Főkép Orson Scott Card egy kivételes sci-fi (továbbá fantasy, ifjúsági, miegyéb) író, aki számos különféle történetet, sorozatot írt. Akárcsak írásművészete, magyar kiadásainak története is sajátos. Erre nem pazarolnám hosszan a szót, legyen elég annyi, hogy jelen könyv egy 6 (a kiegészítő Shadow Sagával együtt 11) részes széria nyitánya, amiből csak az első három kötet jelent meg magyarul, két kiadónál, s a harmadik is ’99-ben.
 
Volt tehát miért újra elkezdeni, ráadásul új fordításban az Ender Wiggin sorozatot. Ez a regény 1986-ban kettőt is elnyert a legrangosabb sci-fi díjak közül (Hugo, Nebula). Az persze régen volt, így adja magát a kérdés, vajon mennyit avult időközben. És a korszakra jellemző, rideg futurisztikus hangulat, valamint a hidegháborús idők nyomasztó atmoszférája, viszonyai valóban fontos elemei a regénynek, egyben olyanok, amik ma már nem feltétlenül működnek – ám ezeknél sokkal fontosabb erényei, jellemzői is vannak a Végjátéknak, amik viszont máig hatnak. És azok mellett még az is szinte mellékes, hogy Card pár ponton milyen félelmetesen jól látta előre a jövőt (pl. a számítógépek, internet vonalán).
 
A jövőben játszódó történet főhőse Ender Wiggin, egy hat éves kisfiú, akit, sok társával együtt mintegy arra „tenyésztettek”, hogy a földi űrhajó flotta parancsnoka, s így a Föld megmentője legyen. Bolygónk ugyanis harcban áll a jelen fordításban csótányoknak nevezett földönkívüli lényekkel, akiknek két invázióját ugyan csodával határos módon túlélte az emberiség, ám a terv az, hogy ha legközelebb jönnek, akkor ne csak a szerencsén múljon ez... Ezért kimagaslóan tehetséges gyermekeket nevel ki a katonaság, akikből a hadviselés zsenijei lehetnek. És bár a csillagközi hadászat illetve a test-test elleni harc is alaposan és hihetően van leírva a regényben, Card elsősorban az emberi vonatkozásokra koncentrál. Ami azonban annyira speciális, hogy sok olvasó nem tud vele mit kezdeni. Nehéz ugyanis elképzelni, elfogadni, hogy 6-10 éves gyerekek képesek legyenek ilyen szinten gondolkodni stratégiai, harci, sőt, pszichológiai kérdésekben is. Szerintem távolról sem lehetetlen, amit Card itt leír, de tény, hogy ezáltal maga a főhős is annyira idegen tud lenni, hogy nehéz szeretni – és akkor még nem is beszéltem pszichopata bátyjáról, aki néha viccből(?) úgy tesz, mintha meg akarná ölni, vagy másokról, akik tényleg bántani akarják...
 
Endert, akiről igen hamar kiderül, hogy meglehet benne mindaz, ami az emberiség legfőbb reményévé teheti őt, egy űrbéli iskolába viszik, és hogy kihozzák belőle a maximumot, tanárai egyre brutálisabb próbáknak vetik alá. Ender jelleme, amiről az elején nem sokat tudunk, a szélsőséges kiképzés hatására változni kezd – ám nem egészen úgy, ahogy nevelői várják. A fiú ráébred, hogy mivé akarják tenni, és a maga módján lázadni kezd...
 
Magam korábban csak a Teremtő Alvin ciklus nyitódarabját, A hetedik fiú-t olvastam Card-tól (ami egy mestermű), de annak fényében sokáig nem értettem, miért ez a nagy felhajtás a Végjáték körül. Mintha csak egy borult kamaradrámát olvastam volna, ahol az űrbéli díszletek csupán arra szolgálnak, hogy még jobban lecsupaszítva tárják elénk egy egyszerre szánni való és félelmetes emberi lény, egy gyermek-aki-sosem-lehetett-az kálváriáját. Ám a könyv utolsó kb. 50 oldala engem is meggyőzött. Erről bármit elárulnom az élmény csorbítása volna (s még így is az, hogy csak utalok rá), legyen elég annyi, hogy Card akkora csavart tett bele, amire végképp nem számítottam, pedig... És annak a fényében magam is jogosnak tartok minden díjat és méltatást, sőt, azt kell, hogy mondjam, sci-fin belül nagyon-nagyon kevesen voltak képesek ilyen káprázatos húzásra, ilyen tartalomra.
 
Nagyon várom a folytatást, és nagyon remélem, hogy a teljes sorozat, és Card sok más, hasonlóan értékes műve is megjelenik végre.

Részlet a regényből