Főkép Fülszöveg
„A Regében… Ursula K. Le Guin a képességei teljes birtokában álló, valódi mesélő adottságait egyesíti a bölcs és szenvedélyes lélekkel és egy igazi filozófus fegyelmezett, örökké válaszokat kutató elméjével. Haini-ciklusában megteremti egy lenyűgöző, meggyőző és igen hihető jövő valóságát.” (Peter S. Beagle, Az utolsó egyszarvú és A fogadós énekének írója)
Az egykor virágzó kultúrájú Aka bolygót teljesen megváltoztatta a technológia. Egy földi megfigyelő, Szatí, azonban tudomást szerez egy kitaszított csoportról, amely a vadonban él. Tagjai még ápolják az ősi hagyományokat, még mindig őrzik az elveszett vallást – a Regét. Szatít lenyűgözi a hitük, és szent zarándoklatra kíséri őket a hegyek közé, miközben tulajdon elméje és lelke veszedelmes útjait is bejárja.


Részlet a regényből

Amikor Szatí nappal gondolt vissza a Földre, mindig a faluba ment. Éjszaka pedig a Karámba.
Réz, kurkumapaszta és sáfrányos rizs sárgája, körömvirág narancsszíne, az alkonyi por tompa, sötét, sárga fátyla a földek fölött, hennapiros, golgotavirág-bíbor, alvadt vér rőtje, sárvörös: a napfény valamennyi színe. Egy szippantásnyi aszatbűz. Nénike cserfelésének patakcsobogása, ahogy Moti anyjával pletykál a verandán. Hurrí bácsi sötét keze egy fehér könyvlapon. Ganésa apró, barátságos malacszeme. Meggyújtott gyufa és a tömjén sűrű, szürke füstje: orrfacsaró, élénk, elillanó. Illatok, képek, visszhangok, amelyek átvillantak elméjén, miközben az utcán sétált, vagy evett, vagy megpihent a beolvadását igénylő valóképek érzékek ellen intézett támadásai között nappal, egy másik nap alatt.
Az éjszaka azonban minden világon ugyanolyan. A fény hiánya csupán. A sötétben pedig a Karámba került megint. Nem álmában; soha abban. Hanem ébren, mielőtt elaludt volna, vagy amikor nyugtalanul és feszülten felébredt, és nem tudott visszamerülni. Egyszer csak kezdetét vette egy jelenet; nem édes, fényes szilánkokban, hanem egy-egy helyszínt teljesen felidézve és hosszan; és amint az emlék megindult, már nem bírt neki gátat szabni. Át kellett élnie, míg az el nem engedte. Talán büntetés volt, akárcsak Dante poklának szerelmeseié, akik kárhozatukban a boldogságra emlékeztek. A szeretők azonban szerencsések voltak, hisz együtt emlékezhettek.
Az eső. Az első tél a vancouveri esővel. Az égbolt ólomtetőként nehezedett az épületekre, kilapítva a város mögötti fekete hegyeket. Délen az Öböl esőtől korbácsolt, szürke vize alatt a régi Vancouver feküdt, réges-régen belefúlt az emelkedő tengerbe. Fekete ólmos eső a fénylő aszfaltutcákon. Szél, amely olyan ádáz és őrjítő volt, hogy Szatí rémült izgatottsággal reszketve kutyaként nyüszített és húzta össze magát; sarkköri hideg szél, egy jegesmedve fagyos lehelete. Keresztülfújt vékony kabátján, de nagy, ronda, fekete műanyagból öntött csizmája, amely a vízelvezetőkben tocsogott, meleg volt, és ő hamarosan hazaért. Az a rettentő hideg biztonságot adott. Az emberek elsiettek egymás mellett, nem zavarták egymást, minden gyűlöletük és szenvedélyük megfagyott. Szatí kedvelte északot, a hideget, az esőt, a gyönyörű, lehangoló várost.
