Főkép

Két okból is várható volt, hogy lesz folytatása a nagy sikerű Akinek a lába hatos című verseskötetnek. Az egyik anyagi, de a másik is természetes: Varró Dániel Mihály nevű kisfia, ahogy az már a gyermekekkel lenni szokott, tovább növekedett azóta is, mióta az élete első néhány hónapjáról szóló versek megjelentek, így az apjának bőven volt még miről írni, és meglehet, ez így lesz 18 éves koráig, és részemről csak örülnék neki.


Ahogy az első kötet, ez is Miska baba életét mutatja be. És ez az élet olyasmi, amilyet azért a legtöbb magyar baba is megél. Emberünk megtanul mászni, gügyögni, rosszalkodni, kanállal adagolt kajákat enni, járni, homokozni, hintázni, és a többi. A szülő meg bírja, ahogy bírja. Varró Daninál sosem kell attól tartanunk, hogy versei a túlzásba vitt nevelési szándék prédájául esnek – sokkal inkább szólnak ezek a remekek a meggyötört szülőknek, akik minden jó szándékuk és szeretetük mellett is néha falra másznak csemetéjük bömbölésétől, hisztijeitől, meg ilyenek. És bár biztosan lesz megint pár karót nyelt nyárspolgár, akik blaszfémikusnak tartják majd Varró költeményeit (pl. mert őszinték), de azt gondolom, a normális, hétköznapi többség tud azonosulni e kötet tartalmával, mi több, pompásan szórakozik rajta.
 
Ugyanez megtörténhet amúgy magukkal a gyerekekkel is. Dani most is olyan verseket írt, amelyek ütemezése, rímei könnyen megjegyezhetők és élvezetesek, és a zömük énekelni, táncolni is jó. Már az első kötetnél is írtam, hogy felolvasva csoda módra lekötötte a fiaim figyelmét, és ez most is így van.
 
Az olvasó tehát, legyen bár szülő vagy olyanféle, akinek épp jön a foga, számos ismerős helyzetet találhat a könyvben, és már az önmagában sokat segíthet a fognövesztésben vagy az abból fakadó bömbölés okozta nemalvásban megfáradt embereknek, hogy nevethetnek egy jót Varró mókás rímein. Az iskolázottabbja emellett élvezheti a számos különféle irodalmi utalást is, de a modern nyelvezet használata is sokat tesz a dologhoz. Minden tiszteletem a régi nagy gyerekverseké és költőké, máig szeretem sokukat, de azt azért el kell ismerni, hogy a legtöbb mai gyerek odahaza nem petrencésrudat, szekeret meg szakajtót lát, hanem laptopot, mobiltelót, meg ilyenek. És elfogadom, ha valakinek Varró túl lazáskodó, de szerintem nem túl, szerintem csak önmagát adja apaként is, legalábbis úgy tűnik, és ha valamit megtanultam eddigi apai pályafutásom során, akkor az az, hogy ez a legjobb, amit a szülő tehet.
 
Ami más az első kötethez képest, az egyrészt az, hogy mintha Dani most még bátrabban kísérletezne (ami nem mindig vezet jóra, a Hónapsoroló, mely téma úgy fest, kötelező minden gyerekeknek író költőnek, kicsit erőltetettnek hat), másrészt pedig most jobban tetszenek Maros Krisztina illusztrációi, de persze lehet, hogy csak megszoktam. Mindenesetre a család macskája határozottan emblematikusra sikeredett, és bár nem vagyok feltétlen és elvtelen híve az efféle dolgok elüzletiesítésének, ezt a macsekot szívesen látnám pólón vagy body-n. És persze jöhet a folytatás is!