Főkép

Drew Karpyshyn a Darth Bane-sorozat első két kötetében már bizonyította, hogy a Régi Köztársaság idején élő Sith Nagyúr történetéből születhet érdekes és izgalmas végeredmény. A korábbiaktól eltérően nem a Jedi-rendet, hanem a Sith-eket helyezte előtérbe, így egy új nézőpontból ismerhettük meg az Erőt – középpontban a sötét oldallal. Ennek megfelelően a hangulat is különbözött az eddig megszokottól, eltűnt mindenféle vidámság vagy humor belőle, miközben a pozitív hősök helyett egyértelműen a negatív karakterek lettek a főszereplők. A sorozat befejező része is ezt az irányvonalat követi, talán minden eddiginél gonoszabb légkört teremtve.
 
A pusztítás útja még a kor felfedezéséről és Darth Bane megszületéséről szólt, míg A kettő szabálya már hatalma teljében mutatja meg a sötét harcost, aki időközben tanítványt is vett maga mellé. A gonosz dinasztia az elkerülhetetlen végzetet tárja az olvasó elé, hiszen Bane törvényének értelmében a Sith-ekből mindig kettőnek kell lennie: egy, aki birtokolja a hatalmat, és egy, aki sóvárog utána. Miután a tanítvány elég erős lesz, meg kell küzdenie a mesterével, hogy átvegye a mesteri köpenyt, s folytatnia a ciklust egészen addig, amíg a Rend nem lesz elég erős ahhoz, hogy megdöntse a Köztársaságot és az utolsó szálig elpusztítsa a Jediket.
 
 A világos oldal képviselői most sem töltenek be komoly szerepet, még csak mellékszereplőként sem jelennek meg igazán. Ezúttal a Sith Nagyúron, illetve Úrnőn kívül feltűnik egy sorsát kereső fejvadász; egy bukott Jedi, aki a becsületesség és a tisztesség útja helyett az élvezeteket hajszolja; illetve egy hűséges testőr is, aki múltjának sötét foltjai miatt szembekerül megbízójával. Mindannyian – főleg a Sötét Jedi – érdekes karakternek bizonyultak, Bane és Zannah figurája mellett is jutott rájuk idő, kellő mértékben megismertük motivációikat és érzéseiket is, pedig most is belefért alig több mint 300 oldalba a kötet teljes cselekménye.
 
Az izgalmas események között voltak igazi fordulatok is, de mivel sokkal jobban be lehetett határolni, hogy miről fog szólni ez a kötet, így óhatatlanul is kevesebb meglepetés ért. Ám nem is volt szükség többre, kár lett volna tovább húzni az eseményeket, azok így működtek igazán jól. Ugyan nem zártak le minden történetszálat, maradt még egy-két megválaszolatlan kérdés, de kétlem, hogy a későbbiekben folytatnák még a cselekményt, legfeljebb a kettő szabálya által meghatározott Sith-ciklus következő tagjairól tudnék elképzelni további regényeket.
 
Nyugodt szívvel állíthatom, hogy az egyik legjobb Star Wars-sorozatot olvashattam – az új nézőpont és a megszokottól eltérő hangulat garantálta a remek kikapcsolódást. Drew Karpyshyn trilógiája megmutatta, hogy nem kötelező mindig a Jedi-rendről írni, lehet a gonoszabb fénykard-forgatókról is élvezetes történetet kreálni; s hogy olvasva is épp olyan jó szórakozást nyújt elmélyülni ebben a világban, mint a filmvászon előtt ülve.