Főkép

Igaz, hogy a csapat tengelye, élükön Mick Boxszal már túl van a hatvanon, és még a „legtapasztalatlanabb” tag, Russell Gilbrook is idősebb valamivel nálam, egy dologban teljesen biztosak lehetünk, ha Uriah Heep-koncertre készülünk: hogy mindegyikük oly mérvű erőbedobással és lelkesedéssel játszik majd, ami néha még a kifejezetten fiatal bandáknál is ritkaságszámba megy. Az unalom tehát eleve kizárt, és innentől egyéni ízlés kérdése, hogy kinek mennyire teszik maga a produkció.
 
Távol álljon tőlem, hogy fanyalogjak, egy dolgot mégis meg kell jegyeznem: a Heep sajnos kizárólag az épp legfrissebb albuma anyagából és a régi nagy klasszikusokból állítja össze a koncertprogramot, és a köztes idő mintha nem is létezett volna. Így történt ez az Into The Wild-turné utolsó állomásán is, az alig másfél hónapja megnyitott Barba Negra Music Clubban, vagyis olybá tűnhetett, mintha a Wake The Sleeper soha nem is létezett volna, ráadásul az új lemezről is mindössze négy szám került fel az este programjába.
 
Pedig ebből a szempontból igencsak ígéretesen indult a buli. Az „I’m Ready” tökéletesen megalapozta a hangulatot, ám Bernie Shaw rögtön ez után három egészen régi számot konferált fel, melyek közül csupán a „Rainbow Demon” tartozik a koncerteken elvétve megszólaló dalok közé. Ezután végre jött két, egymástól egy meglepően hamar beiktatott, ám annál parádésabb dobszóló révén elkülönülő új szerzemény. Ha eddig nem értettem volna, miért kritizálják annyian a bandát amiatt, hogy hangzásban túlzottan közelítenek a Deep Purple második felállásáéhoz, most biztosan leesett volna a tantusz. Különösen a „Money Talk” emlékeztetett a pályatársakra, igaz, ezúttal a „Nail on the Head”-del kapcsolatban sem vitatkoztam volna azokkal, akik az előbbi váddal illetik a csapatot – de engem ez egy cseppet sem zavart, mivel az ugyancsak nyugdíjas korú pályatársakat éppúgy szeretem.
 
Innentől ismét a klasszikusok, ezúttal a Uriah Heep nevével leginkább összeforrt szerzemények töltötték ki a ráadások előtti blokkot. A „Gypsy” döbbenetesen jól és keményen szólt, amihez nyilván szükséges volt a terem megfelelő akusztikája, a „Look At Yourself” és a „July Morning” pedig olyannyira nagyszerűen megkomponált, progresszív darabok, hogy lényegében megunhatatlanok. És minden jel arra mutatott, hogy a Heep még mindig ugyanazzal a hévvel játssza mind ezeket, mind a fő részt lezáró „Lady In Black”et, amit már szinte az egész – főként negyvenesekből és ötvenesekből álló közönség – velük énekelt.
 
A ráadásban mindenesetre sikerült még egyszer meglepniük, azt hiszem, mindannyiunkat, hiszen a roppant lendületesen, valóban metalosan lenyomott „Free ’n’ Easy” alatt a közönség soraiból a színpadra csábított headbangelők közreműködése – ahogy Mick Box megjegyezte – kétségtelenül YouTube-gyanús. A „Bird of Prey” és az „Easy Livin’” bármennyire vadul dübörögtek is, ezek után majdhogynem levezetésnek hatottak mielőtt a zenekar tagjai szokás szerint a „Land of Hope and Glory” dallamára köszöntek el – szerencsére egy újabb fellépés ígéretével.