Főkép

Amikor az új Depresszió lemez kapcsán felmerült egy interjú lehetősége, és felhívtam Zolit (Kovács Zoltán), a zenekar basszusgitárosát, még korán sem hittem volna, hogy egy kellemes, teljesen kötetlen (és majdnem végtelen) beszélgetés lesz az eredménye az egyik belvárosi italdába történt betérésünknek. Zoli kiváló beszélgetőpartner volt, aki a lehető legnagyobb pontossággal, mégis hiteles lazasággal futott végig gondolatain. Az interjút némi múltidézéssel kezdtük.
 
Egy rém tipikus kérdéssel indítanék: hogyan kerültél kapcsolatba anno zenével?

 

Már gyerekkoromban viszonylag sok muzsikát hallgattam, mindig szólt valami otthon. Ilyen volt a Bikini, az ős-EDDA, a Korál vagy említhetném a Europe-ot is. A „Final countdown” című nótáért meg voltam veszve. De pl. az István, a király rockopera is nagy hatással volt rám.
 
Akkor lehet mondani, hogy viszonylag széles palettáról válogattál?

 

Hehe, olyannyira, hogy pl. emlékszem arra, amikor anyukám anno megvette a Pokolgép zenekartól a Pokoli színjátékot, én meg teljesen el voltam képedve, hogy milyen félelmetes a borítója. Az is például egy klassz lemez.
 
Anno a sulis korszakban kaptál valamilyen zenei (ki)képzést?


Még általánosban egy úgynevezett zenei előképzésre jártam, ami lényegében annyiból állt, hogy bejött egy néni, mi meg átvettük a dó-ré-mi-fát, és kánonban énekeltük a Csip-csip csókát. Aztán másodikban jött a következő szint, ami azt jelentette, hogy hangszert kellett választani. Nevetni fogsz, de a furulyát választottam. Borzasztóan nagy tehetség voltam, úgyhogy fél év után abba is hagytam. (nevet)
 
Ha most itt lenne egy furulya a táskámban, meg tudnád szólaltatni?

 

Áhh, ne viccelj! Nem hinném. De akkor ez nem is érdekelt különösebben, hogy nem bírtam eljátszani a Boci-boci-t, mert tipikus kölyökként lefoglaltak az egyéb tevékenységek, mint például a foci.
 
Mi volt a következő nagyobb zenei svung?

 

Nem fogod elhinni, de hetedikes koromban a tesóm egyik osztálytársától megkaptam a 2 Unlimited nevű techno formáció No limit névre keresztelt kazettáját, és a nyári szünetben egy kéthetes nyaralás keretein belül csak azt a lemezt bömböltettem. De ami sokkal meghatározóbb volt, az nem volt más, mint az MTV (Music Television). Aztán a gimiben jött a rapper korszakom, de mellette már kaptam kölcsön Sepultura, Rage against the machine, Biohazard kazettákat is, úgyhogy képben voltam, mi fán terem egy torzított gitár.
 
Koncertekre járogattál?

 

Meglepő módon nem igazán. Az első koncert, amin voltam, az a Korálnak volt egy nagyobb koncertje még ’97-ben. Óriási volt! Viszont a döntő lökést a keményebb zenének felé az adta, hogy egy Gábor nevezetű barátomtól megkaptam a kettes Ektomorf lemezt. Miután azt meghallgattam, vége volt a világnak. El is kezdtünk járogatni a Zotyáék koncertjeire, és innentől kezdve egyenesen következett az, hogy sűrűbben fordult meg a lejátszómban némi Akela, Replika, Moby Dick. Főleg magyarokat hallgattam, de természetesen ismertem a külföldi nagyokat is.
 
Első zenekar?