Nénike olyan kicsinek látszott itt, aprónak és testetlennek, akár egy kis pillangó. Vörös-narancs pamutszári, vékony sárgaréz karperecek a rovarcsuklókon. Noha sok indiai és indo-kanadai élt itt, a szomszédban, Nénike még mellettük is eltörpült; oda nem illőnek, másviláginak tűnt. Mosolya idegen volt és bocsánatkérő. Állandóan cipőt és harisnyát kellett hordania. Csak amikor lefekvéshez készülődött, bukkantak elő kicsi, barna lábfejei, amelyek a faluban éppolyan látható részei voltak, mint a keze, a szeme. Itt lába bőrtokba rejtőzött, eltüntette a hideg. Ezért nem sétált sokat, nem szaladgált a házban, nem nyüzsgött a konyhában. A nappaliban üldögélt a hősugárzó mellett, egy halvány, rongyos, kötött gyapjútakaróba burkolózva, akár egy bábjába visszahúzódó pillangó. Egyre messzebb távolodott, noha nem sétált.
Szatí most már könnyebben megértette anyát és apát, akiket az elmúlt tizenöt évben alig ismert, mint Nénikét, akinek öle és karjai a menedékét alkották. Örömteli volt fölfedezni a szüleit, anyja jóindulatú szellemességét és eszét, apja félénk, esetlen próbálkozásait szeretete kimutatására. Felnőttként beszélni velük, tudván, hogy éppúgy ok nélkül szeretik, akár egy gyermeket – könnyű volt, gyönyörűséges. Mindenféléről beszélgettek, egymást tanulgatták. Eközben Nénike egyre töpörödött, és apránként, fondorlatosan ellibegett, miközben látszólag nem ment sehová – vissza a faluba, Hurrí bácsi sírjához.
Eljött a tavasz és a rettegés. A napsütés itt északon megnyúlt és sápadt volt, akár egy suhanc – ezüstös, tompa ragyogás. A környék mellékutcáin alacsony, rózsaszín szilvafák virágoztak. Az atyák kijelentették, hogy a pekingi szerződés ütközik az egyedi sors doktrínájával, és ezért fel kell bontani. A Karámokat meg kell nyitni, mondták, hogy lakóik részesülhessenek a szent fényben, iskoláikból kipurgálhassák a hitetlenséget, megtisztítsák azokat az idegenek tévedéseitől és eltévelyedéseitől. Akik ragaszkodnak a bűnhöz, azokat átnevelik.
Anya mindennap megjárta a kapcsolathivatalt, későn és komoran ért haza. Ez az utolsó csepp, mondta; ha ezt megteszik, nincs más választásunk, illegalitásba kell vonulnunk.
Késő márciusban Isten seregének egy repülőraja Coloradóból a washingtoni körzetbe repült, és gép gép után bombázta az ottani Könyvtárat, mígnem a négy óra bombázás több évszázadnyi történelmet és sok millió könyvet tett a földdel egyenlővé. Washington nem volt Karám, de a gyönyörű, régi épületet, bár gyakran bezárták és őrökkel őriztették, eddig sosem támadták meg; minden zűrzavaros korszakot és háborút, csődöt és forradalmat túlélt, egészen mostanáig. A megtisztulás idejéig. Az Úr seregeinek vezértábornoka menet közben jelentette be a bombázást mint oktató célzatú akciót. Csak egyetlen Szó létezik, csak egyetlen Könyv. Minden egyéb szó, minden egyéb könyv sötétség, eltévelyedés. Mocsok. Legyen meg az Úr világossága! – kiáltották a pilóták fehér egyenruhájukban és tükörálarcukban a coloradói bázis templomában, ahogy arctalanul szembenéztek a kamerákkal és az önkívületben éneklő, ringó tömeggel. Töröljétek el a mocskot, és legyen meg az Úr világossága!
