Részlet Dan Abnett - Mike Lee: A démon átka című könyvéből
Írta: ekultura.hu | 2011. 09. 30.
A Vérherceg
Éjfekete, dülöngélő árbocok egész erdeje mozgolódott a Rosszindulat-tenger felől fújó, metszően hideg szélben. A druchii tengerészek a nyakukat behúzva és a Mélység Sárkányait átkozva dolgoztak. A szélrohamok süvítése közepette kapitányok ordítozását és bőrszíjból font ostorok csattogását lehetett hallani. Rabszolgák százai görnyedeztek ládák, hordók és vászonzsákok súlya alatt; tántorogva vánszorogtak felfelé a hajóhidakon, hogy aztán a karcsú törzsű kalózhajók sötét gyomrában lerakják terhüket. Naggaroth kalózai kifutásra készültek, így aztán Clar Karond, a Hajók Városa mólóin pezsgett az élet, akár egy hangyabolyban.
Az egyik hosszú kőgáton a városőrség kapitánya éjfekete harci ménjén ülve nyomult előre a kavargó tömegben. Átkokat szórva és vaskos botjával hadonászva-vagdalkozva nyitott utat magának a sokaságban. A háta mögött féltucatnyi városőr léptetett, akik fenyegető pillantásokkal vagy éppen hangos ordításokkal terelték el a káromkodó kereskedőket és a rabszolgákat a közöttük lovagoló, fekete páncélt viselő nemes uraság közeléből.
Hag Graefből való Malus előredőlve zötykölődött a nyeregben. Összekötözött kezével elszántan szorongatta a nyeregkápát, és a fogait csikorgatva próbálta elviselni a koponyájában dübörgő éktelen lüktetést. A kantárszárat lazán fogta, a lóra hagyta, hogy kövesse a társait. A száját olyan íz töltötte be, mintha csizmatalpat rágott volna, míg a tagjait töröttnek és elhasználtnak érezte. A legapróbb nesz hallatán is olyan fájdalom hasított az agyába, mintha kést döftek volna a szemei közé. Mialatt ő és a kísérői átvágtak a kikötőn, egyfolytában küzdenie kellett, hogy a helyén tartsa háborgó gyomrát, és megesküdött az összes istenre, amelynek nevét fel tudta idézni az emlékezetében, hogy akármeddig tartson is nyomorúságos élete, soha többé nem nyúl boros serleghez.
Malust és az őröket mindvégig sűrű tömeg vette körül, mialatt átszelték a piacteret, majd a fenséges gránitmólókon folytatták útjukat, a büszkébbnél büszkébb karcsú vitorlások mellett. Valamennyi hajón hemzsegtek a tengerészek, lázasan sürögtek-forogtak kapitányuk és tisztjeik szigorú pillantásaitól kísérve. Jóllehet még egy hetet kellett várni a tavasz első napjára, viszont a Rabszolga-szorosig az út legalább két hétig tart, és a kapitányok ott akartak lenni abban a pillanatban, amikor a keskeny átjárók jégmentessé válnak, hogy nyomban kihajózhassanak a nyílt óceánra. Mindenki tudta, hogy az elsőnek kifutó hajók fogják először elérni az Óvilág gazdag partjait, és azok legénységének jut a zsákmány java. A portyázóknak évente mindössze öt hónap állt rendelkezésükre, hogy vagyont gyűjtsenek, így aztán könyörtelen és gyakorta halálos versengés folyt a rabszolgákért és a kincsekért.
Az őrcsapat hajók hosszú sora mellett haladt el. Malus fejében megfordult, hogy a kapitány talán addig vezeti őket előre, amíg el nem érik a vizet, aztán a jeges hullámokban úszva folytatják az utat. Végezetül azonban, a móló legvégének közelében, a kapitány elégedett mordulást hallatott, és a lovát jobbra fordította egy fekete törzsű háromárbocos felé, amely nyugtalanul dülöngélve újra és újra nekifeszült nyikorogva tiltakozó köteleinek. A környéken állomásozó többi hajótól eltérően ennek a feljáróján egyetlen rabszolgát sem lehetett látni. A legénység tagjainak egy része odafent, a vitorlafákon üldögélt, mint valami néma hollóraj, és ezek a matrózok mogorva érdeklődéssel tanulmányozták a jövevényeket. A hajóhídtól néhány lépésnyire egy druchii lovag ácsorgott a mólón; foltozott köpenyét a szeszélyesen örvénylő szél minduntalan rácsavarta páncélba bújtatott lábára. Amikor az őrkapitány megállította hátasát, a lovag üdvözlés gyanánt felszegte hegyes állát. Fiatalos vonásain komor kifejezés honolt, éjfekete haját hátrafésülve, és egyetlen, dísztelen copfba kötve hordta. A nyakán ezüstacélból öntött hadrilkar csillogott, amelynek elülső ívébe egy nauglirt ábrázoló pecsétet ütöttek.
– Hát te meg ki lennél? – vetette oda neki az őrkapitány.
A büszke lovagról lerítt, hogy ettől a tiszteletlen hangnemtől máris forrni kezd a vére, de elfojtotta magában az indulatait, és csengő hangon válaszolt:
– A nevem Vértövis Silar, és Hag Graefből…
– Akkor jól gondoltam – mordult közbe a kapitány, és a hüvelykujjával Malus felé bökött. – Ez itt a maga fickója. Az apja szép kis pénzt fizetett, hogy végre hajóra szálljon. – Azzal a kísérői felé fordult, és rájuk parancsolt: – Engedjétek el!
Az őrök egyike lecsúszott a nyeregből, a jobbjában karcsú tőrpenge villant. Malus engedelmesen maga elé tartotta a két kezét, és vészjósló pillantást vetett a katonára, de az nem törődött vele. Hozzáértésre valló, gyors mozdulattal átvágta a főnemes csuklójára csévélt bőrszíjakat, aztán egyszerűen lehúzta a foglyot a ló hátáról. A nemes uraságnak éppen csak egyetlen lépést sikerült megtennie, aztán a combjába hasító fájdalom térdre kényszerítette.
