Főkép

Imádtam a kaliforniai Machine Head előző albumát, gyakorlatilag hónapokig hallgattam rendszeresen, egyszerűen megunhatatlannak bizonyult. Éppen ezért nagy várokozással néztem az új lemez elé, bár sejtettem, ezúttal sem ér majd csalódás – és így is lett.
 
Már maga a felvezetés megadja az alaphangulatot - a nyolcvanas években volt divat az efféle, akusztikus (ezúttal kórus) felvezetés, mintegy kihangsúlyozva a különbséget a későbbi durvuláshoz képest. Ezután következik egy lassabb, metalos rész, hogy aztán a négyes mindenkinek az orcájába borítsa az irgalmat nem ismerő thrash zúzást. Robb Flynn hol énekel, hol hörög, hol hadar, miközben társai kíméletlen tempóban követik – nagyon súlyos, és ezt még a refrén is csak módjával oldja fel.
 
Az együttes most sem aprózza el, a valamivel több mint nyolc perces, három tételből plusz intró álló számba annyi tempóváltást és finomságot pakoltak bele, hogy nem lehet kétséges, nem kényszerből vonultak stúdióba, hanem ötletekkel és kreatív energiával telten. Ez az állítás gyakorlatilag minden tételre igaz, hallhatóan nem az előző album újrajátszásáról van szó, hanem zenéjük továbbgondolásáról, fejlődésről, továbblépésről. Mindezt úgy, hogy a régi rajongónak sem megy el a kedve az egésztől – gyakorlatilag nincs más tennivaló, mint barátkozni a korábbiaknál némileg dallamosabb nótákkal, és élvezni azt a metalt, amit 2011-ben nyújt a Machine Head.
 
A lemez keverése nagyon jól sikerült; a hangzás, kivált a gitároké kellőképpen fémes, megvan benne a súly, a ritmusszekció ott brummog gyomortájékon. Minden hangszer jól érvényesül, s közben Flynn éneke sem szorul hátra, még a magasabb regiszterekben sem. Mondjuk a lemezborítót nem hiszem, hogy valaha megkedvelem, de valljuk be őszintén, ki az akit vásárláskor nem a tartalom, hanem a címlap érdekel.
 
Vissza a zenéhez. Azt hiszem kevesen képesek ilyen minimalista módon olyan húzást létrehozni, mint ők a „Locust” elején. Ehhez kevés a több évtizedes koncertezés és stúdiózás, ehhez valóban tehetség szükséges – és a jelek szerint ebben nem szenvednek hiányt (megjegyzem, a lemez jobban szól, mint a klip).
 

 
Ez a lemez sem tartozik a rövid nótákat tartalmazók közé, ennek a négyesnek úgy tűnik, lételeme a hosszabb játékidő, gondolom azért, mert így minden zenei ötletet megvalósíthatnak, s nem utolsó sorban minden egyes alkalommal bebizonyítják, mire is képesek hangszerileg. Szerencsére ehhez nem csupán az arcuk, hanem a tudásuk is megvan, ráadásul hallgatás közben egyszer sem éreztem úgy, na ez már több a soknál, két percet nyugodtan lefaraghattak volna. Nem, náluk ez így kerek.
 
Van még valami? Ja igen. Az Unto the Locust egy kifejezetten változatos album, amely a kőkemény „This Is The End” és az eddigi leglágyabb Machine Head nóta, a „Darkness Within” közötti skálán mozog. Flynn hangja időnként borzongató, hihetetlen, ahogy átadja az érzelmeket, a zenészek ténykedésébe pedig nem tudok belekötni – ez egyszerűen remek teljesítmény, ott a helye az idei év legjobbjai között.
 
Az együttes tagjai:
Robb Flynn – ének, gitár
Dave McClain – dob
Adam Duce – basszusgitár
Phil Demmel – gitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. I Am Hell (Sonata In C#)
      I. Sangre Sani (Blood Saint)
      II. I Am Hell
      III. Ashes To The Sky
2. Be Still And Know
3. Locust
4. This Is The End
5. Darkness Within
6. Pearls Before The Swine
7. Who We Are
 
Diszkográfia:
Burn My Eyes (1994)
The More Things Change... (1997)
The Burning Red (1999)
Supercharger (2001)
Through the Ashes of Empires (2003)
The Blackening (2007)
Unto the Locust (2011