FőképÉpp felállni készült, mikor Tam elkapta a karját.
– Hová mész?
– Szükségünk van a kocsira – mondta lágyan – és takarókra. Egészen megdöbbent, milyen könnyen ki tudta szabadítani a kezét apja szorításából. – Te csak pihenj, mindjárt visszajövök.
– Légy óvatos – lehelte Tam.
A halvány holdfényben az arcát nem látta, de érezte, hogy őt nézi.
– Az leszek. – Mint egy egér, ami a héja fészkét akarja felderíteni, gondolta.
Olyan halkan tűnt el a sötétségben, mintha maga is egy árny lenne csupán. Eszébe jutottak a régi idők. Hányszor bújócskáztak az erdőben a barátaival! Óvatosan, észrevétlenül becserkészték egymást, próbáltak teljesen hangtalanul mozogni, míg valamelyiküknek sikerült váratlanul a másik vállára tenni a kezét. Valahogy ez most mégsem volt olyan szórakoztató.
Ahogy fától fáig osont, próbált valamilyen tervet összeütni. Mire az erdő szélére ért, legalább tizet vetett már el. Minden azon múlik, hogy benn vannak-e még a trallokok. Ha már nincsenek, egyszerűen besétálhat, és elvihet, amit csak akar. Ha viszont még bent vannak… Hát akkor nincs mit tenni, vissza kell mennie Tamhez. Nem szívesen, de hát azzal nem segít az apján, ha megöleti magát.
A tanya felé lesett. Az istálló és a karám voltak az egyedüli sötét alakzatok a holdfényben. A ház ablakaiból és nyitott ajtajából viszont fény áradt. Vajon csak a kandalló és a gyertyák, amelyeket apám gyújtott, vagy trallokok is várnak bent?
Ebben a pillanatban a közelben megszólalt egy kecskefejő. Ijedtében nagyot ugrott, majd egy fa mellé rogyott. Egész testében reszketett. Ezzel semmire sem megy, próbálta meggyőzni magát. Hasra vágódott, és kúszni kezdett. Közben nagy nehezen maga előtt tartotta a kardot. A karám hátsó faláig ki sem emelte a porból az állát.
A kőfal mögé kuporodva hallgatózott. Egyetlen hang sem zavarta meg az éjszaka csendjét. Lassan, óvatosan felemelkedett, átlesett a fal fölött. Semmi sem mozdult az udvaron. A ház kivilágított ablakaiban sem mozogtak árnyak. Sem az ajtóban. Először Bela és a kocsi. Vagy inkább a takaró és a többi holmi? Végül a fény döntött helyette. Az istállóban sötét volt. Ki tudja, mi vár rá benne. Mire észreveszi, hogy van ott valaki, már késő. Azt viszont legalább látja, a házban mi van.
Már éppen kezdett volna visszaereszkedni, amikor megdermedt. Túl nagy volt a csend. Elképzelhető, hogy a legtöbb birka már meg is nyugodott, és visszafeküdt aludni, de ez nem túl valószínű. Ráadásul még az éjszaka közepén is mindig ébren volt néhány, mocorgott, fel-felbégetett. Alig tudta kivenni a juhok sötét foltjait maga alatt. Az egyik közvetlenül alatta volt.
Amilyen zajtalanul csak tudta, felhúzta magát a falra, és lenyúlt az alig kivehető árny felé. Hullámos gyapjút érintett a keze, majd valami nedveset. A birka nem mozdult. Randnek elállt a lélegzete. Gyorsan visszalökte magát, siettében majdnem a kardot is leejtette, ahogy a földre huppant a karámon kívül. Szórakozásból ölnek. Remegve törölte ragacsos kezét a földbe.
Vadul hajtogatta magában, hogy semmi sem változott. A trallokok kedvükre kimészárolták magukat, aztán elmentek. Ezt ismételgetve mászott át a tanyaudvaron. Próbált olyan szorosan tapadni a földhöz, amennyire csak lehetséges, de közben azért minden irányba figyelni egyszerre. Sosem gondolta, hogy egyszer még irigyelni fogja a gilisztákat.
A ház elülső frontjához érve a falhoz lapult a kitört ablak alatt, és hallgatózott. A fülében dörömbölő vér hangja volt a leghangosabb zaj. Lassan fölemelkedett, majd belesett.
A leveses lábos a tűzhely hamujába borulva feküdt. A padlón mindenfelé szilánkokra hasogatott fadarabok hevertek: egyetlen bútor sem maradt sértetlen. Még az asztal is lejtősen állt, két lábát csonkra vágták. Minden fiókot kirángattak és széttörtek, minden szekrény nyitva állt, némelyik ajtaja már csak egyetlen zsanéron lógott. A tartalmukat szétszórták a romok között. Mindent fehér por borított. Liszt és só, a kandalló mellé hajított, felhasított zsákok alapján. Négy eltorzult holttest hevert egy halomban a felfordulás közepén. Trallokok.
