FőképELÖLJÁRÓBAN

A 2001. Űrodisszeia 1964 és 1968 között íródott, és röviddel a film forgalomba hozatala után, 1968 júliusában jelent meg. Amint azt a 2001 elveszett világaiban megírtam már, a két terv kimunkálása mindkét irányban számos visszacsatolással, egyidejűleg haladt. Így aztán gyakran éltem át azt a különös élményt, hogy miután megnéztem a történet egy korábbi változata alapján készült musztert, módosítanom kellett a kézirat szövegén – serkentő, de meglehetősen drága módszere a regényírásnak.
Ennek következtében a könyv és a film között a szokásosnál sokkal szorosabb az összefüggés, de azért akadnak lényeges eltérések is. A regényben a Discovery úticélja a Japetus, mely a Szaturnusz számos holdja közül a legtalányosabb. A szaturnuszi rendszert a Jupiter segítségével érték el: a Discovery erősen megközelítette az óriási bolygót, hogy a hatalmas gravitációs mező hatására bekövetkezzék az úgynevezett „parittyaeffektus”, és nekivágjon az út második szakaszának. Pontosan ugyanezt a manővert hajtották végre 1979-ben az amerikai Voyager űrszondák, amikor először derítették fel részletesen a külső óriásokat.
A filmben azonban Stanley Kubrick bölcsen elkerülte a zűrzavart (nem beszélve a költségvetés újabb túllépéséről) azzal, hogy az Ember és a Monolit harmadik összecsapását a Jupiter holdjai közé helyezte. A forgatókönyvből teljesen kimaradt a Szaturnusz, ámbár Douglas Trumbull később, amikor Silent Running címen filmet próbált készíteni a gyűrűs bolygóról, felhasználta az itt szerzett tapasztalatokat.
Akkor, a hatvanas évek közepén senki sem gondolta volna, hogy a Jupiter holdjainak felderítése nem a következő évszázadban, hanem már tizenöt év múlva meg fog történni. Azokról a csodákról sem álmodott még senki, amelyeket ott találunk – noha abban is bizonyosak lehetünk, hogy a Voyager ikrek felfedezéseit újabbak és még váratlanabbak fogják követni. Amikor a 2001-et megírtam, az Ió, az Európa, a Ganümédész és a Kallisztó még a legerősebb teleszkópon át is csak halvány fénypontnak látszott; most már tudjuk, hogy mindegyik külön világ, és egyikük – az Ió – a Naprendszer vulkanikusan legtevékenyebb tagja.
De mindent számításba véve, mind a film, mind a könyv egészen jól megállja a helyét e felfedezések fényében, és rendkívül érdekes, ha az ember összehasonlítja a film Jupiter-képsorait a Voyager szondák kamerái által rögzített valóságos képekkel. Le kell szögezni azonban, hogy bármit írjanak is ma le e tárgyban, annak magában kell foglalnia az 1979-es feltárások eredményeit: a Jupiter holdjait többé nem tekinthetjük feltérképezetlen területnek.
És számolnunk kell még egy másik, nehezebben megfogható pszichológiai tényezővel is. A 2001 egy olyan korban íródott, amely az emberiség történetének egyik nagy vízválasztója túloldalán fekszik; azt a kort abban a pillanatban hagytuk magunk mögött, méghozzá örökre, amikor Neil Armstrong a lábát a Holdra tette. 1969. július 20-tól még akkor is öt év választott el bennünket, amikor Stanley Kubrick és én foglalkozni kezdtünk a (mesésen nagyszerű) science fiction mozi mintaképének (az ő kifejezése) gondolatával. A történelem és a fikció immár kibogozhatatlanul egymásba fonódott.
Az Apollo asztronautái már látták a filmet, amikor elindultak a Hold felé. Az Apollo–8 legénysége, akik 1968 karácsonyán minden ember közül először pillanthatták meg a Hold túloldalát, elmesélték nekünk, milyen erős kísértést éreztek, hogy rádiójukon jelentsék a nagy fekete monolit felfedezését: sajnos felülkerekedett bennük a józan ész.
