Mondocon 2011 ősz - Hungexpo, 2011. október 8-9.

Az idei őszi Mondoconon ért minket meleg is, hideg is (utóbbi főként az időjárásnak köszönhetően). Az augusztusi HoldfényCon után is lelkesen dicsértem a szervezést és a felhozatalt - nem gondoltam volna, hogy lelkesedésem még tovább fokozható, ám az itthoni manga és anime fanok bebizonyították, hogy mégis. Ami azt illeti, rengetegen voltak, igényesebbnél igényesebb jelmezekkel.
 
Kezdem azokkal, amik megmelengették a szívemet ezen a két hidegnek mondható őszi napon. Alapvetően nem vagyok egy tömegkedvelő ember, most mégsem zavart, hogy mozdulni nem lehetett a főépületben. Ismerős arcokkal is találkozhattam, amitől sokkal otthonosabban éreztem magam. Az augusztusi HoldfényConon sok érdekes fiatallal ismerkedhettünk meg, ők szinte egytől egyig itt is jelen voltak. (Még a kedvenc tinicsoportommal is találkozhattam, akik örömmel álltak a kamera elé újra.) Elképesztő, hogy két hónap alatt újabb jelmezeket varrtak (vagy varrattak) maguknak, s már-már a fanatizmus jeleit véltem felfedezni rajtuk. A fanatizmus ebben a kontextusban rendkívül pozitív felhanggal értendő. Színesebbnek találtam a palettát, örömmel válogattam a díszesebbnél díszesebben beöltözött fiatalok között, és senki nem volt elutasító, mikor megkérdeztük, hogy feltehetnénk-e pár kérdést nekik. Örömmel válaszoltak, lelkesek voltak.
 
A szervezőknek nagy dicséret jár, hiszen érdekes programokkal szolgáltak az érdeklődőknek, akik - és bizony ez az első kritikusabb gondolatom - igen kevéskének bizonyultak egy-egy helyszínen.
 
Nem tudom például, hogy hányan vették szemügyre azt az igazán érdekes fotókiállítást, aminek középpontjában a magyarországi Loliták álltak. Hányan vették igénybe a Vöröskereszt kezdeményezését, ami nem állt másból, mint hogy a vendégek festetnek valamit magukra, s párszáz forinttal támogatják a rászorulókat? Már ebből a két példából is kitűnik, hogy voltak nagyon ígéretes momentumok az egyébként sokak által elítélt, meg nem értett találkozón. Kulturális értékek mellé az erkölcsi értékek - 50 pont a Griffendélnek.
 
Persze voltak olyan programok is, amiken a fiatalok (de még az idősebbek is) tolongtak. A mangavásáron mindenki megtalálta a legújabb, leginkább kedvére való regényt, képregényt, mangát; de akadtak DVD-k, ruhadarabok, táskák, babák, s még sorolhatnám.
 
Elképesztően tetszett a teaház, ahol olvasósarok is volt, s azok az illatok, amik szétáradtak... már-már a távol-keleten éreztem magam. Nem is gondoltam, hogy fokozható az érzés, de mikor vasárnap délután beültünk a japán videóklipek vetítésére, ez a teóriám is megdőlt. Legutoljára a Twilight széria második részének premierjén hallottam ilyen sikoltozást, de lehet, hogy még ott sem. Elindult az egyik klip, s mi (kívülálló érdeklődők) csak annyit fogtunk fel, hogy egy japán lány ugrabugrál rózsaszín ruhácskájában a rózsaszín szobában, rózsaszín (de tényleg) plüssök között, viszont a terem egyik fele hisztérikusan sikoltozott. Hősünk (a japán lány, aki szerintem kevésbé volt kislány, mint mi hittük róla) pedig csak ugrabugrált cukorkának kifestve, miközben a képernyőn a “POM-POM” felirat pattogott. Ha nem szakavatott a szemünk az ilyen helyzetekben, bizony igen bizarrnak éljük meg a látottakat.
 
A következő számban öt szépfiú képességeinek lehettünk szemtanúi – épp, mint a hajdani BSB, csak a japán legények tudtak táncolni, és a sikolytengert hallgatva bizonyára nagyon jóképűek is voltak.
 
Végül a sikítós-hörgős-japán metállal ismerkedtünk egy szám erejéig. Nem is volt rossz, azt kell, hogy mondjam. Viszont a következtetés, amit időközben levontam, valóban érdekesnek bizonyult: gyakorlatilag teljesen mindegy a stílus, végül a teremben úgyis mindenki sikítani fog. Ez pedig jó dolog. Legalább léteznek még olyan kultúrák, amelyeknek ismerete segít abban, hogy ne a sztereotip gondolkodás legyen a mérvadó. Értem ez alatt, hogy talán mindegy, hogy sikítós metál, vagy lötyögős-csöpögős fiúkórus, mert a lényeg, hogy tehetséggel műveljék a zenét. Újabb jó pont!
 
Noha a pozitív hozzáállásom ehhez a szubkultúrához nem változott, mégis ezúttal kritikusabban szemlélődtem, így egy aprócska csokorba szeretném gyűjteni azt a pár dolgot, ami szúrja a szememet.
 
