Főkép

A sorozatfüggők nem panaszkodhatnak, napjainkban igencsak elkényeztetnek minket a televíziós csatornák – jobbnál jobb szériák kerülnek évadról évadra a képernyőkre. Mégis, ha megkérdezik, számomra melyik a legjobb, a felülmúlhatatlan, a legtöbbet nézett, kapásból rávágom, hogy Az elnök emberei. Az 1999-2006 között futott hét évad az amerikai televíziózás egyik legnagyobb teljesítménye volt, köszönhetően elsősorban a sorozat ötletgazdájának és vezető írójának, Aaron Sorkinnak.
 
Az idén A közösségi háló című film forgatókönyvével abszolút csúcsra érő írózseni (gyakorlatilag a szakma összes díját megkapta érte) a negyedik évad után szállt ki a nyugati szárny életét bemutató sorozatból, és rajongók milliói várhatták tűkön ülve, hogy mi lesz a következő nagy dobása. A válasz a 2006-2007-es tévés szezonban érkezett meg, A színfalak mögött (Studio 60 on the Sunset Strip) című sorozat formájában. Hogy miért kellett három évet várni, arról persze szóltak pletykák, mint ahogy mozifilmes tervekről is – erről még ejtünk szót – de a bemutató után minden rosszindulatú találgatás elhallgatott: a sorozat már az első epizódjával hatalmasat ütött az amerikai nézők gyomorszájába.
 
A színfalak mögött egy fiktív televíziós show-műsor, a 60-as stúdió készítésébe enged bepillantást – igazi bennfentes sorozat (így nevezik azokat a szériákat, amik a film- vagy műsorkészítés kulisszatitkaiba avatják be a nézőt, mégpedig – és itt a kulcsszó – hitelesen). Az Amerikában töretlen népszerűségnek örvendő Saturday Night Live mintájára alkotott 60-as stúdió egy péntek esti szórakoztató műsor, ami kilencven percnyi tömény intellektuális humorral lakatja jól az erre kiéhezett nézőket. Már ha hagyják. Mert az első epizódban épp abba csöppenünk bele, ahogy a csatorna megbízottja a Műsorfelügyeleti Bizottságtól tartva ki akar vágatni egy számot az adásból, mire a show vezető producere élő adásban kiborul, és úgy istenigazából elküldi a búsba a piacot kiszolgáló csatornát, a Műsorfelügyeleti Bizottságot, a marketingeseket, a nézőket, akik szájtátva nézik, amint kilúgozott hmmm… ürüléket nyomnak le a torkukon, és úgy általában, mindenkit.
 
Ilyen sorozatkezdést azt hiszem, még nem láttunk – a folytatás pedig minden tekintetben méltó a felütéshez. A vezető producer kirohanása után a csatorna új szórakoztató műsorokért felelős igazgatója, Jordan McDeere (Amanda Peet) visszacsalogatja a széria korábbi producerét, Danny Tripp-et (Bradley Whitford) és korábbi íróját, Matt Albie-t (Matthew Perry). Tripp és Albie korábban finoman szólva haraggal váltak el a csatornától, visszatérésüket így kiemelt figyelem kíséri – ráadásul egy televíziótörténeti jelentőségű blamázs után kell helyreállítaniuk a show, a csatorna, és az anyavállalat reputációját.
 
 
Mi sem lehetne testhezállóbb feladat egy zseniális írónak, aki épp díjakat halmoz, miközben évek óta se veled-se nélküled kapcsolatban van a show egyik vezető színészével, Harriet Hayes-szel (Sarah Paulson), és egy producernek, aki drogfüggésétől próbál szabadulni; és mellesleg csak azért vállalta el a munkát, mert nemrég lebukott drogozás közben, ezért a biztosító nem járul hozzá, hogy mozifilmet rendezzen. Ezen a ponton merül fel a pletykák és találgatások tömkelege, hiszen Matt Albie karaktere nyilvánvaló hasonlóságot mutat Aaron Sorkinnal, Danny Tripp karaktere pedig az örök fegyvertárs Thomas Schlamme-val (aki Sorkin minden tévés munkájánál közreműködött). Tudvalévő, hogy Sorkinnak voltak alkohol- és drogproblémái, mint ahogy az is, hogy közvetlenül A színfalak mögött után mozis forgatókönyvet írt – ez volt a Charlie Wilson háborúja – mindez bőséggel adhat okot mindenféle következtetésekre, de ezt inkább hagyjuk meg a pletykalapoknak, és térjünk vissza a szériához.
 
Matt Albie és Danny Tripp tehát kezükbe veszik a show-t, és indulhat az akadályfutás – hétről hétre meg kell küzdeni minden egyes poénért, az autoriter személyiségű Matt, aki senkinek a segítségét nem szívesen veszi igénybe, az irodája falán lévő hatalmas visszaszámláló óra árnyékában ír meg hetente 90 percet, miközben a nyíltan lenézett íróstáb lázadozik, a műsorfelügyelet minden szavába beleköt, a csatorna minden százalékpontnyi eltérést számon kér. És persze ott van a magánélet: Matt szakítani akar Harriettel, akibe fülig szerelmes, de a közös munka folyamatos összetűzésekkel jár, Danny pedig beleszeret Jordanbe, akinek a múltjáról nagyon csúnya dolgok derülnek ki.
 
