FőképAznap, amikor az armada elment a háborúba, az általunk ismert élet utolsó napján meghívást kaptam egy estélyre. Aznap este mindenhol estélyeket tartottak a Háló több mint százötven bolygóján, de ez volt az egyetlen estély, ami számított.
Az adatszférán keresztül elfogadtam a meghívást, meggyőződtem róla, hogy a legelegánsabb öltönyöm tiszta, szép kényelmesen letusoltam és megborotválkoztam, aprólékos gondossággal felöltöztem, és a meghívó-chipben lévő, egyszeri utazásra feljogosító tárcsával a megadott időpontban áttávoltam Esperance-ról a Tau Ceti Centerre.
Este volt a TC2-nek ezen a féltekéjén, és tompa, de élénk fény világította meg a Szarvas-park dimbes-dombos vidékét, a Kormányzati Központ szürke tornyait messze délen, a Tethys folyópartját szegélyező szomorúfüzeket és sugárzó páfránytüzeket, valamint a Kormányzati Palota fehér kolonnádjait. A vendégek ezresével érkeztek, de a biztonságiak egyenként fogadtak minket, összevetették a meghívókódunkat a DNS mintánkkal, majd egy kecses kar- és kézmozdulattal mutatták, merre van a bár és a svédasztal.
– M. Joseph Severn? – kérdezte udvariasan a jegyszedő.
– Igen – hazudtam. Most így hívtak, de soha nem ez volt az identitásom.
– Gladstone vezérigazgató változatlanul látni szeretné önt később az este folyamán. Értesíteni fogják, amikor fogadni tudja.
– Pompás.
– Ha a vendégek számára elérhető frissítőkön és programokon túl is kívánna valamit, nincs más dolga, mint hangosan kimondani, mire vágyik, és a kiszolgáló személyzet elintézi, hogy a rendelkezésére bocsássa.
Bólintottam, mosolyogtam, és otthagytam a jegyszedőt. Még le sem ballagtam egy tucat lépcsőfokon, ő már a terminex-emelvényről kiszálló újabb vendégek felé fordult.
Megálltam egy alacsony dombtetőn, ahonnan ráláttam a több száz holdnyi gondozott gyepen nyüzsgő vendégek ezreire; sokan közülük növényszobrok erdeiben barangoltak. A füves terület felett, ahol álltam, s melynek szélesen hullámzó ívére már árnyékot vetettek a part menti fák, a díszkertek húzódtak, azon túl pedig a Kormányzati Palota impozáns épülete emelkedett ki. Egy zenekar játszott a messzi udvaron, és rejtett hangszórók vezették el a hangot a Szarvas-park legtávolabbi csücskeibe. EMJ-k megszakítatlan sora szállt le csigavonalban egy magasan felettünk lévő távnyelőkapuból. Néhány másodpercig figyeltem, amint harsány ruhakölteményekbe öltözött utasaik kiszállnak a gyalogosok terminexéhez közeli platformon. Lenyűgözött, hogy mennyiféle légi járművet lehetett látni; az esti fények nem csupán a szokásos Vikkenek, Altzok és Sumatsók burkolatán csillantak meg, hanem levitációs uszályok rokokó fedélzetén és antik suhanók fémvázán is, melyek már akkor is csodabogárnak számítottak, amikor a Régi Föld még létezett.
Lesétáltam a Tethys folyóhoz vezető hosszú, fokozatos lejtőn, elhaladva a kikötő mellett, ahol válogatott vízi járművek elképesztő mennyisége árasztotta utasait a szárazföldre. A Tethys volt az egyetlen egész Hálóra kiterjedő folyó, amely az állandó távnyelői által közrezárt szakaszokban kétszáznál is több bolygón és holdon hömpölygött, és a partján élők a Hegemónia leggazdagabb polgárai közé tartoztak. A folyón közlekedő járművekben ez meg is mutatkozott: hatalmas, csipkézett cirkálók, csupa-vitorla barkok és öt emeletes bárkák, s közülük jó páron látszott, hogy fel vannak szerelve levitációs berendezéssel; csicsás, szemmel láthatóan saját, különbejáratú távnyelővel ellátott lakóhajók; a Maui-Covenant óceánjairól importált, kicsi úszó szigetek; sportos, Hidzsra előtti motorcsónakok és tengeralattjárók; kézzel faragott tengeri EMJ-k széles választéka a Reneszánsz Vektorról; és néhány modern világjáró jacht, melyek körvonalait a védőmezők összefüggő, fényvisszaverő, tojásdad felületei rejtették el.