A kapitány a derekát kicsavarva hátrafordult ültében, és a nyerge mögé erősített csomagok felé nyúlt.
– A fiatalúr az éjszaka folyamán a város legócskább kocsmái- ban tette tiszteletét – dörmögte a rögzítő szíjakat rángatva. – Előbb csalt a kockával, aztán összeverekedett egy rakás matrózzal, végül átkozottul kevésen múlt, hogy nem csúszott ki a markunkból. Valahogy eljutott a városkapuig, és már fél mérföldet megtett a Hag Graef felé vezető úton, amikor elkaptuk.
– Mialatt rosszkedvűen zsörtölődött, kiszabadította a csomagokat, amelyeket aztán ledobott Malus mellé.
Amint Silar felfogta az elhangzottak értelmét, nagyot nézett, és haragosan felfortyant:
– Ez felháborító! Ti, ócska közrendűek nem bánhattok így egy főnemessel!
A kapitány résnyire vonta a szemét, és ingerülten morogta:
– Én parancsokat teljesítek, ifjú lovag! És ez az úr két őrömben is megmártotta a tőrét, amikor visszavonszoltuk Clar Karondba! – Megvetően lenézett Malusra, és hozzátette: – De most már itt van. Innen kezdve fájjon miatta a maga feje!
Azzal odabiccentett a kísérőinek, megfordította a lovát, és elléptetett anélkül, hogy akár csak egyszer is visszanézett volna. Silar merőn bámult utána, és jobbjával tanácstalanul szorongatta a kardja markolatát.
– Ha netán szeretnél leszámolni velük, tedd meg nyugodtan! – szólt oda neki Malus. – De nehogy azt hidd, hogy apám megköszöni neked, ha megteszed!
A felszólítás hallatán Silar a főnemesre fordította a tekintetét, és szemlátomást meglepetten megkérdezte:
– Köszönet az ön apjától? Hát ez meg hogy jön ide? Én az ön felesküdött csatlósa vagyok, és…
Nem mondhatta tovább, mert Malus gúnyosan felkacagott, és közbevágott:
– Szóval Lurhan bérelt fel! Szép!
Az ifjú lovag kihúzta magát, és önérzetesen válaszolt:
– Ha egy fiatal főnemes hakseer utazásra indul, kísérőkre van szüksége! Az ön atyjának kívánságára…
– Ne érezd szükségét, hogy beszámolj nekem az apám kívánságairól – szólt közbe ismét Malus. – Azért vagy itt, mert odahaza nem akad egyetlen magára valamit is adó főnemes, aki a szolgálatomba szegődne, és mert rossz fényt vetett volna Lurhanra, ha magányosan vágok neki ennek az utazásnak.
– Keserű pillantást vetett az ifjú lovagra, és hozzáfűzte: – Hag Graef Vaulkharjának vigyáznia kell a jó hírére, ennyi az egész. Most pedig, segíts fel, te átokfajzat!
A sértő parancs hallatán Silar dacosan összepréselte az ajkát, de készségesen engedelmeskedett. Esetlen mozdulatokkal, hangos páncélcsörömpölés közepette talpra húzta újdonsült urát. A két druchii nagyjából ugyanannyi idős lehetett, vagyis a felnőtt koruk küszöbén jártak, viszont Silar egy fejjel magasodott Malus fölé, és vállban is szélesebb volt nála. A csatlós régi és dísztelen, de szemlátomást gondosan karbantartott
lemezpáncélt viselt, míg az oldalán szintén minden díszt nélkülöző, kétélű kard himbálózott.
Malus a fájdalomtól grimaszolva végigmérte a kísérőjét, és megkérdezte:
– Hát ez meg kinek a felszerelése? A nagyapádé?
– Történetesen igen – válaszolta éles hangon Silar. – Nem éppen szemrevaló, nem is ér sokat, de nemegyszer hordták már csatamezőn. Nagyuram elmondhatja ugyanezt a sajátjáról?
Malus lenézett az öltözetére. A páncélzatát avatott kezek alakították tökéletes formájúra, de erről is hiányoztak a díszek, és kissé még sorjás illesztésein még most is ott csillogott a fegyverkereskedő olaja.
– Hozzád hasonlóan én is mástól kaptam a harci felszerelésemet – dünnyögte mogorván, mire a lovag válaszolni akart, de ő egy gyors legyintéssel elhallgattatta, és tovább beszélt: – Elég ebből, Silar! A fejem mindjárt szétrobban, a gyomrom pedig úgy forog, akár egy szélkakas. Egyikünk sem akart itt lenni, így aztán kössünk fegyverszünetet, és próbáljuk úgy végigcsinálni ezt az átkozott utazást, hogy közben nem harapjuk át egymás torkát. Rendben?
– Ahogyan nagyuram óhajtja – válaszolt metsző hangon Silar.
– Remek – dörmögte Malus, azzal – miközben a csatlósa nekilátott, hogy összegyűjtse a kettejük holmiját – néma esküt tett, hogy az első adandó alkalommal megöli az ifjú lovagot. Lurhan bizonyára azt mondta neked – dohogott magában –, hogy várd meg, amíg messze kint járunk a tengeren, és csak ott szúrjál hátba. Vagy talán a fivéreim egyike ígért be neked egy zacskó aranyat azért, hogy csempéssz némi mérget a vacsorámba.
Miközben Silar a saját, illetve az ura csomagjaival küzdött, Malus próbaképpen tett néhány lépést. A jobb lába izmai továbbra is gyengék voltak, és csontig ható fájdalom járta át az egész combját, de erőnek erejével rákényszerítette magát, hogy függőleges helyzetben maradjon.
