harcosa akarok lenni! Ork harcos akarok lenni!
Az öreg lehunyja a szemét, és a fejét rázza.
– Yvorl minden bosszúálló istene. Yvorl a Káosz istene. Yvorl a leghatalmasabb! Ha élni akarsz, őt kell szolgálnod! Pusztíts vagy pusztulj, ez a törvény! Az erősek élnek, a gyengék elhullanak! Yvorl a leghatalmasabb!
– Úgy? – visítja a kölyök, s idomtalan mozgással körberohanja a tüzet ormótlan bakancsában. Többször is megbotlik, de nem esik orra. – Akkor miért hagyta Yvorl, hogy az az átkozott ember... – rettenetes gyűlölet hangzik az “ember”-szóban –, hogy az az ember megölje anyámat! Lemészárolja apámat! Azt tanítottad, Netar, hogy Yvorlnak mindennel célja van és minden eseményt Yvorl irányít. Mit akart ezzel elérni Yvorl? Miért hagyta ez a rohadék, hogy megtörténjen?
– Mit mondtál?!
– Rohadék!
A vén pap kezébe kapja mocskos, fekete köpenyét, és a pokol ördögeit káromolva a mihaszna után veti magát, hogy elkapja a grabancát. Ez könnyen sikerül, mivel a menekülő orra bukik az ormótlan lábbeliben. A pap a térdére kapja a vaskos fickót, és inas, barna kezével dühödten csépeli, ahol csak éri.
– Soha ne merd… még egyszer… szitkokkal illetni…
– Gyűlölöm az embereket! – ordítja a szutyok. – Kiirtok minden embert a föld színéről! Téged is kiirtalak, átkozott Netar! Ha felnövök és én leszek az erősebb, elevenen megnyúzlak, és feláldozlak Yvorlnak!
– Na ugye, hogy Yvorlnak akarsz áldozni! – dörmögi dühösen a pap, és lehajítja, csak úgy nyekken.
A fiú feltápászkodik, és sajgó alfelét dörzsöli. Nem csillog könny a szemében. Zordan összeszorítja a száját, és vadul a máglyára mered.
– Kiirtom az összes embert... – morogja elszántan.
A pap gúnyosan vigyorog.
– És feláldozod őket Yvorlnak. Úgy bizony. Istenünk örülni fog neki, és kegyes lesz hozzád.
– Bosszút állok! – üvölti a kölyök, és nagy barna nyelve kibuggyan szájából. – Megölöm azt a... azt a hogyishívjákot...
– Peltárt – segíti ki a pap.
– Kegyetlenül meglakol Peltár, amiért meggyilkolta az anyámat, és... és mert velem ezt a csúfságot tette... hogy félig ember vagyok... ilyen ocsmány állat...
A vén pap átöleli védence remegő vállát.
– Imádkozz Yvorlhoz, fiam, és kérd őt, vezessen Peltár nyomára! Imádkozz, fiam, és Yvorl megsegít! Mert te az vagy, kinek sorsában megíratott, hogy megszerzi a Káosz Szavát. Szerezd meg a Szent Szót, és pusztítsd el Peltárt!
A kölyök megragadja az övén függő, kicsiny ezüstkaszát, és egészen a tűzhöz lép. A lángok szinte az arcát nyaldossák.
– Yvorl! – kiáltja tele szájjal. – Akarod, hogy szolgáljalak? Segíts megölni Peltárt, és örök életemre hű szolgád leszek! Kiirtom az emberfajt, és létemben káoszt, zűrzavart szítok a te dicsőségedre! Yvorl! Hallod szavam? Ha akarod, hogy szolgád legyek, adj jelt! Adj jelt, hogy segítesz... különben nem hiszek benned!
– Ostoba tacskó! – sziszegi Netar. – Feltételeket mersz szabni Yvorlnak?
– Yvorl! – üvölti a kölyök. – Adj jelt, és hű szolgád leszek! Yvorl...
A tűz hirtelen fellobban. Vörös lángjai az égig csapnak, és amikor lecsillapodik, áttetsző rémalak lebeg a közepén. Olyan, akár egy csontváz; kiálló bordáira foszlányos, penészes bőr tapad. Egyetlen szeme van, mely vörösebben izzik a lángoknál is, és ráncos, pikkelyes pofájából rettenetes agyarak meredeznek. Két lábon áll, hosszú, tüskés farok tekereg cölöplábai között, és két mellső végtagjában jókora, fekete kaszát lendít hol jobbra, hol balra, mintha a lángokat irtaná maga előtt. Ahogy a kasza suhint, jeges fuvallat csapja meg a dermedt áldozókat. A jelenés szóra nyitja rettenetes száját, és még több agyar villan elő. Csak pár szót szól, de szavai mennydörgésként dübörögnek végig a tisztáson, és a rémült fák megroskadnak a hangok súlya alatt.
– Tiéd a bosszú!
A kölyök azt hiszi, megsüketült. Amikor végre levegő után kapkodva megdörzsöli szemét, a rémalak már eltűnt. És vele együtt nyoma veszett az áldozat tetemének.
– Netar! – kiáltja döbbenten. – Láttad? Mi volt az? Ugyanolyan kaszája volt, mint nekünk, csak sokkal nagyobb... Azzal aztán lehet aratni! Mi volt az? A Káosz valamelyik szörnyetege? Vagy Yvorl egyik szládja?
– Nem – mondja az öreg furcsa, elcsukló hangon. – Maga Yvorl járt itt, a Káosz Istene!
A ronda kölyök megszeppenten fordul a vénséghez.
– Mi bajod? Könnyek mocskolják össze a szemed! Sosem láttalak még bőgni! Netar... miért bőgsz?
A vén pap zordan megtörli a szemét.
– Miért bőgök? – ismétli ádázul. – Az irigységtől!
– De...
– Negyven éven át imádkoztam Yvorlhoz és áldoztam neki hűségesen a Rend hitvány szolgálóit... ám hiába könyörögtem, hiába szólongattam, hogy nyissa rám egyetlen szemét és áldjon meg... Yvorl maga sohasem nézett reám! Talán tudomást sem vett a létezésemről! Negyven éven át egyszer sem adott jelt nekem! És neked, te pelyhedző seggű, korcsfajzat... egyetlen káromló szavadra Yvorl megmutatja magát, és szól hozzád!
A kölyök elvigyorodik.
– Ezek szerint Yvorl jobban kedveli a korcs fattyúkat, mint az embereket?
– Ezt nem tudom... De nagy jövőt szánt neked, abban biztos lehetsz!... Ne vigyorogj, te tetves, mert...
Ütésre emeli lapáttenyerét, hogy jól nyakon teremtse bambán vigyorgó tanítványát, de keze megáll a levegőben. Hogy is merészelné immár megütni Yvorl kiszemelt szolgáját? Ideges remegéssel húzza össze magán koszos fekete köpenyét, és földet rugdos a parázsra, hogy az áldozótűz fel ne gyújtsa az erdőt.
– Igen. Be fog teljesülni a jóslat – motyogja. – Megszerzed a Káosz Szavát... és bosszút állsz mindenért!

A Kiadó engedélyével.