És később két ízben is szinte hátborzongató utalás történt arra, miként utánozza a természet a művészetet. Mind e közül a legfurcsább volt az Apollo–13 története 1970-ben.
Már az is jó kezdés volt, hogy a legénység tartózkodási helyéül kijelölt vezérlőegységet Odüsszeiának keresztelték el. Közvetlenül azelőtt, hogy a küldetést meghiúsító oxigéntank-robbanás bekövetkezett, a legénység Richard Strauss Zarathustra-témáját hallgatta, azt a muzsikát, amely szinte teljesen összeforrott a filmmel. Közvetlenül az energiaveszteség észlelése után Jack Swigert rádión jelentette az Irányító Központnak: „Houston, van egy kis problémánk.” Egy ehhez nagyon hasonló helyzetben HAL a következőket mondta Frank Poole asztronautának: „Sajnálom, hogy megszakítom az ünnepséget, de van egy kis problémánk.”
Amikor az Apollo–13 küldetéséről készült jelentést később nyilvánosságra hozták, a NASA igazgatója, Tom Paine elküldött nekem egy példányt, és Swigert szavaihoz a következő megjegyzést fűzte: „Arthur, te megmondtad előre, hogy ez így lesz.” Még ma is az a különös érzésem van, ha átgondolom az eseményeket, mintha engem is terhelne valami felelősség.
Akad még más hasonlóság is, bár nem ilyen komoly, de legalább ilyen meglepő. A film egyik technikailag legbriliánsabban megoldott képsora volt az, amikor Dave Bowman körbe-körbe szaladgál a hatalmas centrifuga kör alakú belsejében, s eközben a forgás okozta „mesterséges gravitáció” tartja meg.
Majdnem tíz évvel később a remekül működő Skylab legénysége jött rá, hogy a tervezők hasonló geometriát képzeltek el számukra: a raktárfülkék gyűrűje sima, kör alakú sávot képezett ki az űrállomás belsejében. Bár a Skylab nem forgott, ez nem rettentette el találékony lakóit. Rájöttek, hogy ezen a nyomon úgy tudnak körbe-körbe szaladgálni, mint mókus a kalitkában, méghozzá ugyanazzal az eredménnyel, amit a 2001-ben láttak. Az egész eljárás televíziós képeit visszairányították a Földre (kell-e mondanom, milyen kísérőzenével?), az alábbi megjegyzés kíséretében: „Ezt látnia kell Stanley Kub ricknak is!” Ami annak rendje és módja szerint bekövetkezett, mert elküldtem neki a telerekordingot. (Sohasem kaptam vissza; Stanley egy házi Fekete Lyukat rendszeresített irattár gyanánt.)
A film és a valóság kapcsolatát példázza az Apollo–Szojuz parancsnokának, Alekszej Leonov kozmonautának a Holdközelben című festménye is. Először 1968-ban láttam, amikor a 2001-et bemutatták a világűr békés felhasználása tárgyában rendezett ENSZ-konferencián. A vetítés után Alekszej azonnal kifejtette nekem, hogy a saját koncepciója pontosan ugyanazt a felállást mutatja, mint a film nyitóképe: a Föld a Hold mögött, a Nap pedig mindkettőjük mögött kel föl. A festményről készült és az aláírásával ellátott vázlat ma ott függ a dolgozószobám falán; a további részleteket lásd a 12. fejezetben.
Talán ez a legalkalmasabb pillanat, hogy elmondjuk, ki az a másik és kevésbé jól ismert figura, aki e könyv lapjain tűnik fel, vagyis Csien Hszüe-sen.
