Főkép

Összetett élménnyel ajándékozott meg bennünket a Magyar Nemzeti Galéria az MNG Extra rendezvénysorozatának egy éves évfordulóján – úgy látszik, valóban járható út az igényes múzeumi közeg számára is ez az időnkénti kulturális párbeszéd a művészeti ágak között. Azzal hogy a kulturális emlékezet ezen őrei beengedik a profánabb műfajú zenét a maguk időnként templomi áhítatot sugalló tereibe, egy fiatalabb generációt is beengednek, jó pár olyan nézőre téve szert, akinek képpel telipöttyözött korunkban e nélkül lehet, eszébe se jutna a lehetőség – honunk művészeti kincseit a maguk teljességében, minden közvetítő közeget, médiát félretéve, szemtől szemben megtekinteni. Jó volt látni, hányan méláztak el egy-egy kép előtt a koncert előtt, a szünetben, és utána – hogy értelmet lelt így is a rendezvény, nemcsak a fülnek, de a szemnek is bőven adva táplálékot.
 
Volt mit nézni: az állandó kiállítások mellett, ahol végigkövethető a magyar képzőművészet története szinte a kezdetektől, a Markó Károly és köre: a mítosztól a képig időszaki kiállításán, s Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiájának igazán igényesen felvezetett tárlatán is óránkénti, szakértő tárlatvezetéssel készült a múzeum. A Munkácsy-kiállítás igazi csemege, hiszen nemcsak a három „nagy” kép: a Krisztus Pilátus előtt, a Golgota és az Ecce Homo látható, hanem a számos rajz-, szín- és kompozíciós vázlat által, a képekhez kapcsolódó tanulmányok által az a gigantikus birkózás is, amit a festő a végső látomás formába öntéséért végigvitt. A képek budapesti bemutatására a debreceni Déry Múzeum felújítása adott alkalmat - el kell mondjam, ez az ideiglenesség nem látszik a kiállításon, s bár Debrecenben is méltó helyen van ez a csodálatos hármas, ez a valóban csak az európai legnagyobbak művészetéhez mérhető csoda, szinte sajnálom, hogy a Déry Múzeum elkészültével majd visszakerülnek.
 
A rendezvény keretezte múzeumi barangolásba számomra alapvetően beletartozik néhány rég nem látott kedvenc felkeresése – ha lehetek ennyire szubjektív: Vaszary Aranykora előtt álldogálnom kell, ha alkalmam van rá. Mítosz és elmúlta, ünnepe és gyásza egyetlen finom áldozó gesztusban. Számtalan fontosabb kép van persze, főbb helyeken: Madarász Viktor festménye: a Hunyadi László siratása például, azzal a két gyertya fénye által kiemelt, szinte csak önmagát megvilágító, halotti lepellel borított testtel – körülötte a sötét alig-árnyalataiból kiformálódó kápolna, tónuskezelés tekintetében minden idők egyik legbátrabb magyar festménye, s ezt annak is el kell ismernie, aki annyira nincs oda a historizmusért. Mint ahogy elementáris erőt sugároz Abdurrahman pasa képsíkból szinte kiugró, ökölbe szorított, holt keze Benczúr Gyula erős tablóján, a Budavár visszafoglalása hatalmas vásznán, ami előtt – az erre legalkalmasabb helyen – „tálalta” a zene élményét Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint.
 
Mert Bellák Gábor boldogítóan formabontó beköszöntője után bizony nem akármilyen zenei csemegét szállítottak. Lassan süketnek kell lenni hozzá, hogy valaki ne halljon Veronikáról és a Harcsa Veronika Quartetről – a zenekar dalaiból kaptunk a duótól egy igen jóleső válogatást, néhány érdekes meglepetéssel tetézve az ismert dalok interpretációját. Interpretációt, hiszen Gyémánt Bálint és a gitárja egyedül kísérte az éneket ezen az estén, meg kell mondjam, meglepően teljes élményt adva így is. Gyémánt Bálint egy szál gitárral – alapvetően ritmusgitár-riffeket nyomva – hibátlanul duettezett Veronikával, egy-két rögzített riffre azért ráengedve a szólót is. Az volt a jó, hogy nem a kvartett egyetlen hangszerrel való „pótlását” hallottuk, hanem egy teljesen jól működő duettet az ismert dalokkal. Az csak hab a tortán, hogy a kettős a U2-feldolgozásba is be tudta pakolni a „dögöt”, a Tracy Chapman blues pedig kifejezetten jól állt nekik. Köszönet érte!
 
És köszönet a múzeumnak! Az MNG Extra rendezvénysorozata jó példa, követendő. Remélem, egyre többen fedezik fel a segítségével, hogy múzeumba járni jó.

Fotó: Glodi Balázs