Silar észrevette, hogy a főnemes óvatosan, ingatagon jár, és a homlokát ráncolva megkérdezte:
– Megsebesült, nagyuram? Netán az őrök összeverték?
– Igen, az is megtörtént – válaszolta kimérten bólogatva Malus –, de ez valamelyik fivérem búcsúajándéka, úgy hiszem. Tegnap reggel valaki sziklaviperát rejtett a ruhásszekrényembe. Szerencsémre két szolgámat is megmarta, mielőtt nekem esett, így aztán kevés mérge maradt.
– Aha… értem… – dörmögte Silar –, segítsek, vagy egyedül is fel tud menni a feljárón?
– Ne légy ostoba! – förmedt Malus a kísérőjére, azzal hátat fordított neki, és végignézett a hajóhídon. Rövid latolgatás után keményen összepréselte a két fogsorát, és elindult felfelé.
Mire a fedélzet közelébe ért, a matrózok értesítették a hajó kapitányát, aki futva érkezett, hogy a korlátnál üdvözölje az előkelő vendéget.
Az emberbőrből szabott, fekete kheitan t és méregdrága láncinget viselő Hathan Gul már első pillantásra is végtelenül ravasznak és aljasnak tűnt. A válláról vastag gyapjúköpeny lógott, combközépig érő csizmája finom bőrből készült, méghozzá nemrégiben, mert még egyetlen só- vagy kátrányfolt sem éktelenkedett rajta. Hosszú, forradásokkal teli ujjain tucatnyi gyűrű csillogott, és a derekát körülölelő, széles bőrövben egyszerű, vaskos tengerészkardot hordozott.
– Üdvözlöm a Manticore fedélzetén! – köszönt behízelgő hangon, és keskeny száját udvarias mosolyra húzva elővillantotta aranyhegyű fogait. Ezt követően mélyen meghajolt; a halovány napfény sárgásan villódzott a kalózkontyát rögzítő aranygyűrűkön. A haját hátul nem fonta be, szabadon hullott alá egészen a háta közepéig, és a szálak majd fele már őszbe fordult. Miután felegyenesedett, ismét megszólalt: – Megtiszteltetés a számunkra, nagyuram, hogy minket választottak ki az ön bátorságpróbájához!
Malus megállt a korlát előtt, és végighordozta tekintetét a fedélzeten, illetve a legénység összegyűlt tagjain. Megfakult köpenyt, illetve ork- vagy emberbőrből szabott kheitant viselő matrózok kúsztak-másztak a vékony jégréteggel borított kötélzeten. Mások egy, az előárbocra függesztett csigasor segítségével élelemmel teli ládákat és ivóvizes hordókat eresztettek le a hajó elülső rakterébe. Mindannyian fekete acélból kovácsolt mellvértet és karpáncélt öltöttek magukra, míg széles derékszíjukból a legkülönfélébb méretű és alakú gyilkolóeszközök – kések, tőrök, ólmosbotok, buzogányok, valamint kurta tengerészkardok – markolatai meredeztek elő. Beesett és viharvert arcuk bőrébe mély barázdákat szántottak a tengeren töltött évek, és kivétel nélkül fagyos ragadozótekintettel méregették őt, az idegent.
A hajó öreg volt, viszont a szerelékek, és a felgöngyölt, sötétvörös vitorlák újaknak tűntek. A fedélzeten szabályos távközönként elhelyezett állványokon szintén vadonatúj fegyverek ragyogtak, és az elő- illetve a tatfedélzeten elhelyezett dárdavető gépeken is látszott, hogy a közelmúltban készültek. Ehhez hasonlóan a Gul háta mögött várakozó tisztek is újonnan kovácsolt páncélzatot és fegyvereket viseltek.
– Eléggé bőkezű megtiszteltetés – állapította meg Malus. – Úgy látom, az apám nem garasoskodott, hogy felszerelje a hajóját, kapitány!
A kalózvezér az eddiginél is szélesebben vigyorgott, és nagyokat bólogatva válaszolt:
– Pontosan így történt, ifjú uram! Lurhan nagyúr fia nem szállhat úgy tengerre, hogy nem kapja meg a legjobbat mindabból, amit Clar Karond nyújthat. De kérem, ne szólítson kapitánynak! Attól a pillanattól kezdve, hogy a fedélzetre teszi a lábát, ez a cím önt illeti meg. Nevezzen egyszerűen Gul mesternek, és én mindenben a szolgálatára állok!
Malus ekkor a korláton túl elterülő, megviselt deszkákra fordította a tekintetét. Még egy lépés, és többé nem fordulhatok vissza – elmélkedett rosszkedvűen. Nem hátrálhatott meg anélkül, hogy ne tűnjön gyengének, márpedig inkább meghalt volna, semmint megadja családjának ezt az örömöt.
Persze azzal is tisztában volt, hogy amint a Manticore fedélzetére lép, akár el is búcsúzhat ettől a világtól. Az egész eddigi életét Hag Graef magas tornyai között élte le, ahol minden pillanatban magán érezhette az anyja, Eldire óvó tekintetét. A hakseer utazás, ez a valamennyi druchii főnemesnek kijáró jog volt az apja első és legjobb esélye arra, hogy megölesse őt anélkül, hogy aztán szembe kelljen néznie boszorkány ágyasának haragjával.
Malus azonban eldöntötte, hogy még mindig jobb, ha úgy hal meg, hogy közben tanúbizonyságot tesz a bátorságáról, mintha úgy, hogy gyávának mutatja magát. Így aztán a fogait csikorgatva bár, de megtette azt az egyetlen lépést, amely egyszer s mindenkorra meghatározta a sorsát.