A nagy Theodore von Karmannal és Frank J. Malinával együtt 1936-ban alapította dr. Csien a Kaliforniai Műszaki Egyetem Guggenheim Repülésügyi Laboratóriumot (GALCIT) – a híres pasadenai Sugárhajtási Laboratórium közvetlen elődjét. Ő volt a Goddard-alapítvány első professzora az említett egyetemen is, és nagymértékben hozzájárult az amerikai rakétakutatásokhoz az 1940-es években. Nem sokkal később, a McCarthy-korszak egyik legszégyenletesebb epizódjaként, mondvacsinált biztonsági vádak alapján letartóztatták, amikor haza akart utazni a szülőhazájába. Az elmúlt két évtizedben a kínai rakétaprogram egyik vezető egyénisége volt.
Végül lássuk azt a különös esetet a „Japetus szemével” – a 2001 35. fejezetében. Leírom, hogyan fedez fel Bowman asztronauta egy igen furcsa dolgot a Szaturnusz holdján: „Fénylő, fehér, ovális, kb. négyszáz mérföld hosszú, kétszáz mérföld széles… tökéletesen szimmetrikus... és a körvonala olyan éles, hogy az ember azt gondolná... valaki ráfestette a kis hold felületére.” Közelebb érve Bowman meggyőződött arról, hogy „a hold sötét hátteréből kiemelkedő, fénylő ellipszis mint valami óriási üres szem figyeli, hogyan közeledik feléje...” Később észreveszi „az ovális közepén lévő apró, fekete pontot”, amely történetesen maga a monolit (vagy egyik megtestesülése).
Nos, amikor a Voyager 1 továbbította a Japetusról készített első képeket, valóban látni lehetett rajtuk egy hatalmas, éles körvonalú, fehér oválist, középpontjában apró, fekete ponttal. Carl Sagan azonnal küldött egy másolatot a Sugármeghajtási Laboratóriumból, a következő rejtélyes megjegyzéssel: „Te jutottál eszembe...” Magam sem tudom, megkönnyebbüléssel vagy csalódottan fogadtam-e, hogy a Voyager 2 is nyitva hagyta ezt a kérdést.
Éppen ezért a könyv, amit a kezükben tartanak, szükségképpen sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy sima folytatása lehetne a korábbi regénynek, illetve filmnek. Az eltéréseknél a filmváltozatot vettem figyelembe; mindazonáltal gondosan ügyeltem, rá, hogy a könyv mentes legyen az önellentmondásoktól, és jelenlegi tudásunk fényében is megállja a helyét.
Mely tudás természetesen 2001-re már ugyancsak elavult lesz...

Arthur C. Clarke
Colombo, Srí Lanka
1982. január

A LEONOV

1. TALÁLKOZÁS A FÓKUSZBAN

Még ebben a méterben számoló korszakban is úgy tartották számon, mint ezer láb, nem pedig háromszáz méter magas teleszkópot. A hegyek között felállított hatalmas tányért félig már beborította az árnyék, amint a trópusi nap gyorsan zuhant lefelé, de a középpont fölé magasan felfüggesztett antennaegyüttes háromszög alakú lapján még most is szikrázva csillogott a fény. Odalentről, a távolból csak az éles szem vehette volna észre a két alakot a tartószerkezetek, felfüggesztő kábelek és hullámvezetők útvesztőjében.
– Ideje már – mondta dr. Dimitrij Mojszevics régi barátjának, Heywood Floydnak –, hogy beszéljünk néhány dologról. Akár a cipődivatról, akár űrhajókról, vagy arról, hogy ki fedezte fel a spanyolviaszt, de leginkább bizonyos monolitokról és hibásan működő számítógépekről.
– Tehát ezért cipeltél el a konferenciáról... Nem mintha bánnám; már annyiszor hallottam Carl szónoklatát, hogy jóformán kívülről fújom. És a látvány igazán fantasztikus, tudod, akárhányszor voltam is Arecibóban, sohasem jutottam el ide, az antennákhoz.
