FőképKétségtelen, hogy Liszt Ferenc elsősorban zongoristaként és az e hangszerre komponált művei révén vált Európa-szerte ismert és elismert művésszé, mi több, neve a mai napig szinte egyet jelent zongoradarabjaival, ám a szimfonikus költemények sem elhanyagolható részét képezik hatalmas oeuvre-jének. Különösen igaznak tűnik e megállapítás, ha Liszt szimfonikus termését Wagnerével vetjük össze, mivel mindkettejük nagyzenekari stílusában dominál a monumentalitás és a néhol egészen szokatlan összhangzatokkal kísérletező harmóniai invenció. Mégsem lehet összekeverni kettejük művészetét, bármily mértékben hatott is egyik a másikéra és viszont, hiszen míg Wagner végtelen dallamai és vezérmotívumai a nagyszabású operák alapanyagát adják, addig Liszt kompozíciói a szakirodalomban tématranszformációnak nevezett variációs technikán alapulnak.
 
A legszebb példa erre talán a Magyar fantázia című kompozíció, amely a nyugat-magyarországi cigánybandák verbunkosaiból kölcsönzött motívumokat dolgoz fel – ugyanis Liszt, aki kizárólag effélékkel találkozhatott, ezekkel a népies műdalokkal azonosította a magyaros stílust és a magyar zenét. Egészen zseniális, ahogy a bőgők rövid, ismétlésekkel variált frázisa felett megszólal a kürtökön a jellegzetes, sűrűn pontozott, lassú főtéma, hogy annak elhangzása után rögtön a zongora vegye át a főszerepet. Noha Liszt nem tudhatta, mégis tökéletesen ráérzett, hogy a többszólamúság, különösen pedig az ellenpont meglehetősen távol áll az igazi magyar muzsikától, a leghatásosabb pillanatok így egyértelműen azok, melyekben – igaz ugyan, hogy harmóniákba rendeződve – alapvetően tömbösen együtt mozognak a szólamok.
 
Közben a zongora – ahogy az voltaképp szinte elvárható – briliáns, virtuóz futamokkal és akkordbontásokkal tölti ki a kadenciákat, a legfenségesebb pillanatokkal mégis a grandiózus tuttik szolgálnak. És persze Liszt az igazi lángelmékre jellemzően arra is ráérzett, hogy a magyar zene, akárcsak a falusi lakodalmakban, a lassú–gyors (avagy friss) váltással fokozza a hangulatot, és a mű ennek megfelelően a megfontoltan lépegető dallamoktól az élénkebb tempó felé halad, hogy aztán kifejezetten katartikus lezárással érjen véget.
 
Jóllehet a Nemzeti Filharmonikusok nagyszerű felvételén felcsendülő két másik szimfonikus költemény ugyancsak variációs technikával bontja ki és alakítja a témákat, jellegüket tekintve egyértelműen egyetemesebb és az európaiak számára közérthetőbb zenei nyelven fogalmazódtak meg, mint a tagadhatatlanul egzotikusabb Magyar fantázia. Liszt esetében nem valódi szófestésről, csupán hangulatokról beszélhetünk, ámde az élet aspektusait bemutató Les Preludes és a természet roppant dimenzióit és az ember törékenységét kontrasztba helyező Amit a hegyen hallani egyaránt páratlan erővel ragadja meg a költői mondanivalót, és adja át a minden elemében romantikus érzelmeket a zene szavak nélkül is utolérhetetlenül ékesszóló nyelvén.
 
Kocsis Zoltánnál és a Nemzeti Filharmonikusoknál jobb, értőbb előadót aligha találhatnánk Liszt Ferenc e három fenséges művének értelmezéséhez. Nem csupán technikailag hibátlan a megszólalás, hanem – különösen a Magyar fantázia esetében – a 19. században még csak éledező nemzeti romantika jegyei is jól felismerhetők e nemzetközi mércével is kizárólag a legjelentősebbek között említhető zeneszerző három meghatározó szimfonikus művének interpretációjában. Farkas Gábor pedig nem egyszerűen felnő a feladathoz, hanem mintha Liszt egyenesen számára írta volna a zongoraszólamot, olyannyira együtt él a zenével, és oly természetességgel szólaltatja meg még a technikailag legkomolyabb feladatot jelentő futamokat is.
 
Lenyűgöző koncertfelvételt hallhatunk tehát – az album ugyanis élőben rögzített anyag –, amely magasztosságában és tökéletességében is méltó megünneplése a Liszt Ferenc-bicentenáriumnak.
 
Előadók:
Farkas Gábor – zongora
Nemzeti Filharmonikusok
Kocsis Zoltán – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1. Les Préludes, S 97
2. Magyar fantázia (Fantasie über ungarische Volksmelodien), S 123
3. Ce qu’on entend sur la montagne (Amit a hegyen hallani), S 95