– Kiváló! – örvendezett Gul, és elégedetten bólintott, csak úgy magának, azzal a matrózokhoz fordult: – Figyelem, tengeri ragadozók! A tenger hív minket, és a kapitányotok hallgat a szavára! Mostantól Lurhan nagyúr fia, Malus parancsol nektek! Vezessen el minket az arany és a dicsőség ragyogó áradatához!
– Arany és dicsőség! – harsogták tökéletesen egyszerre a matrózok.
Gul ismét a főnemes felé fordult, és elégedetten vigyorogva folytatta:
– Máris biztosnak veheti a sikerét, nagyuram! Egyet se féljen, bízza ránk magát! Pontosan tudom, hová kell mennünk, hogy rengeteg rabszolgát és kincset gyűjthessünk be!
– Ebben nem is kételkedem – válaszolta Malus –, miután a zsákmány harmada neked és a legénységednek jár.
Mialatt beszélt, felmerült benne a kérdés, hogy ha meghal a hosszú út folyamán, vajon kire száll az őt megillető rész? Talán egyenesen Lurhan kapná? Fikarcnyit sem lepődött volna meg, ha így történik.
Gul ekkor széles ívű mozdulattal a mögötte álló kalózokra mutatott, és az iméntinél jóval csendesebben megszólalt:
– Most pedig, kapitány úr, a hajó tisztjei szeretnék kifejezni az ön iránt érzett tiszteletüket.
– Jó, essünk túl rajta – felelte Malus, és türelmetlenül intett a három druchiinak.
A tisztek sorban odaléptek, és letérdeltek elé, hogy letegyék a hűségesküt. Elsőnek Shebyl érkezett, a zömök, ragyás képű navigátor, akinek fényesen csillogó egérszeméből meglepően értelmes kifejezés sugárzott. Másodiknak a hajó másodtisztje sietett az újdonsült parancsnok elé, egy Amaleth nevezetű, széles vállú, harcias tekintetű kalóz. Eldörmögte ugyan a fogadalom szavait, viszont mindvégig dacosan, sőt kihívóan meredt Malus szemébe.
A főnemes meglepetten látta, hogy az utolsónak érkező tiszt egy nő. A magas, karcsú teremtés arcának bőre sötétbarnára perzselődött a tengereken leélt hónapok, vagy inkább évek folyamán. Hollófekete haját tucatnyi, vékony copfba fonva, és a kalózok jellegzetes, kerek kontyába fésülve hordta a feje búbján. A csípőjén két fényesre kopott markolatú nemesi kard himbálózott.
– Lhunara Ithil, a Manticore első tisztje – közölte rekedtesen búgó hangján, mialatt fél térdre ereszkedett. – Szeleken és viharokon át, vérzivataron és törött pajzsokon át, követni és szolgálni foglak téged, kapitány! Vezess, s én követlek!
Malus mohón legeltette szemét Lhunara formás testén, és arra gondolt, hogy az utazás talán nem is lesz olyan kínszenvedés, mint amilyennek mindeddig hitte.
– Még az is lehet, hogy a kabinomba vezetlek, és ott is tartalak – jegyezte meg, kéjsóváran vigyorogva.
A fedélzeten összeverődött matrózok felröhögtek, és ordítozni kezdtek. Lhunara szelíden mosolyogva felnézett a főnemesre, a szemében furcsa tüzek fénye villódzott. Aztán kecsesen felegyenesedett, és még mielőtt bárki megakadályozhatta volna, a jobb öklével irtózatos ütést mért Malus állára. A főnemes több lábnyi távolságra repült, és hangos puffanással zuhant a hátára.
– Próbáld meg, és a sirályok elé vetem a beleidet! – jelentette ki továbbra is mosolyogva, végtelenül nyugodtan az első tiszt.
A következő pillanatban acélpenge fülsértő szisszenése hallatszott, majd Silar szökkent a fedélzetre, a kezében kivont karddal. Gul ijedt rikoltást hallatva beugrott az ifjú lovag és Lhunara közé.
– Fékezze a kezét, ifjú uraság! – kiáltotta Silarnak. – Most már egy hajó fedélzetén tartózkodik, nem pedig egy főnemesi udvarban! Az első tisztnek jogában állt úgy válaszolni, ahogyan tette!
Silar azonban nem hátrált meg, a szeme sarkából a gazdája felé pillantva megkérdezte:
– Mit kíván, nagyuram, mit tegyek?
Malus erős kísértést érzett, hogy rászabadítsa csatlósát az első tisztre. Lhunara néhány évvel idősebbnek tűnt Silarnál, és látszott rajta, hogy nem csupán dísznek hordja az övébe dugott kardokat. Silar valószínűleg képes lenne megölni a nőt – számítgatta magában Malus, miközben a keze fejével letörölte a vért az álláról –, ha mégsem, legalább megszabadulnék Lurhan bérencétől. Végül azonban, rövid latolgatást követően megrázta a fejét, és rászólt a kísérőjére:
– Hüvelybe a kardot, ifjú lovag! Nem áll szándékomban viszályt szítani a legénység tagjai között.
– Bölcs belátásra valló beszéd, kapitány úr! – nyugtázta gyorsan az elhangzottakat Gul, azzal lehajolt, hogy felsegítse Malust. Lhunara eközben megvető pillantást vetett Silarra, majd sarkon fordult, és döngő léptekkel elsietett, menet közben kurta parancsokat osztogatva a matrózoknak.