Az egyiket fel is ismerte kosszarvairól. A többi nagyjából-egészéből ugyanolyan volt, különbségeik ellenére: állati orral, szarvval, tollazattal, bundával eltorzított emberi arcok visszataszító egyvelege. A kezük csaknem emberi volt, de ez csak rontott az összképen. Kettő csizmát hordott, a többinek patái voltak. Kimeredt szemekkel, pislogás nélkül bámult, míg elviselhetetlenül égni nem kezdett a szeme. Egyik trallok sem mozdult. Biztosan halottak. És Tam vár rá.
Berohant az elülső bejárati ajtón. Öklendezve torpant meg az orrába csapó förtelmes bűztől. Egy hónapok óta kialmozatlan istálló volt az egyetlen, amihez valamelyest is hasonlítani tudta a szagot. Undorító foltok szennyezték be a falat. Megpróbált a száján át lélegezni. Gyorsan nekiállt a padlón szétszórt tárgyak között kutatni. Az egyik konyhaszekrényben volt egy vizestömlő, meg kell találnia.
Ekkor súrlódó zajt hallott maga mögött. Megdermedt az ereiben a vér. Megpördült; majdnem keresztülesett az asztal maradványain. Végül tompa nyögéssel sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Ha nem szorítja össze olyan erővel a fogait, hogy fájjon tőle az állkapcsa, biztosan vacogni kezdett volna.
Az egyik trallok felállt. Mélyen besüppedt szemei alól farkaspofa meredt előre. Rezzenetlen, érzelem nélküli, túlságosan is emberinek tűnő szemek. Szőrös, hegyes füle meg-megrándult. Éles kecskepatájával átlépett halott társai fölött. Ugyanolyan fekete páncélt viselt, mint a társai. Láncinge hangosan súrlódott bőrnadrágjához. Oldalán ugyanaz a hatalmas, kaszapengeszerűen görbített kard lógott, amilyet Rand a többieknél is látott.
Mély torokhangon dünnyögött valamit, majd azt mondta:
–Többiek elmegy. Narg marad. Narg okos. – Alig lehetett érteni, amit mondott, szavai egészen eltorzítva hagyták el a nem emberi beszédre termett torkot. A hangsúlya valószínűleg megnyugtató akart lenni, de Rand képtelen volt levenni a szemét a lény foltos, de hosszú és éles fogairól, amelyek mindig elővillantak, ahányszor csak megszólalt. – Narg tud, néhány visszajön valamikor. Narg vár. Te nem kell kard. Tesz kard le.
Amíg a trallok meg nem említette, Rand észre sem vette, hogy reszketve tartja maga elé Tam kardját, két kézre fogva. A hegyét a nagydarab teremtményre szögezte. A szörnyeteg sokkal magasabb volt nála: Rand a válláig sem ért. Terebélyes mellkasa, vaskos karja mellett Luhhan mesteré is eltörpül volna.
–Narg nem bánt – tett a fiú felé egy lépést hevesen gesztikulálva. – Te tesz kard le. – Kézfején tömött, bundaszerű fekete szőrzet göndörödött.
–Ne gyere közelebb – mondta Rand. Bárcsak egy kicsit magabiztosabb lenne a hangja, gondolta. – Miért csináltátok ezt? Miért?
–Vlja daeg roghda! – morogta a lény, aztán gyorsan széles vigyorrá alakította a vicsorgását. – Tesz kard le. Narg nem bánt. Myrddraal akar beszél neked. – Egy pillanatra érzelem villant fel az eltorzult arcon. Félelem. – Többiek jön vissza, te beszél myrddraal. – Újabb lépést tett felé, és most már ő is a kardja markolatára tette a kezét. – Te tesz kard le.
Rand megnyalta az ajkát. Myrddraal! Minden mesék legrémisztőbbike kel ma életre, úgy látszik. Ha egy enyész közeledik, a trallokok már szinte nem is félelmetesek. Legalábbis hozzá képest. El kell tűnnie. De ha a trallok előhúzza azt a hatalmas kardot, esélye sem lesz. Nagy nehezen kissé rémült mosolyt erőltetett az arcára.
–Na jó. – Még szorosabbra fogta a kardját, majd mindkét kezét a combja mellé ejtette. – Beszélek vele.
A farkasmosolyból vicsor lett; a trallok rávetette magát.

A Kiadó engedélyével.

Kapcsolódó írás:XXI. századi mesemondó – Interjú Robert Jordannal (2003. április)