Főkép

A film elején Lolát felhívja a barátja, Manni. A fiú egy maffiózónak dolgozik, aki afféle bizalompróbaként egy komoly ügyet bízott rá, amit Manni eltolt. Miután ugyanis sikeresen lebonyolította az üzletet, a szatyrot, amiben százezer márka volt, a metrón felejtette. A hívás pillanatában Manninak már csak húsz perce van a főnökével való találkozóig, és végső kétségbeesésében már azt tervezi, hogy kirabolja a telefonfülkével szemben lévő szupermarketet. Ám Lola ráveszi, hogy várjon még húsz percet, hátha ki tud találni valamit. Miután leteszik a telefont és Lola számba veszi a lehetőségeit, futva indul segítségért az apjához.
 
A mű eredeti címe szó szerinti fordításban Lola fut lenne, ami remekül visszaadja a film tagolásának fő motívumát. Lola ugyanis háromszor futja végig az utat Manniig, és mindhárom futása egy-egy alternatív eseménysor. A lány minden alkalommal ugyanazokkal a főbb karakterekkel találkozik, az események mégis mindig egy kicsit másként alakulnak. Ez a történetmesélési mód egyben az eleve elrendelés és a szabad akarat ütköztetése is: a film determinista, hiszen Lola mindig ugyanazokkal az emberekkel találkozik, de a szabad akarat mellett is kiáll, hiszen az események mindig máshogy alakulnak. A filmre egyébként is jellemző „az ördög a részletekben rejlik” mondás, hiszen az események minden egyes alternatív valóságban csupán apró döntések miatt vesznek teljesen más fordulatot, legyen szó akár a mellék-, akár a főszereplők sorsáról.
 
Igazán eredeti megoldás, hogy a filmben a mellékszereplők esetében víziószerű jövőképek villannak fel, melyek az életük főbb folyási irányát mutatják. Az alternatív jövőképek minden karakter esetében nagyon különbözőek: a babakocsit toló nő például az egyik jövőjében alkoholista lesz, akitől elveszik a gyerekét és boldogtalanul él, miközben egy másik lehetséges jövőben a lottónyertesek gondtalan életét éli. Ezek a jelenetek érzékletesen mutatják be, hogy életünk folyását a szerencse és a saját döntéseink is milyen nagy mértékben befolyásolhatják. Emellett a rendező némely mellékkarakter bevezetésére is alkalmazza ezt a módszert, hisz van, akit előbb látunk egy jövőképben és csak utána a „valóságban”.
 
Egy másik nagyon egyedi megoldás, hogy a három alternatív eseménysor bizonyos részletei csak akkor nyernek értelmet, ha már mindegyik epizódot láttuk. Kicsit olyan ez, mintha három átlátszó fóliára festenénk egy tájképet, amelyen a táj ugyanaz, de az egyiken csak a nap látható, a másikon csak a felhők, a harmadikon pedig csak az égen szálló madár. Külön-külön talán nincs hiányérzetünk, mégis a teljesség érzése fog el minket, ha mindhárom képet egymásra tesszük. További érdekesség, hogy Lola futásainak első pillanatait rajzfilmként készítették el, s ez különös ízt kölcsönöz az egész filmnek. Az pedig, hogy a készítők gyakran helyeznek a képernyőn egymás mellé két vagy több, különböző helyeken tartózkodó karaktert is, nagyszerű lehetőséget biztosít a néző számára, hogy megfigyelhesse, milyen nonverbális jelekkel reagálnak egymásra a karakterek.
 
Ami a mű látványvilágát illeti, a vörös színnek fontos szerepe van a film során. Nemcsak Lola haja tűzpiros, de az otthoni telefonkagylója is, és az epizódok végén látható „sötétkamra-jelenetek” alapszíne is a vörös. Ez az élénk szín kicsit a Schindler listájára emlékeztetheti a nézőt, azzal a különbséggel, hogy a vörös szín itt a színes környezetből is rendkívül élesen virít ki. A kameramozgások szintén remekül adják vissza a film szinte égető hatását, a gyakori nézetváltások pedig igazán látványos képi világot eredményeznek.
 
A rendező és egyben forgatókönyvíró, Tom Tykwer egyébként roppant érdekes karaktereket álmodott meg: a túlhajszolt bankárt, akit a felesége és a lánya azért szid, mert folyton dolgozik; az egész nap otthon tespedő és a szerelmi kalandjait telefonon szervező feleséget; vagy éppen a vészhelyzetben lévő Lolát és Mannit. A színészek pedig remekül alakítják ezeket a komoly problémákkal küszködő karaktereket. Említhetjük például a kicsit hisztis, követelődző, de eszes Lolát alakító Franka Potentét, akinek a színészi játéka csak még jobban kiemeli a rikító hajszínét. És érdemes megemlíteni az ideggyenge, kétségbeesett és ügyetlen Mannit alakító Moritz Bleibtreu-t is, akitől a néző néha valóban a falra tudna mászni. Csak egyetlen olyan sablonos figura akad a filmben, aki egyáltalán nem illett a nagyszámú egyedi megoldás közé: a vak öregasszony, aki a film mindhárom epizódjában kölcsönadja Manninak a telefonkártyáját. A harmadik részben, amikor a fiú visszaadja a kártyát, az idős nő egy fontos karakterre mutat. Ez a „vak látnok” klisé szerintem nem illett bele az egész szövedékbe, és kilógott a remek karakterek sorából.
 
Összességében azonban csak pozitívan nyilatkozhatok a filmről, hisz rengeteg egyedi megoldás, remek történetszövési mód, a stáb részéről pedig maximális beleélés jellemzi a Lé meg a Lolát, így a film méltán irányítja figyelmünket a német mozira.