Főkép Lassan már kezd a mániámmá válni, hogy olyan zenekarokról írok, akik hiába adnak el milliószámra egy-egy albumukból, koncertezik körbe a világot és játszanak telt házas stadionok és arénák előtt, itthon azonban – sajnos – sokan még a létezésükkel sincsenek tisztában. A 3 Doors Down újabb banda ebben a sorban.
 
Az amerikai ötös 2000 óta ad ki albumokat, amelyek közül némelyik többszörös platina lett, de minimum az arany státuszig mindegyik eljutott, és az egyes dalaik is szép karriert futottak be a különböző slágerlistákon. Sajnálatos módon mindebből Magyarországon nem sokat vehettünk észre, köszönhetően a hazai médiának, amely meglehetősen mostohán bánik a zenekarral: leginkább úgy, hogy figyelmen kívül hagyja a létezését.
 
Hogy milyen zenét is játszik a csapat? Abszolút rádióbarát, dallamos rockzenét, minimális grunge-os hatással, nagyívű dallamokkal, szomorkás melódiákkal – a zenéjükben tehát ugyanúgy tetten érhető a keménység és a lágyság is.
 
A banda előzetes nyilatkozatai alapján – a megszokott stílusjegyek megtartása mellett – ezúttal egy keményebb hangzású kiadványra lehetett számítani. A Billboard lemezeladási lista harmadik helyén startoló album minőségére mindenképp garancia volt, hogy Howard Benson csúcsproducerrel készült, aki korábban a modern rockzenekarok krémjével (P.O.D., Theory Of A Deadman, Saliva, Hoobastank, Black Stone Cherry stb.) dolgozott együtt.
 
A tempós, lendületes és nem utolsósorban remek kezdés, a „Time Of My Life” a csapat keményebb oldalát hozza felszínre, azonnal ragadó refrénnel. Ez utóbbi dolog természetesen elmondható az összes dalról, hiszen ez a 3 Doors Down egyik védjegye.
 
A „When You’re Young”-gal már visszább vesznek a fiúk, ugyanis ez az alapjában véve balladaszerű, szenvedélyes dal csak a refrénre kap némi erőt. Különösen nagy erőssége a bandának, hogy tudják, hogyan kell ilyen tökéletesen felépíteni a dalokat, és ennek köszönhetően nagyon tudják, hogy mi fán teremnek a slágerek.
 

 
A sejtelmes felvezetés után a „Round And Round”-ban újra a sodrásé a főszerep, míg a visszafogott, összeborulós „Heaven” megint a lassabb dalok sorát gyarapítja. Nálam ez a lemezről az egyik favorit. Olyan szám ez, amiről ordít, hogy a jövőben kislemezes és klipes dallá kell válnia. Egyébként az eddig megfigyelhető formula végigkíséri az egész albumot, vagyis egy gyors dalt egy lassabb követ.
 
Ezután tehát értelemszerűen megint növelni kell a fordulatszámot, és ha a „Race For The Sun”-tól nem is kezdi ki mellkasunkat a menetszél és a hajunk sem kezd el nagyon lobogni, azért ezt a dalt semmiképp sem nevezném balladának. Nem úgy a „Back To Me”-t, amely akár a „Heaven” ikertestvére is lehetne.
 
A következő dal, az „Every Time You Go” az album második kislemeze. Olyan szám, amiben egy pillanatig sincs megállás: ugrálós, tapsolós végig.
 

 
A fentebb vázolt testvériséget kibővíteném „hármasikrekké”, ugyanis az ezt követő „What’s Left” olyan, mintha az előző lírai dalok folytatása lenne. A következő, „On The Run” című szám volt az első dal, amit a zenekar koncerteken is előadott az akkor még megjelenés előtt álló albumról. Ez az eddig kialakult sorrendnek megfelelően dinamikus szerzemény, míg a következő „She Is Love” lassú, hangulatos, szépen építkező darab.
 
A másik nagy kedvencem a „My Way”, többek között annak a tördelt gitártémának köszönhetően, amelyet a verzék alatt lehet hallani. Ezután menetrendszerűen kellene érkeznie az elvárt pihentetős, a lemezeket gyakran lezáró lassú dalnak, ez azonban most elmarad, ugyanis a „Believer” képében egy igazi energiabombát kapunk az album végén.
 
Akik számára eddig ismeretlen lett volna a zenekar, ha máshonnan nem, a videoklipekből leszűrhetik, hogy a fiúk nem játszanak durva zenét, tehát nem vállalhatatlan a produktumuk, a hazai média mégis teljes egészében elzárkózik előlük. Azt azért meg kell jegyezni, hogy a honi rádiók 2002 környékén elkezdték elég gyakran adni a banda „Here Without You” című balladáját, amely a zenekar történetének egyik legsikeresebb dalává vált. Ám sajnos hamar leszoktak róla, és hirtelen elfelejtették, hogy igényes dalokat is műsorra lehetne tűzni.
 

 
Talán rosszul látom a dolgot, de nem értem, hogy a kiadó miért nem tesz lépéseket a kialakult szomorú helyzet megváltoztatása érdekében. Hiszen amikor a hazai piacon megjelent pl. Taylor Swift vagy Lady Gaga, tudtak tenni az ügyük érdekében (mert valljuk be, ha csak nagy ritkán lehetett volna hallani a dalaikat a rádióban és látni a klipjeiket a tévében, ők ugyanúgy nem váltak volna ismertté itthon, mint a 3 Doors Down), ezért nem értem, miért nem próbálják meg ezt az amerikai rockbandát is „betolni” a honi médiába. Félreértés ne essék, az említett két hölgy munkásságával az égvilágon semmi problémám (egyikőjüknél az imidzs és a kiállás mondjuk más kérdés), csak érzek itt némi igazságtalanságot. És azt sem értem, hogy ha a Nickelback befér a rádiókba, akkor a 3 Doors Down miért nem? Ja, hoppá, jut eszembe, Nickelbacket sem játszanak itthon…
 
Összegzés
 
A 3 Doors Down egy újabb banda, amelyet a magyar média méltatlanul mellőz, és amelynek bérelt helye kellene, hogy legyen a rádiókban, hiszen abszolút fogyasztható, minőségi és igényes modern rockzenét játszik, néha keményebben, de többnyire lágyabban.
 
Az együttes tagjai:
Brad Arnold - ének
Matt Roberts - gitár, vokál
Chris Henderson - ritmusgitár
Todd Harrell - basszusgitár
Greg Upchurch – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Time of My Life
2. When You`re Young
3. Round and Round
4. Heaven
5. Race for the Sun
6. Back to Me
7. Every Time You Go
8. What`s Left
9. On the Run
10. She Is Love
11. My Way
 
Diszkográfia:
The Better Life (2000)
Away From The Sun (2002)
Seventeen Days (2005)
3 Doors Down (2008)
Time Of My Life (2011)