 

Nyolcadikban találtuk ki, hogy milyen vagány lenne egy bandát alapítani. Először gitáros akartam lenni, de szerintem ezzel minden kezdő zenész így van. Egyikünk sem tudott zenélni, és ahogy több legenda is szól, mi is kiosztottuk a posztokat, hogy ki milyen instrumentumon fog működni. Eleinte természetesen az vonzott, hogy milyen szuper lehet sok ember előtt játszani, a lányok sikoltoznak, fürdesz a sikerben, megőrülnek érted, de másrészről az is ott volt, hogy minden osztálytársam jó volt valamiben, és volt valami olyan elfoglaltsága, amiért megőrült. Így lett a zenélés a hobbym.
 
Hogy lett a gitárból basszusgitár?


Mivel időközben kiderült, hogy van egy ismerős srác, aki gitározik, és be is tudná tölteni a posztot, így rájöttem, hogy másik hangszer kell, ha én is be akarok kerülni a brigádba. Megtetszett a basszusgitár mély lüktetése, és egyszer csak azon kaptam magam, úgyhogy átnyergeltem arra.
 
Első hangszer?

 

Mivel balkezes vagyok, ezért nem nagyon volt választási lehetőség, mert a hangszerboltban csupán két balkezes basszusgitár volt. Egy olcsó és egy drága. Az volt a feltétel, hogy érettségizzek le jól, és akkor megkapom a drágábbik négyhúrost. Szerintem senki nem készült annyit érettségire, mint én. (nevet)
 
Tanárhoz jártál, vagy magadtól kezdtél el ismerkedni a hangok világával?

 

Nem jártam tanárhoz, autodidakta módon kezdtem el tanulni, illetve az érettségi utáni nyáron megkaptam a Slayer Raining blood lemezének tabulatúrás könyvét, és hát rettentően el voltam keseredve, hogy még egy hónap után sem tudtam eljátszani az „Angel of death”-et. (nevet)
 
Akkor rendesen belecsaptál a lecsóba!

 

Ne is mondd! Persze pár hónap után rájöttem, hogy ez annyira nem lesz így jó, és muszáj lenne egy tanár után néznem. A tesóm mondta, hogy neki van egy gitáros ismerőse, aki jár egy egész jó tanárhoz, és ha gondolom, fussunk össze. No, hát ez a gitáros srác nem volt más, mint a Feri (Halász Ferenc – gitáros, énekes). Találkoztunk, és kiderült, hogy a tanár pedig nem más, mint az Akela volt szólósa, a Pavelka Gyuszi.
 
Feriről mi volt az első benyomásod?

 

Már akkor is látszott rajta, hogy elszántságból nincs benne hiány, bár elsőre úgy festett, mint egy Kurt Cobain utánzat a kinyúlt pulcsijában. De jó arc volt amúgy, mondta, hogy van egy Depresszió nevű zenekara, és most jelent meg nemrég az első kazijuk, a Messiás, és mivel nagyon jó, ezért vegyem meg. Végül az lett a bizniszből, hogy átmásolt nekem pár számot, és megmondom őszintén, hogy tetszettek a dalok. A mai napig nem tudom, hogy miért váltott ki belőlem ekkora tetszést az a kazi, amit végül a tesómtól megkaptam Karácsonyra eredeti verzióban, de valami megfogott benne.
 
Gondolom, ment utána a haverkodás?

 

Igen, Ferivel üzengettünk egymásnak kőkorszaki módszerek segítségével papíron.
 
Semmi sms?

 

Ááá, ne viccelj! Szerintem elég vicces lenne, ha meglenne néhány iromány, mert olyan hieroglifákkal kommunikáltunk, hogy nincs az az egyiptológus, aki megfejtené őket. (nevet) Ha jól emlékszem, 2000 januárjában volt Gödöllőn egy koncert a Trafóban, ahova lementem velük. Éppen az Ektomorf előtt játszottak a Depiék. Lényegében senkit sem ismertem azok közül, akik a zenekar köré verődtek, de ennek ellenére kiválóan éreztem magam. Kevesen tudják, de ekkor Ádám (Hartmann Ádám –gitáros) még nem volt a zenekarban, és trióban nyomult a brigád. Vele is amúgy Gödöllőn találkoztam először egy másik buli alkalmával, és csak néztem, ki ez a zorall figura. Festett rasztahaj oldalt felborotválva, szerintem még biztosítőtű is volt beleszúrva a fülébe. Először nem igazán volt rokonszenves a fiatalember, de ugye ne ítélj elsőre.
 