– Minden készen áll, kapitány úr! – folytatta Gul, miután talpra állította a főnemest. – A legénység éjt nappallá téve dolgozott, hogy előkészítse a Manticore-t. Ha azt akarjuk, hogy ön gazdagon arasson, akkor döntő fontosságú, hogy mihamarabb kifussunk, és elinduljunk a szoros felé. – Az aranyfogú kalóz hirtelen kinézett a mólóra, behízelgő arckifejezése egy pillanatra megváltozott, aztán ismét felderült a képe, és felsóhajtva beszélt tovább: – Áh, kezdem érteni! Az én ifjú nagyuram a tervezettnél korábban érkezett, nem igaz? Ilyenkor általában a nemes ifjak tisztelt szülei is jelen vannak, hogy még emlékezetesebbé tegyék a nagy eseményt. Bizony, köztudott, hogy a dicső Lurhan a legidősebb fiait égzengető harsonaszóval indította útnak…
Malus véres nyálcsomót köpött át a korlát felett, és ridegen közbeszólt:
– Nem lesz itt semmiféle harsonázás, Gul mester. Az apám máris mindent megtett, amit meg kellett tennie, hogy megóvja a jó hírét. Ennél többre nem számíthatok tőle.
– Ööö… értem – válaszolta lehiggadva Gul –, hát akkor… kívánja kiadni az indulási parancsot?
Malus lassan körbefordult, felsandított a kötelek, kötéllétrák, csigasorok és vitorlák – számára áttekinthetetlenül bonyolult – együttesére, majd a fejét csóválva kijelentette:
– Nézze, Gul mester, tudom, hogy azok a felmeredő póznák az árbocok, és azok az összetekert vászonkötegek a vitorlák. Tudom, hogy a főfedélzeten állok, és gyanítom, hogy a horgonynak is itt kell lennie valahol a közelben, bár sejtelmem sincs, hogy hol keressem. Pontosan ennyit tudok a hajózásról. – Elutasítóan legyintett, és Gulra mutatva hozzátette: – Ez itt az ön hajója. Vigyen ki innen minket!
Ha Gul megdöbbent is újdonsült parancsnokának tudatlanságán, nem mutatta. Mindössze még szélesebben vigyorgott, mint eddig, és mélyen meghajolva megszólalt:
- Természetesen, uram! Csak hagyjon mindent énrám! A Manticore fedélzetén jó kezekben van.
– Óh, ebben egy pillanatig sem kételkedtem – jegyezte meg fanyarul fintorogva Malus. – Most pedig lemegyek a kabinomba. Majd ébresszenek fel, ha elértük Bretonnia partjait!
Palaszürke hullámok ostromolták a Manticore karcsú törzsét, fagyos vízpárát lehelve a fedélzetre. Az orremelvény közelében fókabőr kabátot viselő tengerészek alkottak tágas kört, és a testükkel tartóztatták fel a hideg szelet, hogy az ne érhesse el a kör közepén kuporgó alakokat.
Az elhajított kockák csörömpölve gurultak végig a megviselt deszkákon, visszapattantak az emelvény hátulsó válaszfaláról, és amikor megálltak, a kisebbfajta tömeg felmorajlott. Három kettétört csont jött ki – a szarv, vagyis egy vesztes dobás.
– A pokolba! – nyögte mérgesen Malus, miközben a háta mögött összetömörült matrózok örömteli szisszenéseket és kuncogásokat hallattak. A lábak közül szurtos kezek bukkantak elő, és elemelték a nemes uraság pénzérméinek java részét.
– Ez is odalett – morogta Malus. – Ez az átkozott hánykolódás meg dülöngélés megzavarja a kezemet!
A kalózok közül néhányan idegesen toporogtak, és odadörmögtek egymásnak. Egyikük, egy fél szemű druchii, aki valaha az orra alsó felét is elvesztette, összeszedte a bátorságát, és
a fejét lehajtva megszólalt:
– Már megbocsásson, nagyuram, de a legtöbbünknek őrködnie kellene…
– Hacsak én nem rendelkezem másként – vágott vissza Malus. – Játszunk, amíg azt nem mondom, hogy elég. Ez parancs!
A matrózok összenéztek, majd a vállukat tanácstalanul vonogatva ismét a játékra irányították a figyelmüket. Újabb érmék kerültek a deszkákra, és Malus felkapta a kockákat. Nézd már, előnyei is vannak, ha valakiből kapitányt csinálnak – állapította meg magában, elégedetten.
A Manticore háborgó tengeren haladt egészen a Rabszolgaszoros bejáratáig, és a navigátor úgy számította, hogy körülbelül egy napon belül ki fognak jutni a nyílt óceánra. Malus tudván tudta, hogy aztán kezdődik igazán a nagy kaland – már csak azért is, mert Gul mester sűrűn emlékeztette őt erre a tényre.
Miután maga mögött hagyta Clar Karond kikötőjét, a kalózhajó remek időt futott, a vetélytársait legalább egy nappal maga mögé utasítva vágott át a beltengeren. Malus az első napokban végtelenül nyomorultul érezte magát. Túlontúl émelygett ahhoz, hogy ételt vagy italt vegyen magához, legfeljebb egyegy pohár hideg vizet tudott leerőltetni a torkán. Amikor végül megszokta a hajótest folytonos ringását, és megéhezett, Silar beállított hozzá egy ételekkel megrakott tálcával, de ő egyetlen falatot sem evett, mert attól tartott, hogy a bérenc megmérgezi. Inkább személyesen ment be a szakácshoz, és tőle kért ennivalót. Röviddel ezután ádáz kockázásba bonyolódott az előfedélzeten ácsorgó kalózokkal.
Játék közben megfogant elméjében az ötlet, miszerint felbérel egy-két matrózt, és megöleti velük Silart. A csatlósa sötétedés után gyakran sétálgatott a fedélzeten, miután ő nem tartott igényt a szolgálataira. Mi sem lett volna egyszerűbb annál, mint hátulról fejbe vágni, és áthajítani a korláton. És Malus úgy számította, hogy minél hamarabb cselekszik, annál jobb. Minél távolabbra kerülnek majd Naggarothtól, annál nagyobb lesz a valószínűsége, hogy az aljas orgyilkos meglépi a maga lépését…
Mindeddig azonban nem sikerült megfelelő jelölteket találnia. Hiába ereszkedett le hozzájuk, hiába kockázott velük, a matrózok továbbra is tartották a tiszteletteljes távolságot. Talán nem kéne kiszednem belőlük annyi pénzt – töprengett magában, mialatt a tenyerében forgatta a kockákat.
