FőképTudtam, nem lesz könnyű. Nem igazán ismertem a Holdszem és a Hegyvidéki Királyság fővárosa között elterülő vidéket. Azt tudtam, hogy errefelé nincsenek városok; a Hegyvidéki Királyság nem igazán sűrűn lakott ország. Ezen a földön jobbára csak prémvadászok, vadászok, nomád birka- és kecskepásztorok éltek, akik elszigetelt tanyákon, vagy aprócska hegyi falvakban laktak, olyan távol egymástól, hogy ne zavarják a „szomszédjaik” zsákmányszerzését. Ami ennél sokkal jobban aggasztott, az az volt, hogy esetleg egy megmászhatatlan csúcs vagy átjárhatatlan szakadék előtt találom magam, vagy hogy át kell kelnem valami gázló nélküli, gyors sodrú, mély és hideg folyón, amely valamelyik szűk szurdok aljában rohan.
Felesleges ilyesmin töprengeni, majd akkor aggódj, ha tényleg beleütközünk valami akadályba, jegyezte meg Éjszem. És ha majd előttünk az akadály, akkor megtaláljuk a módját, hogy leküzdjük. Lehet, hogy le kell lassulnunk, de sosem fogunk célba érni, ha csak itt állunk és aggodalmaskodunk.
Egész éjjel haladtunk. Amikor kiértünk egy-egy tisztásra, felnéztem az égre, megfigyeltem a csillagok állását, és megpróbáltam betájolni magunkat; tartani akartam a nyugati irányt. Nem tévedtem, amikor arra számítottam, hogy nehéz lesz a terep. Szándékosan olyan ösvényeket választottam, amelyeken gyalog, a farkassal viszonylag könnyedén haladhattam, de amelyek már-már járhatatlanok voltak lovas üldözőink számára. Bozótos emelkedőkön és lejtőkön vágtunk át, sűrű ligeteken. Sokszor kínlódva vergődtem előre, és közben azzal vigasztaltam magam, hogy Seregély és Hanna időközben jókora távolságot megtehetett a kitaposott utakon. Megpróbáltam elhessegetni azt a gondolatot, hogy Burl esetleg nagyobb embervadászcsapatot küld utánunk, akkorát, amely egynél több menekülőt is képes követni. Bíznom kellett abban, hogy az egész bandát sikerül magam után csalnom. El kellett hitetnem az üldözőkkel, hogy ártani tudok Pompának, hogy közvetlen veszélyforrás vagyok, amit a lehető leghamarabb meg kell szüntetni.
Felnéztem az egyik orom tetejére, ahol három hatalmas cédrus állt egymás mellett. Úgy láttam, ott majd megpihenhetek, kis tüzet rakhatok, és megpróbálkozhatok a Mesterséggel. Eszembe jutott, hogy nincs tündérháncsom, ezért gondoskodnom kell arról, hogy utána pihenhessek.
Majd én őrködöm, közölte Éjszem.
A cédrusok óriásiak voltak, egymásba kapaszkodó ágaik szabályos tetőt alkottak, alattuk száraz, hómentes volt a talaj. Az évtizedek során lehullott levelek vastag, puha szőnyeget alkottak. Összekapartam egy kupacnyit, hogy megvédjem testemet a talajból sugárzó hidegtől, aztán rőzsét gyűjtöttem. Most először néztem bele a lopott erszénybe. Egy tűzkövet találtam benne, hat pénzdarabot, pár kockát, egy törött karkötőt, és egy kis szövetdarabba csavart, finom hajtincset. Egy katona életének legjellemzőbb tárgyai. Kis lyukat ástam a földbe, beletettem a hajtincset, a kockákat és a karkötőt. Megpróbáltam nem belegondolni, hogy egy gyermektől vagy egy szeretőtől származik; nem tehettem róla, hogy az a katona, az a nő meghalt, de az agyam legmélyén egy álnok hang egyre azt suttogta, hogy miattam kellett pusztulnia. Megpróbáltam elnémítani a suttogást. Ha rajtam múlik, még mindig élne… Kis ideig vénnek, fáradtnak és betegnek éreztem magam, aztán erőnek erejével kiűztem a fejemből a kínzó gondolatokat. Jól megraktam a tüzet. A rőzsét a kezem ügyébe helyeztem. Magam köré csavartam a köpenyemet és hátradőltem a levélágyon. Mély lélegzetet vettem, lehunytam a szemem, és lemerültem a Mesterségbe.