Milyen volt akkor a Depresszió?

 

Nekem nagyon tetszett, amit műveltek, mert látszott, hogy hatalmas elszántság dolgozik a zenekar tagjaiban, és lelkesedésből sem volt hiány. Nekem az is tökre szimpatikus volt, ahogy pl. velem foglalkoztak, hogy lehívtak a koncertre. Ez a fajta közvetlenség szerintem a mai napig megmaradt.
 
Te is lényegében a zenekar barátjává váltál?

 

Igen, teljes mértékben. Lehívtak próbákra is, és volt, hogy ott ültem órákig elsörözgetve, elmélázva. A haverjaim teljesen hülyének néztek, hogy mit csinálok, és hogy miért ilyen látszólagos semmittevéssel ütöm el az időmet, de én kifejzetten jól éreztem magam.
 
De közben azért te is képezted magad serényen?

 

Járogattam a Pavelkához a Ferivel, ami azért vicces, mert Feri ott lényegében sohasem gitározott, ellenben rengeteg zenekaros kérdéssel tudott a Gyuszihoz fordulni, úgyhogy ők inkább szakmáztak, amíg mi a csoportban koptattuk az ujjbegyünket. Ezeken a csoportos foglalkozásokon haverkodtam össze a Fekete Gyurival, aki az Armada zenekarnak volt a gitárosa, aki az egyik gitáróra után rákérdezett, hogy nem akarok-e náluk bőgőzni, mert az ő basszerjük éppen érettségizik, és nem engedik el a koncerekre játszani. Azonnal igent mondtam. Ez egy vasárnapi napon történt, a következő fellépés pedig a rákövetkező hét szombatján volt, úgyhogy alaposan össze kellett kapnom magamat. Vért izzadtam, de megtanultam a dalokat.
 
Hogy sikerült a koncert?

 

2000. november 4-én volt a fellépés Miskolcon, ahol a Depresszió előzenekaraként játszottunk. Konkrétan ez volt az első koncertem. Hogy milyenek voltunk? Katasztrofálisak, haha! Eleve volt bennünk önbizalomnövelő, majd a második számnál húrszakadás Gyurinál... Kezem-lábam remegett, pedig lehettek vagy 30-an a bulin. De a Depiék nagyon jó arcok voltak, és ott zúztak a „tömegben”, és biztattak minket, hogy csináljuk, jó lesz ez! Végül az ötödik szám után feladtuk a koncertet, de így utólag visszagondolva, ez egy nagyon kedves és vicces emlék.
 
Ha jól tudom, roadoltál is a Depinek később. Ez hogyan jött?

 

Az év vége felé szólt a Feri, hogy mennek a Tankcsapda elé játszani, és kellene nekik road, én meg persze kapva kaptam az alkalmon. Az első koncert ráadásul a PeCsában volt. Halál lelkes voltam, oldalról asszisztáltam végig a bulit, ahol egyszer csak megjelent a Cseresznye (Molnár Levente – Tankcsapda gitáros), én meg fülig érő szájjal ránéztem, majd odaböktem neki, hogy „Jó, mi?”. Rám nézett, felhúzta a szemöldökét, majd elment, haha! Akkor nem éreztem egyáltalán gáznak a dolgot, de utólag visszagondolva, vicces szituáció lehetett.
 
Hogyan lett belőled a Depresszió basszusgitárosa?

 

Az akkori bőgős, Reichert Roland egy nagyon laza figura volt, és többször voltak vele bajok, de eleinte mindig kegyelmet kapott. Én meg közben nagyon jóban lettem a Feriékkel, sokat buliztunk együtt, így kialakult egy elég szoros barátság köztünk. Végül 2002 tavaszán volt egy demófelvétel a próbateremben a készülő Amíg tart című lemezhez, amely alkalmával megkértek engem, hogy segítsem ki őket. Elsőre ment minden, majd Feriék szóltak, hogy amennyiben nem baj, én játszom majd fel a nagylemezt is.
 
