FőképElmerült az álom gyapjas, szürke mélységeibe, s egy időtlen, ködös árnyékvilágban szembetalálta magát a vén Gonarnak, a Holdanya papjának és a pikt király legfőbb tanácsadójának hórihorgas, szikár, ősz szakállú alakjával. És Bran lába a földbe gyökerezett láttára, mert Gonar arca halálsápadt volt, testét reszketés rázta, mintha láz gyötörné. Joggal hőkölhetett meg, hisz mióta csak ismerte, a hosszú évek során a Bölcs Gonar egyszer sem mutatta jelét a félelemnek.
– Mi az, öreg? – kérdezte a király. – Csak nincs valami baj Baal-dorban?
– Baal-dorban, ahol a testem alva pihen derékalján, minden rendben – felelte az agg Gonar. – Eljöttem a tátongó űrön keresztül, hogy megharcoljak lelked üdvéért. Mondd, király, téboly kerítette hatalmába az elméd? Kiolvastam a gondolataidból, mit tervezel.
– Gonar – mondta Bran zordan –, ma tétlenül kellett végignéznem, hogyan szenved ki népünk egyik fia a rómaiak keresztjén. A nevét és a rangját nem ismerem, de nem is érdekel. Talán egy névtelen hű harcosom volt, talán kitaszított. Csak azt tudom, hogy a népem szülötte. Az első illatok, amiket megismert, a puszta illatai voltak; az első fény, amit látott, a napfelkelte a pikt dombok fölött. Az enyém volt ő, és nem Rómáé. Ha rászolgált a büntetésre, senki más nem szabhatta volna ki rá, csak én. Ha törvény elé kellett állnia, csak nekem lett volna szabad ítélkeznem fölötte. Ugyanaz a vér folyt az ereinkben; ugyanaz a tűz lángolt a lelkünkben; ugyanazokat a regéket hallgattuk gyerekkorunkban; és amikor felserdültünk, ugyanazokkal az ősi dalokkal az ajkunkon vonultunk a harcba. A szívembe zártam őt, mint minden férfit, asszonyt és gyermeket a piktek földjén. Kötelességem lett volna a védelmére kelni! És most kötelességem, hogy bosszút álljak érte.
– De Bran, az istenek nevében! – kiáltott föl a varázsló. – Bosszuld meg másképpen! Térj vissza a pusztákra, gyűjtsd össze harcosaidat, csatlakozz Cormac gaeljeihez, és változtasd a vidéket a Nagy Fal körül a tűz és a vér tengerévé!
– Ezt fogom tenni… majd – válaszolta Bran komoran. – De most – most – olyan bosszút állok, amiről a rómaiak álmodni se mernek! Ha! Mit tudnak ők ennek az ősöreg szigetnek a titkairól, ami már azelőtt is életet melengetett a keblén, hogy Róma kiemelkedett volna a Tiberis mocsaraiból?
– Bran, vannak fegyverek, amik túl szörnyűek hozzá, hogy Róma ellen fordítsuk őket!
Bran kurtán, élesen felkacagott, mint egy sakál.
– Ha! Nincs olyan fegyver, amit ne fordítanék Róma ellen! A hátamat a falnak vetve verekszem. A démonok vérére! Róma talán tisztességesen harcol velünk? Ha! Barbár nép királya vagyok, hideg vas a koronám, farkasbőr a palástom, maroknyi íjjal meg lándzsával küzdök a világ királynője ellen. Mim van nekem? A dombos pusztaság, a vályogviskók, zavaros fejű harcosaim lándzsái! És Rómával tusázom, a páncélos légiókkal, a tág határú, termékeny földekkel, a dús tengerekkel, a hegyekkel és folyókkal és tündöklő városokkal; Róma vagyonával, acéljával, aranyával, gőgjével és haragjával. Tűzzel-vassal fogok harcolni Róma ellen, ármánnyal és árulással, tüskével a talp alatt, viperával az ösvényen, méreggel az ivókupában, gyilkos tőrrel az éjszakában; és igen – a király hangja zordan elmélyült –, igen, akár a föld férgeivel is!
– De hisz ez őrület! – sikoltott fel Gonar. – Bele fogsz pusztulni abba, amire készülsz – alászállsz a pokolra, és soha többé nem térsz vissza onnan! Mi lesz akkor a népeddel?
– Ha nem tudom szolgálni őket, akkor jobb, ha meghalok – mordult föl a király.
– El sem tudod érni azokat, akiket keresel – kiáltotta Gonar. – Számolatlan évszázadok óta külön élnek. Egyetlen kapu sincs, amin át eljuthatnál hozzájuk. Régóta elszakítottak már minden köteléket, ami az általunk ismert világhoz fűzte őket.
– Évekkel ezelőtt – felelte Bran zordan – azt mondtad nekem, hogy semmi sem különülhet el végleg az élet folyamától. Azóta sok mindent láttam, ami igazolta a szavaidat. Valamiféleképpen minden faj, minden életforma kötődik a többi élőlényhez és a világhoz. Lennie kell valami halvány kapcsolatnak a mi világunk és azok között, akiket keresek. Valahol van egy kapu. És a ködös nyugati lápokon meg fogom találni.
Gonar tekintetébe iszonyat ült ki; zokogva hőkölt hátra. – Jaj! Jaj! Jaj a piktek népének! Jaj a meg nem született királyságnak! Jaj, sötét jaj az emberek gyermekeinek! Jaj, jaj, jaj, jaj!

A Kiadó engedélyével.