A körülötte kuporgó matrózok hirtelen szétrebbentek, és ezzel beengedték a kör közepére a jéghideg szelet, és a még hidegebb vízpermetet. Malus felnézett, és gúnyosan elmosolyodott, amikor meglátta Silart, aki rosszalló tekintettel méregette a játékosokat. Végezetül az urára meredt, és rideg hanghordozással odaszólt neki:
– Gul mester beszélni szeretne önnel, nagyuram! A kabinjában várja!
Malus ingerülten morgolódott. A legszívesebben megüzente volna a hajbókoló senkinek, hogy várjon türelemmel, amíg ő visszanyeri az ezüstjeit. Lepillantott a lába előtt elterülő, szánalmasan kicsi érmekupacra, és úgy döntött, hogy megpróbál némi jóindulatot ébreszteni a matrózokban. Rántott egyet a vállán, mint akinek minden mindegy, felmarkolta a pénzét, és emelt hangon megszólalt:
– Jól van, átkozott cápák, ezúttal csontig lefosztottatok! De legközelebb meglátjuk, hogy az istenek kinek az oldalára állnak!
A kalózok is összeszedték érméiket, majd egymásra vigyorogva szétszéledtek, és visszatértek a kijelölt helyükre. Malus keserűen felsóhajtott, és intett Silarnak.
– Rendben, indulhatunk! – mondta a fejét csóválva.
Silar átvezette gazdáját a tatemelvény egyik keskeny ajtaján, majd végigmentek egy szűkös folyosón. Gul kabinjának bejárata előtt tagbaszakadt druchii őrködött, aki – miután megpillantotta a jövevényeket – belökte előttük az ajtót, és félrelépett az útjukból.
A tágas kabin hátulsó falában magas, keskeny ablakok sorakoztak, amelyeken keresztül halovány fénycsíkok vetültek a helyiség közepén álló, tölgyfából faragott hatalmas íróasztalra. A fejedelmi bútordarabon óriási térkép feküdt kiterítve, amelyen finom, fekete vonalak ábrázolták Naggarothot, Ulthuant, és az emberek birodalmát. Gul az asztal távolabbi végénél ült, bort kortyolgatott, és sejtelmesen mosolyogva tanulmányozta a főbb áramlatokat kirajzoló, kanyargós vonalakat. Shebyl, a navigátor, tőle nem messze üldögélt, és egy csillagászati jelekkel telerótt, ősréginek látszó tekercset böngészett. Lhunara a hátulsó válaszfalnál állt, a kezét szorosan összefonta a keble előtt, és éber pillantásokkal fürkészte a kabinba lépő Malust, illetve Silart.
– Üdvözlöm szerény hajlékomban, Malus kapitány – köszönt a két karját szélesre tárva Gul. – Kérem, foglaljon helyet, és kóstolja meg ezt az elsőrangú bort. Egy Ulthuan elleni támadás során zsákmányoltam, sok-sok évvel ezelőtt, és az idő múltával csak még finomabbra érett.
Malus felvett egy serleget, és töltött magának az asztal végén, ezüsttálcán álló kristályüvegből. Ez volt az első alkalom, hogy meghívást kapott Gul kabinjába, és mély benyomást tettek rá annak fényűző berendezési tárgyai: a baldachinos ágy, a tölgyfából faragott, törpebőrrel bevont, méregdrága székek, a könyvespolcok, és a trófeák lenyűgöző sora, kezdve az aranyozott koponyáktól, az ékköves dísztőrökön át egészen az ezüstberakásos páncélokig. El kellett ismernie, hogy akármilyen ócska alaknak tűnik is az aranyfogú kalóz, annyi bizonyos, hogy érti a dolgát.
– Távol álljon tőlem, hogy visszautasítsam a házigazda vendégszeretetét – jelentette ki ünnepélyes hanghordozással, majd alaposan meghúzta a serlegét, és hozzátette: – És persze a jóféle bornak sem vagyok ellensége. Egyébként, mire iszunk?
Gul kérges mutatóujjával a térképet kopogtatva válaszolt:
– A nyílt tenger közelében járunk, kapitány úr. Ideje jóváhagynia az útvonalat, amelyet a mi derék navigátorunk és jómagam kiterveltünk.
Malus ismét belekortyolt a borba, amely valóban kitűnőnek bizonyult.
– Felőlem – dünnyögte a vállát vonogatva –, rajta, beszéljenek!
– Mióta az ön tisztelt atyja felkeresett engem a tél folyamán – kezdte megfontoltan Gul –, egyfolytában azon törtem a fejemet, hogy miféle útvonal felelne meg leginkább az ön… hogy is mondjam… tapasztalatainak. Végül is nagyon sok múlik ezen az utazáson. Ön hamarosan belép a legelőkelőbbek társaságába. A Manticore fedélzetén szerzett vagyon és hírnév fogja meghatározni, hogy a ranglétra melyik fokáról indulva vág neki az életnek.
A főnemes futó pillantást vetett Silarra, és közönyös képet vágva megjegyezte:
– Feltéve, hogy addig nem döfnek tőrt a hátamba, vagy nem szenvedek végzetes balesetet.
- Hát az élet a veszélyekről szól, ugyebár – állapította meg mosolyogva Gul, és a térkép fölé hajolva folytatta: – De egyet se féljen! Hosszas töprengés után sikerült olyan útvonalat találnom, amely a lehető legkevésbé veszélyes, ugyanakkor roppant jövedelmezőnek ígérkezik.
Kivéve, ha útközben a saját, átkozott csatlósom megtalálja a módját annak, hogyan végezzen velem – dohogott magában Malus, míg hangosan így szólt:
– Gyerünk, mutassa meg!