Mint kívülálló, nem látom a háttérmunkákat, az egy-egy programba/jelmezbe/előadásba fektetett energiát. Az interjúk során kiderült ugyan, hogy nem egyszerű egy jól működő csapatot összehozni, hogy a végeredmény egy igényes performansz legyen, na de kérem szépen: jó pár versenyző egyénileg, párban vagy csapatban megmutatta magát a Cosplayversenyen, viszont szomorúan vettem észre, hogy egy kezemen meg tudnám számolni a tényleg igényesen kidolgozott, értékkel bíró bemutatókat. Ez elszomorító. Félreértés ne essék, nem a belefektetett energiát sajnálom, az önkifejezést pedig - melynek ez egy nagyon szabad módja - értékelem. Viszont azt, hogy bizonyos fiatalok az egészséges önértékelés alá (vagy épp fölé) csússzanak, azt sajnos nem tudom támogatni. Mondjak példát? Az egyik csapatban többen is énekeltek. Szuper! - mondhatnánk, hiszen a mozgás, a tánc, a beszéd, a színjáték és a zene is olyan kreativitást igénylő tevékenységek, amiket az ember felszabadultan tud csinálni, ugyanúgy az önkifejezést szolgálják, mint egy jól eltalált jelmez. Azt viszont elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki ne legyen tisztában a hangi adottságaival. Kiáll a színpadra, és sajnos a falat vakarom (hozzáteszem a közönség nagy részével együtt), hogy ezt talán mégsem kéne erőltetni.
 
Mondjuk - és ez abszolút pozitív - a közönség már azért hálás volt, hogy kedvenc animéjükből/mangájukból láthattak valós vagy épp fiktív történeteket, ezt pedig (jól megszokott módon) sikollyal értékelték. Számomra ez is az összetartást tükrözi és ilyenformán ketté tudnék szakadni a kétfajta véleménytől.
 
Egyik oldalon meghatóan kedves ez a lojalitás, a tisztelet, hogy “legalább megpróbálta”, de a másik oldalon azt kérdezem magamtól, hogy “miért nem olyat próbált, amiben tehetsége is van?”.
 
Egészen biztos vagyok abban, hogy a szervezők ki sem látnak a munkából, s nem kevés energiájuk megy rá, hogy egy ütős találkozót össze tudjanak hozni. Viszont én azt javasolnám, hogy ha lehetséges, a jövőben szerencsésebb lenne kategóriákra osztani a versenyszámokat. Volt olyan performansz, ami mellett labdába sem lehetett rúgni. Táncos lányok (jelzem, szenzációsak is voltak, meg elkeserítőekkel is találkoztunk), Final Fantasy-karakterek párbaj közben stb. A színvonal vagy az eget súrolta, vagy a béka nemes hátsórésze alatt volt. (Sajnos ismételten hangsúlyoznom kell, hogy nem egyedüli véleményem volt ez.)
 
S ezzel szemben már csak azt nem értem, hogy azok a fiatalok, akik halkan súgták csak oda, hogy nagyon félősek, és örülnek, hogy végre kibújhatnak a bőrükből egy ilyen találkozón, hogyan fognak az önbizalomhiányukkal elszámolni egy olyan pillanatban, amikor egyik osztálytársuk a Youtube-ot böngészgetve felismeri őket valamelyik Cosplayverseny videóján?
 
Távol álljon tőlem a sértegetés, bármilyen negatívum. Én is voltam tini, nekem is megvoltak a magam önértékelési gondjai, én is a mangákhoz és az animékhez nyúltam, hogy könnyítsek a lelkemen, s ezért pontosan tudom, hogy milyen hihetetlenül fontos része ez a tinik önkifejezésének. Azonban egy előadás, aminek tétje van, nem szerencsés, ha ilyen (hangos) kritikát vált ki a nézőkből.
 
Miért gondolom így? Célunk (igen, a cikkemé is), hogy az emberek megismerjék és elfogadják ezt az életmódot, esélyt kapjanak arra, hogy indokoltan szeressék vagy ne szeressék. Ha azt látja a videón (mert az internet az egyik legnagyobb információs bázis), amit - és ismételten elnézést - a degenerált tehetségkutatókban, hogy az embereket már megalázni sem kell, megteszik maguktól, akkor sosem lesz jobb a helyzet. Jobb, mint a megvetés, a betegesnek nevezés, a kifigurázás, a gonoszkodás, kiközösítés stb.
 
Hiszem, s vallom, hogy mindenki tehetséges valamiben. Nana szeretnél lenni? Legyél, de vágj be egy részletet a zenéből, és ne erőltesd, ami nem megy! Ettől nem vagy kevesebb. Több vagy, hiszen már eleve egy olyan kultúrát képviselsz a hazádban, ami méltán kap egyre nagyobb hangsúlyt a fiatalok és az idősebb generációk életében. Már az is csodálnivaló, ahogyan a jelmezedet összeválogatod, ahogy kiállsz, és érzed abban a pillanatban, hogy te vagy az a figura... hogy önmagadat is ilyen remeknek látod! Hát nem csodálatos ez az egész műfaj? Nem vagy egy kincs, mert vállalod a szenvedélyedet? Dehogynem. Csak kérlek, az értéket ne Pákó-módra közvetítsd!
 
Végül a fiataloknak üzennék még egy dolgot: Sose hagyjátok abba a hobbitokat, mert el sem tudjátok képzelni, hogy milyen pazar érzés látni a tehetségeteket, a lelkesedéseteket, ahogyan egy-egy jelmezt elkészítetek, egy-egy szerepet megéltek!