Mintha egy mély folyóba buktam volna alá. Nem készültem fel arra, hogy ilyen könnyedén sikerülni fog a dolog, kis híján elsodródtam. A Mesterség-folyó itt valahogy mélyebb és erősebb sodrú volt. Nem tudtam, hogy a képességeim gyengültek meg, vagy valami más oka van a dolognak. Rátaláltam magamra, összeszedtem magam, és megacéloztam az akaratomat a Mesterség csábításaival szemben. Nem akartam arra gondolni, hogy innen könnyedén Mollyra és a gyermekünkre irányíthatnám a gondolataimat, hogy a saját szememmel láthatnám, hogyan növekszik a kislány, hogyan boldogulnak. Igazság felé sem akartam kinyúlni, pedig vágytam rá. A Mesterség ereje akkora volt, hogy semmi kétség, megtaláltam volna őt. De most nem ezért voltam itt, hanem azért, hogy rátaláljak egy ellenségre. Óvatosnak kellett lennem, vigyáznom kellett, nehogy valami elvágjon a Mesterségtől. Burl irányába fordítottam a tudatomat.
Kiterjesztettem magamat, óvatosan keresni kezdtem Burlt. Felkészültem rá, hogy támadás esetén azonnal felhúzzam magam köré a falakat. Könnyedén rátaláltam; meglepett, hogy mennyire nem vett tudomást az érintésemről.
A fájdalma keresztüláramlott rajtam.
Visszahúzódtam, gyorsabban, mint egy tengeri anemóna, ha meglepi az apály. Kinyitottam a szemem, felbámultam a hóterhes cédruságakra. Az arcomon és a hátamon veríték csorgott.
Mi volt ez? – kérdezte Éjszem.
Én is csak annyit tudok, mint te, feleltem.
Színtiszta fájdalom volt. Olyan fájdalom, amit nem lehetett összefüggésbe hozni a test sérüléseivel, ami nem félelemből vagy bánatból táplálkozott. Tökéletes fájdalom, mintha a test minden egyes külső és belső része tűzbe merülne.
Pompa és Will okozta.
Reszketve feküdtem, nem a Mesterségbe való merülés rázta a testem, hanem Burl fájdalma. Olyan mértékű szenvedés volt ez, amit az elmém képtelen volt felfogni. Megpróbáltam megérteni mindazt, amit abban az egyetlen pillanatban átéreztem. Will, és talán Carrod Mesterségének valamelyik árnya megbénította Burlt ehhez a büntetéshez. Carrod gyengén álcázta a feladattól való iszonyát és undorát. Talán attól félt, hogy egy nap kára származik a dologból. Will legerősebb érzelme a harag volt, amit azért érzett, mert Burl a hatalmába kerített engem, de valahogyan kieresztett a markából. Ám a harag mögött valamiféle elégedettséget is éreztem; elégedett volt azzal, amit Pompa tett Burllel. Will nem talált élvezetet a dologban. Még nem.
Ám Pompa igen.
Volt idő, amikor ismertem Pompát. Igaz, sosem alaposan. Valamikor egyszerűen a fiatalabbik nagybátyám volt, az, aki egyáltalán nem szeretett engem. Ellenérzéseit kisfiúsan juttatta kifejezésre, lökdösött és csipkedett, ugratott és csúfolt. Nem tetszett a dolog, nem szerettem őt, de akkor ez tökéletesen érthető volt. Egy fiú féltékenysége volt ez, amit az ébresztett fel, hogy a kedvelt legidősebb fiú megteremtett még egy riválist, aki szintén követelt magának Elmés király idejéből és figyelméből. Pompa valamikor egyszerűen egy elkényeztetett fiatal herceg volt, aki irigyelte a bátyjait, mert azok előtte állnak a trón öröklésében. Ez a tudat szinte beteggé tette, durvává és önzővé.
