Főkép Ha úgy vesszük, Kína közelebb van, mint valaha, úgyhogy különösképpen izgalmas és érdekes a Népek meséi sorozat 11. kötete. Ám, ahogy az eddigi részeknél is megszokhattuk, elsősorban a mesék miatt az.
 
Azzal együtt, hogy elismerésre méltónak és jónak találom Szalai Lilla sorozatszerkesztő és az állandó magyar illusztrátor, M. Nagy Szilvia munkáját, mindenképpen jót tett a sorozatnak, hogy olaszok által összeállított és illusztrált kötetek is kerültek bele – amilyen már a sorozatnyitó Indián népmesék is volt. Annál is inkább, mivel minden eredetileg olasz könyvet más-más művész illusztrált, amitől csak még gazdagabb és színesebb lett az egész sorozat.
 
Nos, szerintem az eddig tárgyaltak közül is a legszebb ez a kínai rész. De nem csak a képek szépek, hanem a mesék maguk is varázslatosak. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen felfoghatatlan méretű ország népmese kincse szinte beláthatatlanul nagy, és az itt szereplő nyolc történet nüansznyit ha képes ebből megmutatni, de így is nagy élmény.
 
Azt talán már le sem kellene írnom, hogy természetesen itt is vannak olyan elemek, amik európai népmesékből is ismerősek. De van olyan is, ami egyenest a Disney-től: a katonának állt lány, Mulan történetét ugyanis az ő rajzfilm verziójukban is láthattuk. Nekem úgy is tetszett, de az eredeti történet nemes egyszerűsége, szépsége még inkább.
 
Van itt aztán még humoros mese a kínai naptár 12 állatáról, sztori a szegénylegény szerencséjéről, meg hogy az azt elirigylő gazdag hogy járt pórul, mítosznak is beillő mese a Napról és a Holdról, olvashatunk öt különleges képességű testvérről (a szuperhősös képregények előfutára volna ez?), és további történeteket, amiknek a szépségét viszont talán épp idegenségük, egzotikusságuk adja. Olyasmik, amik épp annyira furcsák és szokatlanok az európai ember számára, mint a kínai konyha remekei. És pont az ilyesmik miatt olyan jó ez a Népek meséi sorozat!