– Nos, elöljáróban elmondanám – vágott bele a beszámolóba Gul –, hogy az ön tisztelt atyja elegendő pénzt bocsátott a rendelkezésemre ahhoz, hogy remek legénységet szerződtessek, és felszerelhessem őket a megfelelő fegyverekkel és páncélzattal. Noha nincs annyi harcosunk, hogy megtámadjuk az emberek nagyobb városait vagy erődjeit, ahogyan az ön bátyja, Bruglir tette, Bretonnia partvidékén szép számmal akadnak kisebb települések, amelyeket könnyűszerrel kifoszthatunk. - A mutatóujjával hosszú vonalat húzott a térképre, amely messze Ulthuan alatt vezetett el, majd északkeleti irányba, az emberek birodalmának nyugati partjai felé ívelt. – Elkerüljük az afféle nagyvárosokat, mint Bordeleaux vagy éppen l’Anguille, inkább a kettő között fekvő kisebb településeket veszszük célba. Éjfélkor csapunk le, aki ellenáll, azt megöljük, és minden mozdíthatót elviszünk. Mire felkel a nap, nem marad más utánunk, csak romok és hamvak. – Ekkor a partot követő, kanyargós útvonalat rajzolt az ujjával, amely l’Anguille mellett elhaladva kelet felé vezetett. – Lesújtunk itt, lesújtunk ott, és mindvégig a bretonniai flotta előtt járunk egy-két nappal. Nyár végére elérjük a Marienburg előtti hatalmas öböl bejáratát. Addigra a raktáraink színültig megtelnek, vagyis hazafelé vesszük az irányt. Egy rövid időre megállunk Karond Karnál, hogy partra tegyük a rabszolgákat, aztán pedig ön gazdag és sikeres úrként megérkezik Clar Karondba.
Gul elhallgatott, hátradőlt a székében, összefonta vékony kezét a mellkasa előtt, és derűsen vigyorgott, mint aki roppant elégedett önmagával.
Malus lesandított a térképre, és megjegyezte:
– Sehol sem látom az ön által említett kisebb városokat.
– Bár a térkép nem ábrázolja őket – válaszolta kuncogva Gul –, legyen nyugodt, nagyuram, ott vannak. Jómagam nemegy- szer végighajóztam már ezen az útvonalon. Igaz, eléggé lassú, de biztonságos és jövedelmező. Pontosan az a fajta út, amelylyel ön bebizonyíthatja a rátermettségét Hag Graef egész nemessége előtt. Tehát… mit szól hozzá? Utasítsam Shebylt, hogy bejegyezze a térképre?
Malus mélyen a gondolataiba merülve fontolgatta az elhangzottakat. Nyár végére Marienburg közelében leszünk – ismételte magában –, vagyis öt hónap a tengeren… a Sötét Anya szent nevére! Végül ivott egy korty bort, majd a fejét megrázva határozottan kijelentette:
– Nem!
– Mit mondott, nagyuram? – kérdezte meglepetten Gul, és ragyogó mosolya lassan eltűnt a képéről.
– Azért vagyok itt, hogy hírnevet szerezzek magamnak – közölte higgadtan Malus –, és nem óhajtok öt hosszú hónap után úgy visszatérni a Hagba, hogy bűzlök, akár egy halaskofa. Van egy jó hajónk, és van egy jó legénységünk, úgyhogy olyan zsákmányra vetjük rá magunkat, amely méltó a vakmerőségünkhöz. – A mondandója végére érve lepillantott a térképre, és hangos koppanással letette mutatóujját annak egy bizonyos pontjára.
– U…Ul… thuan? – dadogta falfehérre sápadva a hajó gazdája. – Ön bizonyára tréfál, nagyuram…
– Úgy érzi, vicceset mondtam, Gul mester? – érdeklődött kihívó hanghordozással Malus.
Gul kipréselt magából egy kínos kacagást, és megszólalt:
– Semmi kétség, a mi ifjú kapitányunk tudatában van annak, hogy Ulthuan szigetét egyedülálló módon védik. A partjai előtt folyamatosan járőröznek, márpedig a mi áruló unokafivéreink hajói majdnem olyan gyorsak és ütőképesek, mint a mieink. Nézze, uram, ott még az ön tisztelt bátyja sem merészelt lecsapni, holott neki egy kisebb flotta állt a rendelkezésére.
Malus örömtelen vigyort villantott Gulra, és kijelentette:
– Hát akkor biztosan lesz valami, amivel eldicsekedhetek, miután hazatértem! – A térképre bökött, és ellentmondást nem tűrő hanghordozással kiadta a parancsot: – Rajzoljanak fel egy útvonalat, amelyet követve eljutunk az Üszkös-sziget déli csücskéig, onnan pedig tovább, Ulthuan nyugati partvidékéhez! Remélem, nem nagy kérés, vagy igen? Keresünk magunknak egy tekintélyes méretű várost, kifosztjuk, és így egyetlen csapással szert teszünk a nekünk szükséges vagyonra és hírnévre.
– De… de ezt… nem teheti! – tiltakozott már-már kétségbeesetten Gul, és még jobban elsápadt. – Ez… ez egyszerűen öngyilkosság! Nem hagyom, hogy megtegye!
– Ön ugyan a hajó tulajdonosa, de az utazás hátralévő részéig én vagyok a kapitány! – vágott vissza ingerülten Malus. – És tökéletesen tisztában vagyok a jogaimmal! Azt is tudom, hogyan kell elbánni a zendülőkkel! – A navigátor felé fordult, és szigorúan rászólt: – Vezesse rá az útvonalat a térképre! Haladéktalanul!
– Nézze, uram… – kezdett volna tiltakozni Shebyl, de a főnemes tekintetének láttán meghátrált, és alázatosan válaszolt:
– Értettem, uram! Azonnal, uram!