De akkor még egészen emberi volt.
Amit azonban most éreztem az irányából jóval túlhaladta azt, amit meg tudtam érteni. Valami kifejezhetetlen és megfogalmazhatatlan kegyetlenség sugárzott belőle. Elvesztette minden emberiességét, és ürességében egykori önmaga árnyékává vált. Akkor sem okozhatott volna nekem nagyobb megdöbbenést, ha megnyitja előttem a mellkasát, és megmutatja a teste belsejében lévő viperafészket. Eltaszította magától az emberiességet, hogy magához öleljen valami sokkal, de sokkal sötétebb dolgot. És ez volt az az ember, akit a Hat Hercegségben most királynak neveztek.
Ez volt az az ember, aki katonákat küldött Seregély és Hanna után.
– Visszamegyek – figyelmeztettem Éjszemet, és nem hagytam neki időt az ellenvetésre. Lehunytam a szemem, belevetettem magam a Mesterség-folyóba. Kitártam magam előtte, beszívtam hideg erejét, és nem gondoltam arra, hogy ha túlságosan belém hatol, akkor esetleg elpusztít. Abban a pillanatban, amikor Will érzékelte a jelenlétemet, megszólítottam őket.
– Az én kezemtől fogsz meghalni, Pompa. Ez olyan biztos, mint az, hogy Igazság királyként fog uralkodni.
Ezután feléjük hajítottam az összegyűjtött energiát.
A dolog olyan ösztönös volt, amilyen ösztönösen az ember ökölbe szorítja a kezét. Nem terveztem el, de hirtelen megértettem, ez az, amit Igazság tett velük Vásárhelyen. Nem volt semmiféle üzenet, semmi, csak az erő dühödt kitörése. Rájuk zúdítottam, és megmutattam magam, aztán, amikor felém fordultak, rájuk ontottam a Mesterség minden, birtokomban lévő szilánkját. Ahogy Igazság, én sem tartottam vissza semmit az erőmből. Azt hiszem, ha csak egy ellenfelem lett volna, akkor sikerült volna kipurgálnom belőle a Mesterséget. Ők viszont többen voltak, és közösen viselték el a csapást. Sosem fogom megtudni, hogy a támadásom milyen hatást gyakorolt Burlre. Talán hálás volt könyörtelenségemért, mert összezúztam Will összpontosítását, és kiszabadítottam őt Pompa körmönfontan megalkotott, hihetetlen fájdalmakat okozó béklyóiból. Éreztem Carrod elborzadó rikoltását, ahogy kiszakította magát a Mesterségből. Azt hiszem, Will kiállt volna elém, hogy felvegye velem a harcot, ha Pompa nem parancsol rá erőtlenül:
Ne tedd, te őrült, ne hozz rám veszélyt a bosszúddal!
Aztán egy szempillantás alatt eltűntek.
Amikor magamhoz tértem, már nappal volt. Éjszem közvetlenül mellettem, majdnem rajtam feküdt, a melle véres volt. Erőtlenül arrébb toltam; azonnal megmozdult. Felállt, megszimatolta az arcomat. Én is beszívtam a vérem szagát. Furcsa érzés volt. Hirtelen felültem. A világ meglódult körülöttem. Lassan ráhangolódtam Éjszem gondolataira.
Jól vagy? Reszkettél, aztán vérezni kezdett az orrod. Nem voltál itt, nem hallottalak!
– Jól vagyok – nyugtattam meg rekedt hangon. – Köszönöm, hogy melegítettél.

A Kiadó engedélyével.