A hajókról leszálló vendégek legalább olyan hivalkodók és káprázatosak voltak, mint járműveik: az egyedi stílusú öltözékek a Poulsen-kezelésektől szemlátomást mentes testekre húzott, Hidzsra előtti konzervatív estélyiktől a TC2 e heti divatjának megfelelő luxuskollekcióiig terjedt, amiket a Háló leghíresebb génszobrászai által megformázott alakokra aggattak. Aztán tovább mentem, csak annyi időre megállva a hosszú asztalnál, hogy megpúpozzam a tányéromat roston sült marhahússal, salátával, égitintahal-filével, parvatii curryvel és frissen sütött kenyérrel.
Az este tompa fénye alkonyivá fakult, mire a kertek mellett találtam egy helyet, ahová leülhetek, és feltűntek a csillagok. A közeli város és a Kormányzati Központ kivilágítását lejjebb vették az armada ma esti megtekintéséhez, és a Tau Ceti Center éjszakai égboltja évszázadok óta nem volt ilyen tiszta.
Nem messze tőlem egy nő rám pillantott, és elmosolyodott.
– Biztosra veszem, hogy már találkoztunk valahol.
Visszamosolyogtam rá, biztosra véve, hogy nem találkoztunk. Nagyon vonzó hölgy volt, talán kétszer olyan idős, mint én, szabvány időben mérve az ötvenes évei végén járhatott, de a pénznek és a Poulsennek köszönhetően fiatalabbnak tűnt nálam a magam huszonhat évével. Olyan fehér volt a bőre, hogy szinte már átlátszott. Frizuráját fonott hajkölteményben tűzte fel. Mellei, amiket inkább fel-, mintsem elfedett a háncsruha, hibátlanok voltak, a szemei pedig kegyetlenek.
– Meglehet – válaszoltam –, habár nem tartom túl valószínűnek. A nevem Joseph Severn.
– Hát persze – mondta a nő. – Maga egy művész!
Nem voltam művész. Költő voltam… egyszer régen. De a Severn-identitás, amit a valódi személyiségem egy évvel ezelőtti halála és születése óta foglaltam el, azt állította: művész vagyok. Benne volt az aktámban a Mindenségnél.
– Csak eszembe jutott! – kacagott a hölgy. Hazudott. A méregdrága komlogimplantátumaival rácsatlakozott az adatszférára.
Nekem nem volt szükségem hozzáférésre… antik volta ellenére gyűlöltem ezt a botcsinálta, redundáns szót. Lelki szemeimet lehunyva már az adatszférába is kerültem, elslisszantam a Mindenség felületes sorompói mellett, a felszíni adatok hullámai alá buktam, és a nő fénylő hozzáférési köldökzsinórját követve a „védett” információáramlás sötét mélyére hatoltam.
– Engem Diana Philomelnek hívnak – mutatkozott be a nő. – A férjem a Sol Draconi Septem szektorok közti közlekedésért felelős vezetője.
Bólintottam, és kezet fogtam vele. Arról nem mondott semmit, hogy a férje a penészsúrolók szakszervezetének fő verőlegénye volt a Mennyország Kapuján, mielőtt a politikai kapcsolatai révén előléptették volna a Sol Draconira… sem arról, hogy Dianát régebben Dinee Teats néven ismerték, mint bordélyházi szajhát és a Vízgyűjtő-puszta tüdőcsövi melósainak házrajáró hostessét… vagy hogy kétszer letartóztatták flashbackhasználatért, s a második alkalommal súlyosan megsebesítette a rehabilitációs otthon egyik orvosát… vagy hogy kilenc évesen megmérgezte a féltestvérét, miután az megfenyegette, hogy megmondja a mostohaapjának, hogy egy Vízgyűjtőben élő bányásszal jár, akit úgy hívnak…
– Nagyon örvendek, M. Philomel – mondtam. Meleg keze volt. Egy pillanattal tovább szorongatta a kezem a kelleténél.
– Hát nem izgalmas? – lelkendezett.
– Micsoda?
Széles mozdulattal körbemutatott az éjszakán, az éppen felgyulladó parázsgömbökön, a kerteken és a tömegen.
– Ó, az estély, a háború, az egész – mondta.
Mosolyogtam, bólintottam, és megkóstoltam a rostélyost. Véresen készítették el, és egész finom volt, de érződött benne a lususi klónhúsok sós íze. A tintahal valódinak tűnt. Felszolgálók jártak körbe pezsgővel; elvettem egyet, és belekortyoltam. Gyatra volt. Minőségi bor, scotch és kávé: a három pótolhatatlan árucikk a Régi Föld halála óta.