Az Amíg tart volt az első komolyabb felvétel, amin játszottál. Hogy élted meg a stúdiózást?

 

Nagyon komoly volt, pláne azért, mert ott laktunk a stúdióban. Én élveztem, és utólag visszahallgatva is azt tudom mondani, hogy egy-két apróbb dolgot leszámítva elégedett vagyok az akkori teljesítményemmel. A lemez kijött, és végül Feriék úgy döntöttek, hogy Rolandnak mennie kell. Ádám nem túlságosan rajongott az ötletért, mert ők ketten nagyon jóban voltak, de belátta, hogy a zenekar szakmai előremenetelének érdekében muszáj ezt meglépni. Ezek után jött a lemezbemutató turné, amin már én zenéltem a srácokkal. Ohh, bocsánat, és itt tenném hozzá, hogy ebben az évben volt egy olyan periódus, amikor az Ádám eltörte a kezét, és két hónapig egy Takács Vilmos nevű srác helyettesítette őt, aki akkortájt a szebb napokat megélt ReACToR zenekarban játszott, és épp a Depi előbandájaként szerepeltek a turnén. (nevet)
 
Haha, azt hiszem, ismerem a srácot!

 

Jaja, elég jófej gyerek, meg ügyes gitáros is. (nevet)
 
A lemez meghozta a várva várt sikert?

 

Igazából a „Lásd” című dal volt az, amelyik egy hatalmas tolt a zenekar szekerén. Ehhez forgattunk egy klipet a Szigeten, ahol valami iszonyat tömeg jelent meg a koncertünkön, és mivel elég sokat ment a zenei TV-ken, így egyre többen kezdtek el rákattanni. 2003-ban mi is éreztük, hogy ebből még valami nagyon nagy dolog is kisülhet, mivel egyre többen kezdtek el a bulikra járogatni, és nem tudtuk nem észrevenni, hogy mennyire megnőtt a táborunk. Majd ez év őszén jött egy olyan Wigwam (ma Club 202 – a szerk.) koncert, ahol ki kellett tenni a „Megtelt” táblát, mert a plafonról is emberek lógtak.
 
Végérvényesen az Egy életen át lemezzel kerültetek be a magyar rockzene mainstreamjébe, történetesen a „Nem akarok elszakadni” című dal hathatós segédletével.

 

Igen, ez így helytálló, de én pl. azt a dalt tökre nem akartam rátenni a lemezre, mert nekem túl rock n’ roll volt, én meg egy igazi metálarc voltam.
 
Aztán mit ad isten, az egyik legnagyobb slágeretekké nőtte ki magát. Hogyan jött, hogy a Junkies két tagja is szerepeljen a klipben?

 

Ha jól emlékszem, akkor Ferinek már megvolt a refrénszöveg, de a verze még váratott magára, és egy közös pécsi koncert után mutogattuk a dalt a Szekeres-Barbaró párosnak, majd (Barbró) Attila írt hozzá még sorokat, innentől kezdve nem volt kérdés, hogy mind a felvételen, mind a klipben szerepelniük kell.
 
A másik videóklip az „Itt benn” című dalra készült. Ez nekem speciel nagyon tetszett már akkor is, hogy egy BKV buszon zúztok. Honnan jött az ötlet?

Lukács Dávid készítette a videót, és hát hadd ne mondjam, hogy mennyire durva volt 12 órán keresztül buszozni a városban... A lényeg, hogy ez a klip is megtalálta a közönséget, pláne hogy a VIVA elég sokat játszotta. Ez szintén hozzájárult ahhoz, hogy a soron következő turnén még többen voltak ott a koncerteken.
 
Titeket mennyire viselt meg a siker?

