Főkép Maria Montessori olasz orvosnő saját bevallása szerint a pszichiátria egyik úttörője, a tudományos neveléslélektan megalapozója. Munkásságának hatása egészen napjainkig érezhető a nevelésben, hiszen a Montessori-módszert ma már széles körben alkalmazzák, illetve elveit azok is átvették, akik kimondottan talán nem is a követői, sőt talán nem is ismerik a nevét, viszont a gyermekek ismeretéből és szeretetéből fakadóan ugyanazokat az eszméket vallják.
 
Miben is áll pontosan a Montessori-módszer nagyszerűsége? Tulajdonképp a lényege igen egyszerű: a nevelésnek nem a felnőttek gondolataiból, eszméiből, elvárásaiból kell kiindulnia, hiszen a gyermek nem kisméretű felnőtt, egészen más működésmód jellemzi. Épp ezért a gyermek természetéből, életkori sajátosságaiból kell kiindulni a nevelési módok meghatározásakor, figyelembe kell venni a gyermek érdeklődését, képességeit és igényeit.

És hogy ez mit jelent a gyakorlatban? Például aligha várható el egy kisgyermektől – bár Montessori korában, a századforduló környékén ez volt az általános –, hogy az óvodában (vagy bárhol) egy szűk és kényelmetlen padba ültetve néma csendben dolgozzon valamin, jelentkezzen, és legyen tökéletesen fegyelmezett. A gyermek természetes igénye a mozgás, hiszen ez által fejlődik és növekszik, sőt ügyesedik. Ha megtagadjuk tőle a mozgás szabadságát, stagnálásra kárhoztatjuk, hiszen nem biztosítjuk számára a terepet, amelyben kipróbálhatja magát.

Vagy egy másik példa: manapság is gyakorta elkövetik a szülők azt a hibát, hogy semmilyen háztartási feladatot nem mernek kisgyermekükre bízni, mondván, hogy még túl kicsi – és ügyetlen – ehhez. Pedig ez a legjobb útja a gyermeki segítőkészség és tenni akarás kiölésének, itt alapozza meg a szülő azt az önbizalomhiányt, amit később keserves munkával sem tud a felnövekedő gyerek levetkőzni. Ehelyett hagyni kellene, hogy a gyerek elvégezzen apróbb, a képességeinek megfelelő feladatokat, amelyekben örömét leli – és az örömforrás nem is maga a szalvéták összehajtogatása vagy az ősszel lehulló levelek gereblyézése lesz, hanem a tudat, hogy ő is kompetens, képes segíteni a szeretett szülőnek a mindennapos tevékenységek során, és hogy számít a munkája. Ha egy szülő azt akarja, hogy gyermeke kamaszként ne a vállát vonogassa minden házimunkára, házi feladatra vagy később a munkavállalásra, akkor eleinte el kell fogadnia, hogy időnként összetörik egy tányér vagy egy váza a nagy igyekezet során – hiszen mi egy egyszerű tányér a gyermek lelkesedéséhez és önbizalmához képest?
 
Ilyen és ehhez hasonló gyakorlati nevelési ismeretekre hívja fel Montessori a figyelmet, melyek otthon épp annyira hasznosnak bizonyulnak, mint az óvodában, iskolában. Épp ezért e könyv kiváló olvasmány lehet pedagógusoknak, nevelőknek és pszichológusoknak, akárcsak gyakorló vagy leendő anyukáknak és apukáknak. Hiszen a gyerek mindenhol gyerek, és mindenhol tenni akar, tevékeny része lenni a környezetének. Lev Vigotszkij egy igen fontos gondolatát idézném még zárásként, aki úgy véli, hogy a gyermek számára a kompetens társ, a felnőtt egyfajta állványként szolgál, az ő segítségével hozhatja ki önmagából a legtöbbet, de csak akkor, ha a felnőtt nem oldja meg helyette a feladatait, hanem aktívan segíti, támogatja a gyermek kibontakozását, és így együtt járhatják végig a gyermek fejlődésének lépcsőit.

Részlet a könyvből