Főkép

Nem hiszem, hogy bárkinek is be kellene mutatni az idén 71. életévét betöltő rendezőt, hiszen Clint Eastwood színészként, rendezőként, vagy épp zeneszerzőként olyan hollywoodi alkotások készítésében működött közre az elmúlt években, mint a Gran Torino, a Millió dolláros bébi vagy a Levelek Ivo Dzsimáról – a sorba illik a 3 Oscar-díjra és a cannes-i Arany Pálmára is jelölt Elcserélt életek is.
 
1928-ban Christine Collins egyedül neveli kilencéves kisfiát, akit munkája miatt kénytelen olykor egyedül otthon hagyni. Az egyik ilyen eset után hazaérkezve nem találja gyermekét, noha minden lehetséges helyen kereste. A rendőrség csak 24 óra elteltével hajlandó a kis Walter eltűnésével foglalkozni, ezzel is csökkentve a fiú esélyeit. 5 hónapig kutatnak utána, míg végül az üggyel foglalkozó Jones százados elújságolja, hogy a nyomozásnak vége, megtalálták Christine fiát. A vasútállomáson azonban szörnyű meglepetés éri az asszonyt: az előkerült gyerek nem az ő fia. A rendőrség váltig állítja, hogy téved, s próbálják minden módon lejáratni a nőt, aki kétségbeesett helyzetéből nem talál kiutat, s egyedül a városban elhatalmasodó korrupció ellen küzdő tiszteletesben lel segítségre.
 
Elsőre talán szívfacsaró drámának tűnhet a film, hiszen a reménytelen és dühítő helyzetben lévő asszony története könnyen fulladhatna könnyzáporba, azonban a korábban már sokat dicsért rendező nem esik a giccs és a hatásvadászat csapdájába. Hiába játszanak fontos szerepet az érzelmek, nem esik túlzásokba, pontosan annyit láthatunk belőlük, amennyi ahhoz szükséges, hogy együtt érezzünk Christine-nel. Ehelyett a hangsúly a krimiszálon van, mely sötét, szinte noiros hangulatával azonnal megragadja, és a székhez szögezi a nézőt. De itt sem veti el a sulykot Eastwood, nem fordul át thrillerbe, a nehéz képsorok mellett üdítően kellemes pillanatok is előbukkannak.
 
Mondhatnánk, hogy az elrabolt fiát kereső anya történetében sok újdonság nincsen, kétségkívül sablonokból építkezik a film, azonban ezt már csak azért sem róhatjuk fel neki, mivel valós történésekből áll össze a forgatókönyv. Rossz érzés belegondolni, hogy milyen borzalmak történtek meg valóban a szegény asszonnyal, s ettől még jobban szimpatizálunk vele.
 
A látvány nagyszerű, a szemünk előtt elevenedik meg a ’20-as évek Amerikája minden apró részletével, miközben a színészekre sem lehet panasz, minden tőlük telhetőt megtesznek a siker érdekében. Angelina Jolie-t mostanában inkább könnyedebb filmekben láthattuk, de az édesanya karakterével ismét bizonyítja tehetségét. Mellette talán a leghíresebb John Malkovich, aki a plébános figuráját alakítja a tőle elvárható profizmussal, de fontosabb szerepben feltűnik még Michael Kelly és Jeffrey Donovan is.
 
Lassú tempóban zajlanak az események, profi a megvalósítás, számomra meghatározhatatlan indok miatt mégsem lesz remekmű. Elvileg minden elem összeállt, hogy egy hibátlan produkciót nézhessünk meg, de valami mégis hiányzik. Nem lesz a legjobb filmje Clint Eastwoodnak, mert nincs meg benne az a plusz, ami miatt ráaggathatnánk a „világmegváltó” jelzőt, így „csak” egy lesz a többi remek produkció között. Ám a komoly drámák rajongóinak mindenképpen érdemes megtekinteni, főleg azoknak, akik nem ijednek meg egy kevés krimi és noiros felhangtól sem.