 

Ez elég érdekes dolog, mert nyilvánvalóan ránk is hatással volt, de ezt te magad nem veszed észre, csak egyszer azon kapod magad, hogy a környezeted reakciói mások, és többen beszólnak a bizalmasabb baráti körből, hogy kicsit vissza kéne venni. A zenekarban így vagy úgy, de ezen mindenki átesett. Az, hogy büszke vagy arra, amit csinálsz, óhatatlanul is beleivódik a személyiségedbe, és miután ezt én is átéltem, nem tudok haragudni azokra az ismertebb emberekre, akik annak idején olyan hatást gyakoroltak rám a viselkedésükkel, és beképzeltnek tartottam őket. De félre ne érts, nem nekünk nem voltak sztárallűrjeink, csupán ha egy társaságba kerültem, akkor igyekeztem éreztetni, hogy egy sikeres zenekarban játszom.
 
Minek a hatására sikerült ezen túllendülni?

 

Akaratlanul is kaptunk olyan kisebb-nagyobb pofonokat, amik helyretették bennünk ezt a dolgot, úgyhogy igazából nem kellett emiatt terápiás beszélgetéseket folytatni. Ugyanakkor szerintem a habitus is nagyon fontos dolog. Például ha valaki életében először találkozna a Dáviddal, kapásból az jönne le neki, hogy ez egy elszállt ember, holott csupán ilyen a személyisége, de ha jobban megismered, rájössz, hogy igazából egy csupa szív srác, aki a barátaiért tűzbe is menne. De a Ferire is nagyon sokan mondják, hogy beképzelt, de én inkább azt mondanám rá, hogy rettenetesen céltudatos és van önbizalma, az meg nem olyan nagy baj.
 
Azt nagyon kevesen tudják, hogy mennyire nehéz és fárasztó dolog menedzselni egy zenekar ügyeit, és hogy lényegében az egész zenekarosdiban a háttérmeló az egész tevékenység 70-80%-át teszi ki. Nálatok ez főleg a Feri vállán nyugvó dolog.

 

Eleinte tényleg csak annyi dolgunk volt mellette, hogy megkaptuk az instrukciókat, hogy pénteken kettőkor legyél itt és itt, mert minden alánk volt tolva, és tényleg nem tudtuk, hogy mekkora munka minden egyebet elintézni. Feri ezt nagyon jól tudja kezelni a mai napig, erre születni kell.
 
De gondolom, valamennyire azért ti is belefolytatok a háttérmunkálatokba.

 

Persze! A Dávid például a borítók kiagyalója, amibe én is hébe-hóba besegítettem, még ha csak ötlet szinten is, vagy például anno a Feri többször megkért, hogy a koncertek plakátjait vigyem ki a lemezboltokba. Sok olyan teendő van egy zenekar háza táján, amiről egy hétköznapi ember nem is tud, és ezeknek éppúgy kell tudniuk működni, mint a zeneírásnak, felvételnek. Sajnos ez nem az Egyesült Államok, ahol még működik az a fajta történet, hogy van egy jó dalod, és média felkarol, intézi helyetted az ügyeket. Itt sajnos neked kell csinálnod mindent. Egyes tárgyalásokon, amiket a Feri halál nyugodtan és megfelelő kiállással le tud vezetni, én már valószínűleg két perc után gyomorideget kapnék. Nem hiába intézi ő ezen tevékenységek 90%-át.
 
Mennyire jellemző rátok, hogy vitákba vagy veszekedésekbe bonyolódtok?

