Főkép Első albumának megjelenésekor Vittorio Grigolót sokan a jelen és jövendő operaénekes-nemzedékek sztártenorjaként üdvözölték, és el kell ismernem, nem véletlenül. Az a roppant tűz és szenvedély, amellyel Grigolo megtölti a már önmagukban is szívhez szóló vagy elragadó szépségű dalokat, kizárólag egy Itália napfényes vidékeiről származó énekes lelkéből fakadhat. (Igaz, az efféle hevületet talán túlzottnak érezhetjük, és nyilván egyéni ízlés kérdése, hogy szeretjük-e, azzal semmiképp sem vádolható az ifjú tenor, hogy csöpögősen adná elő a szívének oly kedves dalokat és áriákat.)
 
Ahogy az album címe is sejteti, ezúttal inkább az előbbi műfaj, a műdal kerül előtérbe, szemben az első nagylemez kizárólagosan operai repertoárjával. Amint az a kísérőfüzetből is kiderül, a híres, sokak által és számtalanszor lemezre vett „Arrivederci, Roma”, amire az elsőre furcsának ható cím utal, ebben az esetben Grigolo egyfajta személyes vallomása a városhoz, ahol felcseperedett, és melynek mediterrán atmoszféráját egykor magába szívta. Ez a beállítottság segítette őt, hogy máig megmaradhasson a felszabadultságot és az élet nyugodt élvezetét mindennél többre értékelő olasznak.
 
És pontosan ugyanezt az életszemléletet tükrözik mind a kiválasztott dalok, melyekben rengeteg szépséget találni akár az énekszólam, akár a hangszerelés természetességének élvezetében merülünk el. Kit ne hatna meg például a „Caruso” – szokatlan magassága ellenére is tökéletesen telt, mély érzelmeivel megrendítő – melódiája, s különösen a dal Grigolo-féle értelmezésének különleges fényei és árnyai? A másik oldalon ugyanakkor megtalálhatjuk a „La donna e mobile” könnyed cinizmusát vagy a „La Danza” virtuóz humorát. És e két – persze nem valódi – szélsőség között még számtalan, leginkább szépségükkel ható kompozíciót.
 
A bel canto végtére is „szép éneklést” jelent, és jóllehet a tökéletesen kivitelezett és tiszta ének megkövetelése a 17. századi barokk operáig visszavezethető, a tradíció életben tartása elsősorban a későbbi századok operaszerzőinek és -énekeseinek köszönhető. Grigolo pedig vitathatatlanul ennek a hagyománynak a gyermeke és továbbvivője, aki a nagy zeneszerzők mellett a 20. századi Itália könnyebb műfajú, ám megformáltságukban és kidolgozottságukban egészen komoly dalaiban találta meg gyökereit és a másokkal is megosztható gyönyör legfőbb forrását.
 
Talán nem kell idősebbnek lenni ahhoz, hogy a szépben megtaláljuk a szépséget, a kristálytiszta énekben és a minden hangba teljes lelkét beleadó előadásban pedig a tökélyt. Az Arrivederci albumot mégis elsősorban a romantikus olasz opera világában jártasabb, a könnyűzene alatt nem feltétlenül a popot és hip-hopot értő közönségnek ajánlhatom, ami, igaz, nem zárja ki, hogy más is próbálkozzon vele, hátha kellően fogékony ahhoz, hogy megérintse őt Vittorio Grigolo lelke mélyéig muzikális egyénisége. És csak remélhetjük, hogy e fiatal tenor nem ég ki annyira hamar, mint oly sok, kivételes ígéretnek számító pályatársa, akik túl nagynak érezhették a reájuk nehezedő nyomást, amiért egy Pavarotti, Carreras vagy Domingo helyébe kellett volna lépniük.
 
Előadók:
Vittorio Grigolo – tenor
Daniele Bonaviri – gitár (4), mandolin (6)
Dan Thomas – mandolin (13)
Coro e Orchestra del Teatro Regio di Parma
Pier Giorgio Morandi – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1. Lucio Dalla: Caruso
2. Ernesto de Curtis – Giambattista de Curtis: Torna a Surriento
3. Renato Rascel – Pietro Garinei – Sandro Giovanni: Arrivederci, Roma
4. Eldo di Lazzaro – Cherubini Bruno: Chitarra romana
5.Umberto Giordano: Amor ti vieta (Fedora)
6. Enrico Cannio – Aniello Califano: ’O surdato ’nnammurato
7. Francesco Cilea: E la solita storia Il lamento di Federico) (L’arlesiana)
8. Gioachino Rossini – Carlo Pepoli: La danza (Soirées musicales)
9. Ernesto de Curtis – Domenico Furno: Ti voglio tanto bene
10. Giacomo Puccini: Recondita armonia (Tosca)
11. Ruggero Leoncavallo: Mattinata
12. Giuseppe Verdi: La donna e mobile (Rigoletto)
13. Vincenzo d’Annibale – Libero Bovio: ’O paese d’’o sole
14. Friedrich Flotow: M’appari (Martha)
15. Giovanni d’Anzi – Domenico Titomaglio: Voglio vivere cosi
16. Salvatore Cardillo – Riccardo Cordiferro: Core ’ngrato
17. Ernesto de Curtis – Domenico Furno: Non ti scordar di me