– Na, ez már jobban tetszik – mondta elégedetten bólogatva Malus, azzal az utolsó cseppig kiitta a borát, majd az asztalra koppantotta a serleget, csettintett a nyelvével, és kijelentette: – Tény, ami tény, ez a bor kitűnő. Remélem, van még ott, ahonnan ez jött!
Mire Malus visszatért a kabinjába, Silar már odabent várta. Az ifjú lovag a keskeny ajtóval szemben állt, a karját szorosan összefonta a mellkasán.
Eljött a pillanat – gondolta Malus, amikor meglátta az apja által felbérelt csatlóst. Ösztönösen a kardja markolatához kapott, de mielőtt megfogta volna, észrevette, hogy Silar fegyvertelen. Megállt a küszöbön, mert hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy mitévő legyen. Még órákra vagyunk a szorostól – rágódott magában –, ha ez a bérenc azért jött, hogy végezzen velem, átkozottul különös időpontot választott.
Végül belépett a szűkös kabinba, és a csatlósa szemébe meredve, vészjósló hangon megkérdezte:
– Mi az ördögöt akarsz? Nem odafent kéne mászkálnod, vagy tudom is én?
Az ifjú lovag szemrebbenés nélkül állta gazdája fenyegető tekintetét. A szája meg-megremegett, mintha a megfelelő szavak kiválasztásával küzdött volna, végül egyszerűen kifakadt:
– Önnek meg mi baja van? Az összes isten szent nevére kérdem: hát teljesen elment az esze?
– Mi… mi van? – habogta meglepetten Malus.
– A fejére ejtették csecsemőkorában? Vagy megrúgta egy nauglir? Megátkozták az anyját? – háborgott tovább Silar, és egyre hangosabban beszélt, végül már-már kiabált, mialatt előbugyogott belőle a régóta visszafojtott idegesség. – Gul mester tálcán kínálja önnek a könnyű meggazdagodás lehetőségét, de maga inkább meghal Ulthuanon?
– Vigyázz arra az átkozott nyelvedre! – csattant fel türelmét vesztve a főnemes. – Még egy szó, és szíjat hasíttatok a hátadból!
– Először is, az égvilágon semmit sem tud a hajózásról! – sorolta ingerülten Silar. – Képes odáig alacsonyodni, hogy közönséges matrózokkal kockázik! A találkozásunk perce óta még egyetlen értelmes mondatot sem hallottam öntől! Csak eltékozolja mindazt az előnyt, ami megadatott…
– Előnyt? – kurjantott közbe Malus, szinte köpve a szót. – A csapdába helyezett sajt talán előny a patkány számára? A Sötét Anyára! Előnyökről beszélsz? És különben is, kinek hiszed magad, Vértövis Silar?
Az ifjú lovag megvető horkantást hallatott, de valamennyire lehiggadva válaszolt:
- Én csupán egy nagyon szegény lovag vagyok, egy kihalt házból. A nagyapám elkövette azt a hibát, hogy összeesküvést szőtt az ön apja ellen, még jóval azelőtt, hogy ön és én megszülettünk. Lurhan megölte a nagyapámat, de nem érte be ennyivel. Rövid idő alatt szinte az egész családomat kiirtotta, és mindenünket elvette. Nincsenek birtokaink, nincsenek támogatóink, sem szövetségeseink a Hag környékén. Nem sokkal vagyunk jobbak a közrendűeknél. – Haragos pillantást vetett a gazdájára, és az állát felszegve folytatta: – Én nem indulhatok hakseer utazásra. Senki sem fog vagyont biztosítani a számomra. Nem kapok sem aranyat, sem rabszolgákat, amelyeket az emberek birodalmából raboltak el. Nekem magamnak kell megkeresnem a betevő falatot, akár egy közönséges kereskedőnek, és még hálásnak is kell lennem érte.
A keserű vallomás hallatán Malusnak torkán akadt a szó, és a meglepődése elfojtotta lelkében az indulatok lángjait.
– És én még azt hittem, hogy óvakodnom kell tőled – dörmögte alig hallhatóan. – Tényleg azt hiszed, hogy erről van itt szó? Hát akkor tedd fel magadnak a kérdést: ha énrám valóban olyan fényes jövő vár, akkor az apám miért éppen téged szegődtetett? Miért éppen te vagy az egyetlen kísérőm?
Silar gondolkodás nélkül válaszolt:
– Afféle végső megaláztatásnak szánta. Még egy utolsó pofon a nagyapám leszármazottainak!
Malus hatalmasat sóhajtott, és kijelentette:
– Ha nem az én, hanem valaki más szolgálatában állnál, valószínűleg igazad lenne. Csakhogy Lurhan számára én nem jelentek semmit. Az égvilágon semmit. Én vagyok az ár, amelyet meg kellett fizetnie, amiért elhozta anyámat a Naggor nevezetű Fekete Bárkáról. Egy varázslónőre fájt a foga, az viszont fiúgyermekre vágyott. Így születtem én. Az apám viszont azóta ábrándozik arról, hogy egy szép napon megölet, és most előállt a lehetőség. Nem, Silar, amiben benne vagyunk, az nem egy dicsőséges rablóhadjárat, hanem az én halálos ítéletem. Semmi kétség, az apám komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy ne térjek vissza élve Naggarothba.
Silar csodálkozásában hatalmasra nyitotta a szemét, de mielőtt válaszolhatott volna, valaki megkopogtatta az ajtót. Mindketten meglepetten ráncolták a homlokukat, aztán Malus megfordult, jobbját a kardja markolatára tette, és baljával kinyitotta az ajtót.
Lhunara Ithil állt odakint. Először egy gyors pillantással mindkét irányban végignézett a folyosón, majd fojtott hangon megszólalt:
– Beszédem van magával.
A Kiadó engedélyével.