– Szégyelld magad! Én már háromszor voltam itt. Gondold csak el, halljuk az egész világegyetemet, de bennünket senki sem hallgathat ki. Nyugodtan beszélhetünk hát a problémádról.
– Miféle problémámról?
– Először is, nem fér a fejembe, miért kellett lemondanod az Országos Űrhajózási Tanács elnökségéről.
– Nem mondtam le. A Hawaii Egyetem sokkal jobban fizet.
– Oké, nem mondtál le, egy lépéssel megelőzted őket. Ennyi év után nem tudsz átejteni, Woody, meg se próbáld! Ha most, ebben a pillanatban újra felajánlanák neked az OÜT elnökségét, vajon haboznál-e?
– Jó, jó, te vén kozák! Mire vagy kíváncsi?
– Először is, rengeteg megoldatlan részletkérdés van a jelentésedben, amelyet annyi unszolás után végre letettél az asztalra. Nem csinálunk ügyet ebből a nevetséges és – őszintén szólva – jogtalan titkolózásból, amellyel kiástátok a Tycho monolitot...
– Nem az én ötletem volt.
– Örömmel hallom! Még hiszek is neked. És méltányoljuk, hogy most már mindenkit odaengedtek, aki közelebbről meg akarja nézni azt a dolgot; persze, már az elején ezt kellett volna tennetek. Nem mintha bármi eredménye lett volna eddig...
Komor csend támadt, miközben a két ember gondolatai a Hold fekete titkánál időztek, mely mindeddig dacolt mindazon eszközökkel, amelyeket az emberi lelemény felvonultatott ellene. Az orosz tudós szólalt meg először:
– Akármi legyen is a Tycho monolit, valami sokkal
fontosabb dolog lehet odakint, a Jupiternél. Végül is oda küldte a jelzését, és ott kerültek a tieitek bajba. Amit egyébként nagyon fájlalok, bár egyedül Frank Poole-t ismertem személyesen. A Nemzetközi Űrhajózási Szövetség ’98-as kongresszusán találkoztam vele, kiváló embernek látszott.
– Köszönöm. Mindnyájan kiváló emberek voltak. Bárcsak megtudhatnánk, mi történt velük!
– Akármi volt is, be kell ismernetek, hogy ez már az egész emberiség ügye, nemcsak az Egyesült Államokra tartozik. Ezentúl nem használhatjátok fel a tudásotokat pusztán nemzeti előnyök megszerzésére.
– Dimitrij, te nagyon jól tudod, hogy a tieid is pontosan ugyanezt tették volna. Méghozzá a te segítségeddel.
– Tökéletesen igazad van. De ez ma már történelem, akárcsak a ti nemrégen távozott kormányotok, amely felelős volt az egész zűrzavarért. Az új elnöknek talán bölcsebb tanácsadói lesznek.
– Lehetséges. Van valami javaslatod, méghozzá hivatalosan, vagy csak a személyes reményeidről van szó?
– Pillanatnyilag tökéletesen nem hivatalos, amit mondok. Ezt nevezik a nyavalyás politikusok tapogatózó eszmecserének. És természetesen habozás nélkül letagadom, ha kell.
– Egyenes beszéd, mondd!
– Rendben. A helyzet a következő: amilyen gyorsan csak tudjátok, a parkolópályán felépítitek a Discovery II -t, de még így is beletelik három évbe, míg elkészültök vele, ami annyit jelent, hogy elmulasztjátok a következő indítási alkalmat...
– Nem erősítem meg, de nem is tagadom. Ne felejtsd el, hogy én csak egyszerű egyetemi rektor vagyok, s egy világ választ el az Űrhajózási Tanácstól.
– És legutóbb, ugye, csak a szabadságodat töltötted Washingtonban, hogy sorra látogathasd a régi barátaidat? De folytatom: a mi Alekszej Leonovunk...
– Azt hittem, German Tyitovnak neveztétek el.