Ám az új követ, Dalzul, aki előző évben érkezett Hainról, beszélt az atyákkal. Ők beengedték Dalzult a Szentélybe. A hálón és az Isten Kardján voltak róla valóképek, holók és 2D-k. Úgy tűnt, a seregek vezértábornoka nem kapott parancsot az atyáktól a Washingtoni Könyvtár elpusztítására. Természetesen mindez nem a vezértábornok hibája volt. Az atyák pedig sosem hibáztak. A pilóták buzgalma volt túlzó, tettük jogosulatlan. A Szentélyből utasítás érkezett: a pilótákat meg kell büntetni. A katonák, a tömeg és a kamerák elé vezették, majd nyilvánosan megfosztották őket fegyvereiktől és hófehér egyenruhájuktól. Csuklyájukat letépték, arcukat lemeztelenítették. Szégyenben vonultak el az átnevelésre.
Mindez fent volt a hálón, bár Szatí végignézhette anélkül, hogy bele kelljen olvadnia, mert apa kikapcsolta az énszimulátort. Az Isten Kardja is tele volt vele. És az új követtel. Dalzul terrai volt. Isten Földjén született, mondták. Egy férfi, aki megérti a földi embereket, ahogyan egyetlen idegen sem lenne képes. Egy férfi a csillagokból, aki eljött, hogy az atyák elé térdeljen, és tárgyaljon mind a Szentszék, mind az Ekumen békés szándékainak kivitelezéséről.
–Jóképű fickó – mondta anya, bekukucskálva. – Micsoda? Egy fehér ember?
–Különös, de igen – mondta apa.
–Vajon honnan származik?
De senki nem tudta. Izlandról, Írországból, Szibériából, mindenki más mesét mondott. Dalzul elhagyta a Terrát, hogy a Hainon tanuljon, ebben mind egyetértettek. Rendkívül gyorsan megfigyelői képesítést nyert, aztán mobilként kapott jogosultságot, és végül hazaküldték: az első terrai követet a Terrára.
–Több mint egy évszázada ment el – mondta anya. – Mielőtt az unisták elfoglalták Kelet-Ázsiát és Európát. Mielőtt még jelentőségre tettek volna szert Nyugat-Ázsiában. Úgy találhatta, a világa nagyon megváltozott.
Szerencsés ember, gondolta Szatí. Ó, szerencsés, szerencsés ember! Megmenekült, Hainra ment, a Ve bolygó iskolájában tanult, járt olyan helyeken, ahol nem Isten és a gyűlölet jelent mindent, ahol millió éves történelemre tekintenek vissza, ahol mindent megértenek!
Aznap éjjel megmondta apának és anyának: a kiképzőiskolában akar tanulni, hogy felvételizhessen az Ekumenikus Főiskolára. Nagyon félénken jelentette be, ám őket nem zaklatta fel a hír, még csak meg sem lepődtek.
–Erről a bolygóról jelenleg nagyon jó távozni – mondta anya.
Olyan nyugodtak voltak, olyan kedvezően fogadták a bejelentését, hogy azt gondolta: nem fogják fel, hogy ha felvesznek és egy másik világra küldenek, soha többé nem látnak viszont? Ötven év, száz év, több száz is akár – az űrben a retúrutazás ritkán tartott ennél kevesebb ideig, és gyakran tovább is. Nem érdekelte őket? Csak később, este, amikor apja arcélét figyelte az asztalnál, a telt ajkakat, a horgas orrot, az őszülő hajat, a komoly és egyúttal törékeny arcot, akkor jutott eszébe, hogy ha másik világra küldik, ő sem látja őket soha többé. Már őelőtte belegondoltak ebbe. Rövid jelenlétek és hosszú távollétek, ez volt minden, ami neki és nekik adatott. Ebből hozták ki a legtöbbet.
–Egyél, Nénike! – mondta anya, de Nénike csak megtapogatta naandarabkáját vékony, hangyacsápszerű ujjaival anélkül, hogy felvette volna.
–Ilyen lisztből senki nem tudna jó kenyeret sütni – mentegette a péket.
–El voltál kényeztetve abban a faluban – csipkelődött anya. – Ennél jobb minőséget nem kapni Kanadában. A legjobb szalmatöret és vakolatpor.
–Igen, el voltam kényeztetve – mondta Nénike, és egy távoli országból mosolygott ki rájuk.

A Kiadó engedélyével.