 

Szerintem nincs olyan zenekar, ahol ne lenne nézeteltérés. Ádámnak is, Ferinek is volt olyan korszaka, amikor főleg magánéleti problémák miatt kicsit túlzásba vitték a partyzást, de utólag visszagondolva, lehet mi sem toleráltuk eléggé a viselkedésüket, így voltak feszülések nem is egyszer. De például ez a fajta állapot is kiválthat olyan kreatív folyamatot, amikor a benned lévő feszültség segítségével szülsz meg új témákat. Volt egy Fezen koncert Székesfehérváron, ami után Ferivel hazáig üvöltöztünk a buszban, és miután megérkeztünk a próbateremhez, és a roadok bepakoltak mindent, mi még mindig ott álltunk a kapuban, és osztottuk egymást. Aztán Feri ezen annyira felpörgött, hogy otthon megírta a „Nincs jobb kor” című dalt. De ha jól emlékszem, a „Mi forradalmunk” is így született. Hála istennek mára már benőtt a fejünk lágya, és sokkal jobban tudjuk kezelni ezeket a szituációkat.
 
Ha visszagondolsz az elmúlt 10 esztendőre, akkor mi volt számodra a legnagyobb élmény?

 

Nem is emelnék ki külön történéseket, inkább azt mondanám, hogy életem legjobb két éve volt a 2003-as és a 2004-es esztendő. Annyi minden történt velünk, annyi érdekes szituációba kerültünk bele, hogy azt elmesélni képtelenség. Olyanokat buliztunk együtt, amilyeneket azóta se, és mindebben benne volt valami ártatlan gyermekiség is, hiszen a húszas éveink elején jártunk, és lényegében bekerültünk a rock n’ roll vidámparkjába. Nem mellesleg ekkor ismerkedtem meg a jelenlegi barátnőmmel is, akivel már 7 éve együtt vagyunk.
 
Benned is van egy fajta fanatikus elszántság?

 

Teljes mértékben. Még anno beiratkoztam a Kőbányai zenesuliba, mert tudtam, hogy nekem a zenéléssel kell valamit kezdenem az életemben, és ha nem jött volna a Depresszió, lehet egy hajón zenélnék. Mindig is ilyen, történésekben gazdag világra vágytam, amelyben csak pörögsz és pörögsz. Az élet hamar elszáll, és engem például sokkal kevésbé motivál, hogy a két kezemmel felhúzzak egy házat, és nyugalomban éljek. Azt semmi sem tudja pótolni, hogy kiállsz egy színpadra sikoltozó emberek elé, mert olyan energiák szabadulnak fel benned, amelyek létezéséről nem is tudtál. Ezt nem lehet elmagyarázni, elmesélni, csak átélni.
 
Ez az új lemez, a Vízválasztó egy újabb mérföldkő nálatok.

 

Pont akartam is mondani még az előző kérdésed kapcsán, hogy ez a korong talán a második legnagyobb élményem. Ez volt az első olyan album, ahol lehetőségem nyílt jobban belefolyni a dalírásba. Komplett számokat raktam össze otthon, ezekkel érkeztem a próbaterembe. Most derült arra fény, hogy a Ferivel mennyire jól kiegészítjük egymást, és nagyon sok közös ötletelés után olyan nótákat sikerült összetenni, amikkel maximálisan elégedett vagyok. Volt nem kevés feszülés, hiszen eddig a Feri volt a fő dalszerző, de miután azok a témák is sütöttek a próbateremben, amiket én hoztam, ő is elismerően bólintott erre az új munkamegosztásra.
 
Soda (Pálffy Miklós – sampleres) mennyire vette ki a részét a dalszerzésben? Új tagként mennyire volt beleszólása a nóták elkészítésébe?

 

A 10 éves jubileumra készült válogatáslemezen szerepelt a „Nincs jobb kor” című tétel, ami elég jól megdörrent a próbateremben, de valami hiányzott belőle. Soda rátett néhány kütyüt, aminek segédletével egy teljesen másik zenei dimenzióba helyeződött át a tétel, úgyhogy lényegében ez volt az első olyan nóta, ahol maximálisan meggyőződtünk arról, hogy az új dalokba is érdemes lenne belepiszkálnia. Nagyon örülök, hogy az ő bevételével sikerült kicsit megreformálni a zenénket. 2011 van, haladni kell a korral, ez a lemez pedig kellően modern lett.
 
Ha jól tudom, viszonylag sokáig stúdióztatok. Mesélj erről pár szót!