– Tévedés, rektor úr! A jó öreg CIA már megint vízben hagyott. Január óta Leonov a neve. És ne mondd meg senkinek, hogy tőlem tudod: a Discovery t legalább egy évvel megelőzve éri majd el a Jupitert.
– Ne mondd meg senkinek, hogy tőlem tudod: ettől féltünk. De folytasd!
– Ami baj veletek történt, velünk is megtörténhet, és mind ott állunk, ahonnan elindultunk, vagy még ott sem.
– Mit gondolsz, mi történhetett? Mi legalább annyira zavarban vagyunk, mint ti. És ne mondd, hogy nem vettétek ti is Dave Bowman valamennyi üzenetét!
– Persze, hogy vettük. Egészen az utolsó „Istenem, tele van csillagokkal!”-ig. Még stresszelemzést is végeztünk a beszédhangjáról. Nem hisszük, hogy hallucinált; egyszerűen szerette volna leírni a látványt, ami akkor eléje tárult.
– És mivel magyarázzátok a Doppler-eltolódást?
– Teljesen lehetetlen, mondanom sem kell. Egy tized fénysebességgel távolodott, és attól kezdve már nem tudtuk fogni a jelzéseit. És ezt a sebességet nem egészen két perc alatt érte el. Negyedmillió gravitációról van szó!
– Abban a pillanatban meg kellett volna halnia.
– Ne játszd a tudatlant, Woody! A rádiók, amelyeket az űrkompjaitokba beszereltetek, a gyorsulásnak a századrészét sem bírhatnák ki. Ha azok kibírták, kibírhatta Bowman is, addig mindenesetre, míg el nem vesztettük vele a kapcsolatot.
– Magatok jutottatok erre a következtetésre. De innen már mi is csak olyan sötétben tapogatózunk, mint ti. Vagy ti nem?
– Egy csomó őrült ötlettel játszadozunk, amiről beszélni is szégyellnék előtted. De az a gyanúm, hogy félig sem olyan őrültek a feltevéseink, mint maga az igazság. Körös-körül villogni kezdtek a navigációs figyelmeztető jelzések apró, vörös fényei, és az antennaegyüttest tartó három karcsú torony világítótoronyként fénylett fel a sötét égbolt hátterében. A nap utolsó bíbor sugarai is eltűntek a környező dombok mögött; Heywood Floyd a zöld fényt várta, amelyet még sohasem látott. Ismét csalódnia kellett.
– Tehát, Dimitrij – mondta –, térjünk a tárgyra! Tulajdonképpen mit forgatsz a fejedben?
– Óriási mennyiségű, felbecsülhetetlen értékű információ gyűlhetett már össze a Discovery adatbankjában; alighanem még ma sincs vége az adatgyűjtésnek, noha a hajó már nem sugároz a Földre. Szeretnénk ezeket megkapni.
– Eddig rendben. De ha kimentek oda, és a Leonov találkozik a mi űrhajónkkal, mi akadályoz meg benneteket abban, hogy átszálljatok a Discovery re, és lemásoljátok mindazt, amire szükségetek van?
– Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer még én emlékeztetlek rá: a Discovery az Egyesült Államok felségterülete, és engedély nélkül behatolni űrkalózkodás volna.
– Kivéve azt az esetet, ha életveszélyről van szó... Amit nem is olyan nehéz megrendezni. Végül is kicsit körülményes lenne, ha egymilliárd kilométer távolságból akarnánk ellenőrizni, hogy mit csinálnak odafönt az embereitek.
– Hálás köszönet a rendkívül érdekes javaslatodért, továbbítom! De még ha átszállnánk is, hetekbe telne, míg megismerkednénk valamennyi berendezésetekkel, és átolvasnánk az összes memóriaegységet. Én együttműködést javasolok. Meggyőződésem, hogy ez a leghasználhatóbb ötlet; de mindkettőnkre nehéz feladat vár, ha ezt az elgondolást el akarjuk fogadtatni a főnökeinkkel.