Mindez nagyjából az első két epizód során történik, és még csak a főszereplő négyesről ejtettünk szót. Mellettük számtalan mellékszereplő tűnik fel hétről hétre, köztük a show másik két vezető sztárja, Tom Jeter (Nathan Corddry), a közép-nyugati konzervatív családból származó srác, akinek az öccse Afganisztánban szolgál; és Simon Stiles (D. L. Hughley), az ügyeletes fekete komikus, aki a gettóból kitörve nem kevés faji öntudatot visz a show-ba. Körülöttük forog a komikusok, írók, rendezők, producerek, vendégműsorvezetők és csatornaigazgatók színes kavalkádja – amelyben mindenki megkapja a maga történetét, nincsenek töltelékfigurák, egytől egyig élő, hiteles, összetett szereplők.
 
A Sorkinra jellemző felfokozott tempó itt sem csökken, eszméletlen pörgés látható a vásznon, egy-egy negyven perces epizódban annyi minden történik, amit más sorozatokban egy fél évad alatt látunk, szinte mindig többen vannak a színen, gyakori, hogy sokan beszélnek egyszerre (ez egyébként a dialógusairól híres forgatókönyvíró minden munkájára jellemző) és csak úgy kapkodjuk a fejünket, hogy követni tudjuk az eseményeket. Aki tévézés közben még ezer más dolgot csinál, annak nem ez a sorozat való – A színfalak mögött ugyanis teljes koncentrációt kíván.
 
S mindemellett nagyfokú nyitottságot és tájékozottságot. Eszméletlenül intelligens és nagyon bátor sorozatról van szó – a politikai korrektségre fittyet hányva beszél vallásról, háborúról, terrorizmusról, az amerikai politikusok alkalmatlanságáról, a „fehér, középosztálybeli, keresztény” Amerika ostobaságáról, a szórakoztatóipar elkorcsosulásáról, faji ellentétekről, szexről, drogokról. Mindezt tömény iróniába burkolva – szinte minden sorát tanítani lehetne. Mint ahogy azt is, ahogy a vallásos jobboldal ellen nyíltan kiálló Sorkin azért oda-odamondogat a saját szekértáborának is: a hollywoodi liberálisok éppúgy megkapják a magukét, mint a másik oldal. A teljes képhez hozzátartozik, hogy tele van a sorozat olyan popkulturális utalásokkal, amik leginkább az amerikai nézőkhöz szólnak, mindet felfedezni és megérteni még sokszori újranézés után sem sikerült.
 
A sorozat valószínűleg minden közreműködőjének szívügye lehetett – legalábbis erre következtethetünk abból, hogyan lubickolnak a szerepükben a színészek. A legnagyobb meglepetés a Matt Albie-t játszó Matthew Perry. Nem vagyok nagy Jóbarátok-rajongó, és megmondom őszintén, el nem tudtam képzelni, hogy az idióta Chandlertől egyszer komoly színészi teljesítményt látok, de ebben a szerepben Perry lenyűgöző – valószínűleg volt miből merítenie a drogfüggéssel, munkamániával, párkapcsolati problémákkal küzdő író szerepéhez. Danny Tripp szerepében Az elnök emberei Josh Lyman-je, Bradley Whitford remekel – ő nagyjából ugyanazt hozza, mint az előző sorozatban, és ez nagyon jól áll neki. Csak az a kérdés merül fel bennünk óhatatlanul, hogy miért nem szerepel ez a fickó a nagyvásznon?
 
A komikus sztárok megformálói a tengerentúlon ismert humoristák, látszik, hogy profik ebben a műfajban, gyakorlatilag minden megmozdulásuk erőlködésmentesen vicces. A mellékszereplők közül kitűnik Amanda Peet – akitől moziban finoman szólva felejthető alakításokat láthattunk, de ez a sorozat belőle is a legjobbat hozta ki; Timothy Busfield az adásrendező Cal Shanley szerepében, aki Az elnök emberei egyik visszatérő szereplője volt (mint Danny Concannon, a CJ körül legyeskedő fehér házi tudósító); és a kezdetben patkány, majd egyre emberibb, végül pedig kimondottan szimpatikus csatornafőnököt, Jack Rudolph-ot játszó Steven Weber.
 
Sajnos a sorozat csak egy évadot élt meg – témáját és hangvételét tekintve nem meglepő, hogy nem döntött nézettségi csúcsokat, azonban szerencsére ez az egy évad úgy kerek, ahogy van. Nem mondom, hogy nem nézném még sok-sok évadon keresztül, de így legalább nem kell attól félni, hogy kifullad ez a hihetetlen tempó vagy elfogy az irónia. Ráadásul tipikus újranézős sorozat, minden alkalommal nyújt valami újat. Aki szereti a tempós, párbeszédközpontú, intellektuális szériákat; akinek a kikapcsolódás nem feltétlenül azt jelenti, hogy csak bambul a képernyőre; aki szereti, ha szórakoztatás közben elgondolkodtatják, annak mindenképpen érdemes próbát tennie vele.