 

Teljesen más volt a munkamódszer, mint eddig. Szerencsére most már ott tart a technológia, hogy a próbateremben fel tudtuk demózni a dalokat egész jó minőségben. Hazavittem ezeket a felvételeket, otthon megkevertem, majd odaadtam a többieknek, és ez azért volt így sokkal jobb, mert tisztán kihallottuk, hogy mi a problémásabb rész, mi az ami még esetleg gyengébb stb. A próbatermi kásában sokszor nem lehet kivenni, hogy milyen is a dal összképe. Kb. 25 dal gyűlt össze, és ezek közül válogattuk ki azt a 12 legjobbat, amelyek mindenkinek egyaránt tetszettek. A stúdióban az volt a jó, hogy a hangmérnök egyben producer is volt. Régóta ki akartuk próbálni, hogy milyen lehet egy producerrel dolgozni, hiszen egy külső fül mindig jól tud jönni. Nagyon hasznos tanácsokat kaptunk a feljátszás közben, mert nagyon értette a dolgát. Persze a dalszerzésbe nem szólt bele, de a későbbiekben simán el tudom azt képzelni, hogy mondjuk a próbaterembe is lehívjunk valakit, aki szakértő füllel áthallgatja a dalokat.
 
Ez az albumotok még CD formátumban jött ki, de mint látjuk a világ egyre inkább az mp3-ak felé orientálódik. Te hogyan látod a jövőt?

 

Én abszolút lemezpárti vagyok, és most nem csak a zenész szól belőlem. Én még annak a generációnak a tagja vagyok, amelyiknek sokat jelent egy CD borítóval. Kiveszed a tokból, benne vannak a szövegek, és nálam a borító maximálisan hozzátartozik a lemezhez, annak elengedhetetlen kelléke. Így teljes az egység. Egyre többen beszélnek arról, hogy az a jövő, hogy bizonyos időszakonként 3-4 dalt jelentetnek meg zenekarok, de ezzel nagyon nem tudok azonosulni, mert egy album tud igazán teljes képet adni egy zenekarról, illetve arról, hogy a saját zenei fejlődésükben hol tartanak. Én úgy gondolom, hogy ameddig van arra igény, hogy pár ezer ember megvegyen eredeti lemezeket, mert fontos nekik ez a formátum, addig ezt érdemes csinálni.
 
A Vízválasztó a MAHASZ lista első helyén startolt. Ezt hogyan éltétek meg?

 

Rettenetesen örültünk, de ehhez azért hozzátenném, hogy az is kellett, hogy ne jelenjen meg mondjuk egy Ákos lemez azon a héten, mert akkor nyilvánvalóan nem lehetett volna első a lemez. De ettől függetlenül ez egy nagyon jó érzés.
 
November 19-én lesz a lemezbemutató koncertetek a Club 202-ben. Mivel készültök?


Hatalmas bulival, ahol iszonyat hangerő kíséretében lehet meghallgatni az új lemez jónéhány dalát! A turnés vendégzenekarunk, a Nikson mellett fel fog még lépni a Blind myself is, úgyhogy nagy valószínűséggel mindenki bele lesz gyalulva a padlóba. A lemezbemutató turnén pedig az Alvin és a mókusokkal közösen szántjuk fel a deszkákat. Érdekes párosítás ez, viszont így a közönségeink kölcsönösen meg tudják ismerni a másik fél kedvencét. Én személy szerint alig várom!
 
Depresszió diszkográfia:
Messiás (demo) (1998)
Tiszta erőből (2000)
Amíg tart… (2002)
Egy életen át (2004)
Még1X - EP (2006)
Az ébredés útján (2006)
Egyensúly (2008)
Nincs jobb kor (Best of 2000-2010) (2010)
Vízválasztó (2011)
 
Depresszió  filmográfia:
Depi Birth DayVD (2005)
DE 3.14 Live (2008)
Depresszió – 10 éves jubileumi koncert (2011)