– Azt akarod, hogy az egyik űrhajósunk utazzon a Leonovon!
– Igen, és lehetőleg mérnök legyen, olyan, aki ért a Discovery berendezéseihez. Mint például azok, akiket Houstonban képeztek ki a hajó hazahozatalára.
– Hát ezt honnan tudod?
– Az isten áldjon meg, Woody, legalább egy hónapja jelent meg az Aviation Week videokiadásában!
– A pálya szélére kerültem; senki sem közli velem, mi az, amit töröltek a titkos anyagok listájáról.
– Eggyel több ok rá, hogy egy kis időt Washingtonban tölts. Támogatsz engem?
– Teljes mértékben. Száz százalékig egyetértek veled, de... lesznek nálunk, akik majd azt mondják: „Csak hadd kockáztassanak az oroszok, ha olyan nagyon sietnek a Jupiterhez! Mi így is, úgy is ott leszünk két évvel később, mire ez a nagy sietség?”
Egy pillanatra csend támadt az antennarengetegben, csak a száz méter magasan kifeszített, hatalmas tartókábelek halk zizegése hallatszott. Aztán ismét megszólalt Mojszevics, de olyan csendesen, hogy Floydnak szinte hegyeznie kellett a fülét:
– Meghatározta valaki mostanában a Discovery pályáját?
– Nem is tudom... gondolom, igen. De miért érdekes ez? Tökéletesen állandó pályán halad.
– Nocsak! Hadd figyelmeztesselek, kissé tapintatlanul, arra a kényes esetre, ami még a régi NASA idején történt. Az első űrállomásotokról, a Skylabről van szó. A feltételezések szerint legalább tíz évig kellett volna fennmaradnia, de elszámítottátok magatokat. Csúnyán alábecsültétek az ionoszféra fékező hatását, így aztán a tervezettnél évekkel előbb lehullott. Biztosan emlékszel erre az apróságra, noha te akkor még nyilvánvalóan kisfiú voltál.
– Abban az évben diplomáztam, te is tudod. De a Discovery messze van a Jupitertől. Még földközelben... ööö... Jupiter-közelben is túl magasan van ahhoz, hogy az atmoszferikus súrlódás hatással lehetne rá.
– Hát csak szólj a nyomkövető embereiteknek, hogy ezúttal gondosabb munkát végezzenek, jó? És emlékeztesd őket rá, hogy a Naprendszeren belül a Jupiternek van a legnagyobb mágneses övezete!
– Értem, mire célzol, nagyon köszönöm! Van még va- lami, mielőtt elindulnánk? Kezdek fázni.
– Ne aggódj, öreg barátom! Mihelyt ezeket eljuttatod Washingtonba – azért várj legalább egy hetet, míg eltűnök a színről –, csuda forró lesz minden!

2. A DELFINEK HÁZA

A delfinek esténként, napnyugta előtt mindig beúsztak az ebédlőbe. Mindössze egyszer fordult elő, hogy nem jöttek, amióta Floyd elfoglalta a rektori lakást. Ez a 2005-ös szökőár napján történt, amely szerencsére már erejét vesztve ért el Hilóba. Ha még egyszer előfordul, hogy barátai nem mutatkoznak a megszokott időben, Floyd kocsiba pakolja a családot, és elindul a Mauna Kea irányába eső magaslatok felé.
Noha rendkívül kedvesek voltak, be kellett ismernie, hogy játékosságukkal néha bosszúságot okoztak. A gazdag óceángeológust, a ház tervezőjét csöppet sem zavarta, ha olykor-olykor lefröcskölték, hiszen rendszerint úszónadrágot viselt, vagy még azt sem. De örökké emlékezetes marad az az estély, amikor az igazgatótanács teljes testülete estélyi öltözékben ülte körül az úszómedencét, és koktélt kortyolgatva várta a kontinensről érkező, magas rangú vendéget. A delfinek teljes joggal gondolhatták, hogy újabb becézgetés következik. A vendéget rendkívül meglepte, hogy kölcsön fürdőköpenyekbe öltözött, lucskos fogadóbizottság köszönti. És az ennivalót is szokatlanul sósnak találta.