– Mit gondol, szükség van erre a háborúra? – kérdeztem.
– Még jó, hogy szükség van rá, az isten verje meg. – Diana Philomel szóra nyitotta a száját, de a férje válaszolt helyette. A hátunk mögül érkezett, és most leült mellénk arra a mű farönkre, ahol a vacsoránkat költöttük el. Nagydarab férfi volt, legalább fél méterrel magasabb nálam. Igaz, én meg alacsony vagyok. Emlékeim szerint egyszer gúnyosan versbe szedtem magam, mondván „Mr. John Keats, a maga öt láb magasságával”, bár öt láb és egy hüvelyk vagyok, ami kicsit alacsonynak számított Napóleon és Wellington korában, amikor a férfiak átlagmagassága öt láb hat hüvelykre rúgott, és röhejesen alacsony most, hogy az átlagos gravitációjú bolygókról származó férfiak magassága hat lábtól indul, és majdnem eléri a hetet. Az izomzatom és a testalkatom nyilván megfelelt annak, hogy azt állíthassam, egy magas gravitációjú bolygóról jöttem, így mások szemében pusztán csak alacsony voltam. (Fentebbi gondolataimat azokkal a mértékegységekkel közlöm, amikben gondolkozom… a Hálóban történt újjászületésem óta lezajlott mentális változások közül messze a méterrendszerben való gondolkodás a legnehezebb. Néha meg sem próbálom.)
– Miért van szükség a háborúra? – kérdeztem Hermund Philomelt, Diana férjét.
– Mert maguknak akarták a bajt, az isten verje meg őket – morrant a nagydarab férfi. A fogcsikorgató és arcizomrángató típusba tartozott. A nyaka nagyjából egybenőtt a vállával, és bőralatti szakálla szemmel láthatólag visszaverte a szőrtelenítő, kézi és villanyborotva támadásait. Keze másfélszer akkora volt, mint az enyém, és sokkalta erősebb.
– Értem – feleltem.
– Az istenverte Számkivetettek maguknak akarták a bajt, az isten verje meg – ismételte, kiemelvén a kedvemért érvelése lényegi pontjait. – Baszakodtak velünk a Bressián, most meg a… izé… hogyishívjákban…
– Hyperion-rendszerben – segítette ki a felesége, végig a szemembe nézve.
– Ott – mondta férjura. – A Hyperion-rendszerben baszakodnak. Kikezdtek velünk, ezért nekünk most oda kell mennünk megmutatni, hogy a Hegemónia nem tűri az ilyesmit. Érti?
Az emlékeim szerint kisfiúként John Clarke enfieldi iskolájába küldtek tanulni, ahol nem egy, ehhez a férfihoz hasonló korlátolt, tohonya tahóval találkoztam. Az érkezésemet követő első időszakban nem vettem róluk tudomást, vagy lefizettem őket, hogy ne bántsanak. Anyám halála után, azután, hogy megváltozott a világ, kis markomban köveket szorongatva vettem üldözőbe őket, és a földről feltápászkodva újra meg újra feléjük lendítettem az öklömet, még ha addigra már pépesre verték is az orrom és ki is lazították ütéseikkel a fogaimat.
– Értem – mondtam halkan. Kiürült a tányérom. Felemeltem rossz pezsgőm maradékát, hogy koccintsak Diana Philomellel.
– Rajzoljon le! – kérte.
– Parancsol?
– Rajzoljon le, M. Severn! Maga művész.
– Festő vagyok – mondtam, és gyámoltalanul intettem üres kezemmel. – Attól tartok, nincs nálam íróvessző.
Diana Philomel a férje ingzsebébe nyúlt, és átnyújtott egy fényceruzát.
– Rajzoljon le. Kérem.
Lerajzoltam. A portré a levegőben öltött alakot kettőnk között, vonalak emelkedtek, hullottak le és kanyarodtak vissza önmagukba, mint neonszálak egy drótszoborban. Kisebb nézősereg gyűlt körénk. Néhányan tapsoltak, amikor végeztem. A rajz nem sikerült rosszul. Elkapta a hölgy nyakának hosszúkás, érzéki ívét, magas hajfonatát, kiugró járomcsontját… sőt, még a szemében felcsillanó halvány, ellentmondásos fényt is. Kihoztam magamból a legjobbat azok után, hogy az RNS-gyógyszerek és leckék felkészítettek a személyiségre. A valódi Joseph Severn jobbat rajzolt volna ennél… jobban is rajzolt. Emlékszem, ahogy leskiccelt a halálos ágyamon.
M. Diana Philomelből sugárzott az elégedettség. M. Hermund Philomel csak morgott.
Kiáltás harsant.
