Főkép „Te úgy vezettél engem az élettől átitatott hangok világának titokzatos régióiba – akárcsak Vergilius Dantét… Tu sei ’l mio maestro e’l mio autore” – írja Liszt a Dante szimfónia kéziratának dedikációjában, a megszólított pedig nem kisebb zenei nagyság, mint Richard Wagner, aki örökre és véglegesen megváltoztatta az operáról alkotott elképzeléseinket. Pedig valójában az akkor még leendő vej köszönhetett többet majdani apósának, aki kísérletező, a hagyományokat folyton szétfeszíteni igyekvő műveivel „vezette” – vagy legalábbis inspirálta – nemcsak Wagnert, de a 19. század második felének és a 20. század modernista újítóinak egész nemzedékeit, miközben tevékenyen is segítette a szó legszorosabb értelmében üldözött zsenit.
 
Hogy meggyőződhessünk Liszt muzsikájának ihlető erejéről, elég meghallgatni a szóban forgó program-szimfóniát, amely Dante Alighieri Isteni színjátékának Pokol- és Purgatóriumbeli útját követi végig. A mélyvonósokkal és rezekkel megszólaltatott, sivárságot sugalló, egyben felkavaró, sőt, egyenesen diabolikus bevezetővel, majd egy kromatikusan ereszkedő témával indító mű fokozatosan a kizárólag magas szólamokkal felépített, éteri és transzcendens befejezésig jut el, miközben magasztos – néhol kifejezetten bombasztikus – passzusok váltakoznak viharos, később pedig a szentimentalizmus határát súroló motívumokkal. Maga a szimfónia egészében véve egyetlen vízió hangokba átültetett ábrázolása.
 
Klasszikus értelemben véve persze szó sincs itt szimfóniáról; voltaképp csupán két összekapcsolt szimfonikus költeményről beszélhetünk. Az „Inferno”-tétel felépítése még csak nem is emlékeztet a szonáta-formára, sokkal inkább néhány téma variációs ismétlése és a szólamok közti átvétele jelenti a konstrukciós elvet, míg a szünet nélkül egymásba átúszó „Purgatorio”-és „Magnificat”-tételek hasonlóképp monotematikus variációk, és még a testetlen – vagyis a mély és közép-regisztereket alapvetően nélkülöző – fugato szerepe is elsősorban egyazon motívum hangulat-árnyalatainak variációra épülő kidolgozása, s elsősorban nem szerkezeti megfontolásokból indokolt.
 
Az akkoriban még újszerű skálák és harmóniák, a szinte túlburjánzó kromaticizmus, a gyakran kifejezetten impresszionisztikus elemek, a harsányságuk ellenére is magával ragadó zenei képek a hangszerelés fortélyait – ez esetben valóban Wagnernek sokat köszönhetően – immár tökéletesen ismerő, azokat rendkívüli invencióval és magabiztossággal alkalmazni képes, érett zeneszerzőt mutatják. A Liszt weimari éveiben komponált, kimondottan a nemzetközi közönség igényeit kielégíteni törekvő, 1857-ben bemutatott Dante szimfónia nemcsak a zeneszerző, hanem általában a nagyromantika egyik kiemelkedő alkotása is – azon Liszt-művek egyike, melyek a mai napig világszerte ismertek és elismertek.
 
Úgyszintén hasonló megoldások jellemzik az egytételes, mindössze két témára épülő, 1849 és 1856 között többször is átdolgozott Dante-szonátát, melynek ihletője Victor Hugo a szonátáéval megegyező című írása, az „Apres une lecture de Dante”. A romantikus repertoár egyik legnehezebben előadható darabjaként számon tartott kompozíció a zongora nyelvén valósítja meg lényegében ugyanazt, amit a rokon témájú szimfónia: az al fresco, tömbös-akkordos ellenmozgások, a fantáziaszerű, variáción alapuló építkezés, a mély és magas regiszterek minden korábbinál tudatosabb kihasználása és a kromatika már-már szertelen alkalmazása mind a nagyromantikára jellemző jegyek.
 
Daniel Barenboim értelmezése mindkét mű esetében a zenei szándékhoz való maximális hűségről árulkodik. Zongoristaként meghökkentő könnyedséggel adja elő ezt a rendkívül komoly feladatként számon tartott darabot, ekképp kizárólag a színekre és a hangulatokra koncentrálhatunk, míg a szimfónia teljes eszközkészletével a hatások elsőbbségét hirdeti, ugyanakkor egyetlen pillanatra sem válik ízléstelenül harsogóvá vagy érzelgőssé, olcsón hatásvadásszá. Ha Liszt kozmopolita, bármely kultúrkörben közérthető műveiből kellene mustrát választanunk, e két nagyszabású alkotást e kiemelkedő előadásban mindenképp jó szívvel ajánlanám bárkinek.
 
Előadók:
Damenchor des Rundfunkchors Berlin (1-3)
Berliner Philharmoniker (1-3)
Daniel Barenboim – karmester (1-3), zongora (4)
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-3. A Symphony to Dante’s „Divine Comedy”, S109
4. Apres une lecture de Dante (Fantasia quasi Sonata), S161/7