Floyd gyakorta eltűnődött, vajon mit szólt volna Marion az ő különös és szépséges otthonához itt, a Csendes-óceán túlsó végében. Marion sohasem szerette a tengert, de végül mégiscsak a tenger győzött. Lassan-lassan halványult a kép, de még most is maga előtt látta néha a villogó képernyőt, amelyen először olvasta a szavakat: DR. FLOYDNAK – SÜRGŐS ÉS SZEMÉLYES. És ezt követték a fluoreszkáló betűkből gyorsan összeálló sorok, melyek azonnal beleégették üzenetüket az agyába:

SAJNÁLATTAL ÉRTESÍTJÜK, HOGY A LONDON–WASHINGTON 452-ES JÁRAT ÚJ-FUNDLAND FÖLÖTT LEZUHANT. MENTŐALAKULAT INDULT A HELYSZÍNRE, DE FÉLŐ, HOGY TÚLÉLŐT NEM TALÁLNAK.

Csak a véletlenen múlt, hogy nem volt Floyd is ezen a járaton. Néhány napig szinte fájt, hogy az Európai Űrigazgatóság ügyei Párizsban tartották; a Solaris hasznos terhével kapcsolatos alkudozások mentették meg az életét.
És most új állása van, új otthona – és új felesége. A sors ismét ironikus játékot űzött vele. A Jupiter-utazás körüli vádaskodás és nyomozás véget vetett washingtoni karrierjének, ám a hozzá hasonló képességű emberek nem szoktak sokáig munka nélkül maradni. Mindig tetszett neki az egyetem kényelmesebb életvitele, és amikor ezt a világ legszebb helyén kínálták fel, egyszerűen nem tudott ellenállni. A kinevezés után mindössze egy hónappal, amikor egy csapat turistával együtt a Kilauea tűzesőjét bámulta, találkozott azzal a nővel, aki aztán a második felesége lett.
Caroline mellett végre elégedettnek érezte magát, ami legalább olyan fontos, mint a boldogság, de sokkal tartósabb annál. Az asszony jó mostohaanyja lett Marion két lányának, és megajándékozta őt Christopherrel. A húsz év korkülönbség ellenére jól tűrte a szeszélyeit, és ki tudta rángatni időnkénti depresszióiból. Neki köszönhette, hogy immár fájdalom nélkül gondolhatott vissza Marionra, noha tudta, hogy egyfajta csendes szomorúság most már élete végéig elkíséri.
Caroline halat dobált be a legnagyobb delfinnek – az óriási hímet Sebhelyesnek hívták –, amikor Floydnak bizseregni kezdett a csuklója, és ez azt jelentette, hogy telefonon keresik. Megérintette a vékony fémpántot, hogy megállítsa a néma jelzést, s ezzel megelőzze a hangos figyelmeztetést, majd a helyiségben több helyütt fölszerelt adó-vevők közül odalépett a legközelebbihez.
– Itt Floyd rektor! Kivel beszélek?
– Heywood? Victor vagyok! Hogy vagy?
A másodperc törtrésze alatt az érzelmek gazdag áradata lepte meg Floydot. Először bosszúságot érzett: utódja – és meggyőződése szerint bukásának első számú előidézője – még egyszer sem próbált meg kapcsolatba lépni vele, amióta elhagyta Washingtont. Aztán feltámadt benne a kíváncsiság: vajon miről akarnak beszélni vele? Máris elhatározta, hogy konokul elutasító lesz, de rögtön el is szégyellte magát e miatt a gyerekes gondolat miatt.

A Kiadó engedélyével.