– Itt vannak!
A tömeg zsibongott, levegő után kapkodott, és elcsendesedett. A parázsgömbök és kerti lámpák fénye egyre sötétebb lett, majd kialudt. Vendégek ezrei emelték tekintetüket az égre. Leradíroztam a rajzot, és visszadugtam a fényceruzát Hermund tunikájába.
– Az armada lesz az – közölte egy disztingvált, fekete HAD egyenruhába öltözött idősebb férfi. Felemelte a poharát, hogy megmutasson valamit fiatal hölgypartnerének. – Most nyitották meg a kaput. Először a felderítőhajók fognak áthaladni, aztán az őket kísérő fáklyahajók.
A HAD katonai távnyelőjét nem lehetett látni onnan, ahol mi álltunk; valószínűleg még az űrből sem látszana belőle több egy négyszögletes zavarnál a csillagmezőben. A felderítők fúziós csóvái azonban tisztán látszottak – eleinte szentjánosbogarak vagy sugárzó ökörnyálak rajának tűntek, majd üstökösként szárnyaló rakétáknak, ahogy begyújtották fő hajtóműveiket, és szétszóródtak a Tau Ceti Center rendszerének ciszlunáris közlekedőterében. Újabb sóhaj szakadt fel egyöntetűen a társaságból, amint megjelentek az áttávolt fáklyahajók százszor hosszabb lángcsóvákkal, mint a felderítőké. A TC2 éjszakai egét zenittől horizontig arany-vörös sávok szántották fel.
Valaki tapsolni kezdett, és a Kormányzati Palota Szarvas-parkjának tisztásain, gyepszőnyegén és díszkertjeiben pillanatok alatt lármás tapsvihar és rikoltozó ujjongás kerekedett, ahogy a milliárdosok, kormányhivatalnokok és bolygók százain lévő nemesi házak tagjainak jól öltözött tömege minden másról megfeledkezve kiélte több mint másfél évszázada szunnyadó sovinizmusát és háborús vérszomját.
Nem tapsoltam. A körülöttem lévők rám sem hederítettek, ahogy befejeztem a megkezdett pohárköszöntőt – most már nem Lady Philomelnek, hanem fajom szűnni nem akaró ostobaságának intézve –, és ledöntöttem a maradék pezsgőt. Ízetlen volt.
Odafent megérkeztek a rendszerbe a flottilla fontosabb hajói. Futólag érintve az adatszférát – aminek felszínét úgy felkavarták az információhullámok, hogy viharos tengerre emlékeztetett – megtudtam, hogy a HAD:űr armada fő tengelyét száznál is több perdcsatahajó alkotta: leszorított indítóállásaikkal elhajított lándzsáknak kinéző matt fekete anyahajók; KVP parancsnoki hajók, gyönyörűek és furcsák, akárha fekete kristálymeteorok volnának; hagymakupolás rombolók, amik túlnőtt fáklyahajókra emlékeztettek, merthogy azok is voltak; az űrflotta határait biztosító, inkább energiából, semmint anyagból álló őrjáratok, teljes tükröződésre állított masszív védőpajzsaikkal – ragyogó tükrökként adták vissza a Tau Cetit és a bolygót övező lángsugarak százainak képét; sebes cirkálók, amik cápákként cikáztak a lassúbb hajóosztályok között; vánszorgó csapatszállítók, fedélzetükön több ezer HAD:tengerészgyalogos várakozott nullgravitációs kamrájában; valamint segédhajók tucatszám – fregattok, gyors vadászok; torpedóhordozók; fénysürgönyátjátszó előőrsök; illetve maguk a távnyelő UgróHajók, masszív dodekaéderek mesebeli antenna- és szondaerdővel.
A flotta körül, a közlekedésirányítók által betartatott biztos távolságban ott röpködtek a jachtok, napvitorlások és rendszeren belüli magánűrhajók, vitorláikon megcsillant a napfény, visszatükröződött róluk a dicső armada.
A vendégek a Kormányzati Palota parkjában ujjongtak és tapsoltak. A HAD feketéjét viselő úriember némán pityergett. A közelből rejtett kamerák és szélessávú képezőgépek közvetítették a pillanatot a Háló összes bolygójának, és – fénysürgönnyel – a Hálón kívüli bolygók tucatjainak.
A fejemet csóváltam, és ülve maradtam.
– M. Severn? – Egy biztonsági őr állt felettem.
– Igen?
A nő az elnöki rezidencia felé biccentett.
– Gladstone vezérigazgató asszony most fogadja.

A Kiadó engedélyével.