Főkép Aligha kétséges, hogy Stanley Kubrick különösen jól értett az időzítéshez, az azonban, ahogy Peter George 1958-ban – Peter Bryant írói álnéven – megjelentetett Red Alert (Vörös riasztás) című regényének filmes adaptációjával lényegében azonnal vászonra vitte az 1962-es kubai rakétaválság egyik, pontosabban a legrosszabb lehetséges kimenetelét, még ha eltúlzott, szatirikus formában is, rendkívüli érzékenységre utal.
 
A hidegháború egyik legkeményebb szakaszában vagyunk. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió a kölcsönösen biztosított megsemmisítés elvét érvényesítve egyaránt hatalmas nukleáris arzenált halmozott fel elrettentés gyanánt. A doktrína mögött az a feltételezés állt, hogy mivel az atomfegyverek bevetése mindkét nagyhatalom végleges és teljes pusztulásával járna, egyik fél sem lenne oly mértékben háborodott, hogy nukleáris csapással kísérletezzen a másik oldal ellen. Erre utal az elvet jelölő angol mozaikszó is, hiszen a Mutually Assured Destruction kezdőbetűi a MAD, vagyis „őrült” szót adják ki.
 
A regényíró George és a filmrendező Kubrick viszont azzal a tébolyodott ötlettel játszik el, hogy mi történne, ha a hadseregben valaki mégis kellően elmebeteg lenne ahhoz, hogy kirobbantson egy atomháborút. Mindezt a kor félpopuláris irodalmára jellemző módon, az abszurditásig vitt, éjfekete akasztófahumorral teszik. Az ebből az alaphelyzetből kibontakozó cselekmény úgy kacagtat, hogy közben lelkünk mélyén rettegve és szorongva azt kívánjuk, soha ilyesmi be ne következhessen a valós életben, és a katonai-politikai döntéshozóknak ne nyílhasson alkalma elkövetni ehhez hasonlóan végzetes baklövést, melybe szó szerint az egész világ rokkanna bele.
 
A történet borzasztóan egyszerű. A beszédes, Jack Ripper nevű dandártábornok (Jack the Ripperként – vagyis Hasfelmetsző Jackként – a 19. század végének hírhedt londoni sorozatgyilkosára utalt a korabeli média) kommunistaellenességéből fakadó téveszméi miatt úgy dönt, saját kezébe veszi a háborút, és utasítja Lionel Mandrake repülő ezredest, hogy indítsa el a szovjet célpontok ellen a folyamatosan a levegőben tartózkodó B-52-es nehézbombázókat. Ezzel feladja a leckét a politikusoknak és a hadvezetésnek, akik minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy megakadályozzák az adott körülmények között immár elkerülhetetlennek tűnő nukleáris holokausztot.
 

Kubricknak mindezt úgy sikerül előadnia, hogy közben – igaz keserűen, de – rengeteget nevetünk az abszurdabbnál abszurdabb helyzeteken. A film sikeréhez rendkívül sokat hozzátett még a hármas szerepben brillírozó Peter Sellers zseniális játéka. Mandrake, a tipikus angol tiszt alakja többek között a Monty Python csoport Az élet értelme című filmjének harci jeleneteiben köszön vissza évekkel később; a jó szándékú, ám túlzottan is udvariaskodó amerikai elnök a politikai tehetetlenség megtestesítője; míg Dr. Strangelove, az amerikaivá átvedlett náci, az őrült tudós jellegzetes sci-fi toposzát öltözteti fel korszerű gúnyába. Talán Sellers nélkül is hasonlóan elementáris hatást ért volna el a film, vele együtt azonban a fekete komédia egyik kimagasló példájává lehetett a tudományos fantasztikummal keményen flörtölő téma filmes feldolgozása.
 
A hidegháború immár több mint két évtizede véget ért, őrültekből és pipogya politikusokból azonban ma sincs hiány. Már csak azért is érdemes megismerkedni a Dr. Strangelove-val, hogy ne feledkezzünk el az általuk képviselt veszélyekről, de puszta szórakozásból is érdemes megnézni ezt a sajnos örökké aktuális filmet.