Részlet Dean R. Koontz: Az éjszaka titka című könyvéből

Hogy melyik évben zajlottak le ezek az események, teljesen lényegtelen. Hogy hol, az sem fontos. Az idő az örökkévalóság, a hely a világmindenség.
Hat nap telt el a gyilkosságok óta, amikor a madarak egy délben sietve a fák lombja közé húzódtak, hogy menedéket keressenek az ágakon. Szárnyaik dárdaként szaggatták az eget – szinte azonnal eleredt az eső. A hosszú délután olyan homályos és fülledt volt, mint az atlantiszi alkony.
A kórház egy domb tetején állt, csak a körvonalai látszottak a szürke, nyirkos messzeségben.
A szeptemberi fény mintha borotvaként vágta volna szét az eső szálait.
Egy huszonöt méter hosszú vérbükk fasor választotta el egymástól a bekötőút két sávját.
A lombkorona az elhaladó kocsi fölé hajolt, és az összegyűlt esővíz kövér cseppjei a szélvédőn kopogtak.
Az ablaktörlő lassú, súlyos pufogása egy ütemre vert John Calvino szívével. Nem szólt a rádió, csak a motor, az ablaktörlő, az eső, a vizes aszfalton surrogó abroncs zaját és hajdanán élt nők halálsikolyát lehetett hallani.
John a főbejárat mellett parkolt le, az oszlopcsarnok alatt – a tilosban. A műszerfalra odabiggyesztette a kártyát, amelyen a Rendőrség felirat ékeskedett.
John gyilkossági nyomozó volt, de a saját kocsijával jött, nem a szolgálati autóval. Azzal, hogy szolgálaton kívül használta a kártyát, tulajdonképpen szabályt szegett. A lelkiismeretét azonban súlyosabb bűnök terhelték, mint a rendőrségi kiváltságok jogtalan használata.
A recepción egy vézna nő ült, haja rövid, fekete. Dohányfüst szaga lengte körül – ebéd helyett valószínűleg rágyújtott, hogy így próbáljon gátat szabni étvágyának. A szája olyan szigorú volt, mint egy iguánáé.
Miután rápillantott John igazolványára, és meghallgatta, mi járatban van a férfi, kísérőt kért a látogató mellé a belső telefonon. Vékony ujjai közé szorította a tollat, majd nyomtatott betűkkel bevéste John nevét és jelvényszámát a látogatókönyvbe. Az ujjbegye úgy fehérlett, akár a csiszolt márvány.
A nő, abban a reményben, hogy hallhat valami pletykát, Billy Lucasra terelte a szót.
John azonban inkább a közeli ablakhoz húzódott, s elhomályosult tekintettel bámult ki az esőbe.
Pár perc múlva egy jól megtermett beteghordó, aki a Coleman Hanes névre hallgatott, felkísérte a második – egyben legfelső – emeletre. Hanes teljesen kitöltötte a liftet: úgy festett, mint egy bika, amely egy szűk bokszban toporogva várja, hogy felnyissák az ajtót, és végre beroboghasson az arénába. Halványan fénylő mahagóni színű bőre éles kontrasztban állt hófehér egyenruhájával.
A két férfi a szokatlan időjárásról társalgott, az esőről, a nyárutót idéző, szinte téliesen hideg két hétről. Sem gyilkosságról, sem elmebajról nem esett szó.
Leginkább John beszélt. A beteghordó higgadtsága már-már a flegmaság határát súrolta.
A liftajtó kinyílt. A folyosón egy vörös arcú őr ült az asztalánál, és újságot olvasott.
– Van magánál fegyver? – kérdezte.
– Egy szolgálati pisztoly.
– Sajnos el kell kérnem.
John kivette a fegyvert a pisztolytáskából, és átadta az őrnek.
Az asztalon egy Crestron érintőképernyős kapcsolótábla állt. Az őr megnyomta az egyik ikont, mire a bal oldali ajtó elektromos zárja zizegve kinyílt.
Coleman Hanes egy hétköznapinak látszó kórházi folyosóra vezette át Johnt: szürke linóleumpadló, halványkék falak, fehér mennyezet és neonlámpák.
– Átviszik egy rendes kórterembe, vagy végig őrizetben marad? – tudakolta John.
– Én végig itt tartanám. De az orvosok döntenek.
Hanes derekán szolgálati öv fityegett, amelynek erszényei egy kis flakon paprikasprayt, egy sokkolót, egy műanyag karpereces bilincset meg egy rádió-adóvevőt rejtettek.
Az összes ajtó zárva volt. Mindegyiken nyomógombos zár és kör alakú kémlelőablak.
Hanes kiszúrta, milyen nyugtalan John.
– Dupla üvegezésű. A belső réteg golyóálló, a külső meg kétoldalú tükör. De Billy a vizsgálóban várja.
A hat négyzetméteres vizsgálót egy hatvan centi magas válaszfal osztotta ketté, tetején vastag, acélkeretes golyóálló üvegpanelek nyújtóztak a mennyezetig. A panelekben fejmagasságban két-két, téglalap alakú acélrostélyt helyeztek el, ez vezette át a hangot az egyik oldalról a másikra. A látogatók számára kijelölt rész volt a kisebb: hat méter hosszú, két és fél méter széles. Az üveg előtt két fotel állt, közöttük egy kis asztal. Hátrébb falábú székek sorakoztak, amelyek ülőrészén és támláján steppelt bőrhuzat feszült. A másik oldal berendezését egy fotel és egy hosszú kanapé alkotta, így a beteg kedve szerint ücsöröghetett vagy heverészhetett. Az ülőalkalmatosságok kárpitozottak voltak, a párnákon nem látszott varrásvonal, gomb vagy tűzésnyom. A látogatói oldalon felszerelt mennyezeti kamerák az egész helyiséget végig tudták pásztázni. Az őrt álló Coleman Hanes mindent látott, de semmit sem hallott. Mielőtt távozott volna, rámutatott a belső telefonra, amelyet az ajtó melletti falba építettek.
– Szóljon, ha végeztek.
John magára maradt. Megállt az egyik fotel mellett, és várt.
Az üveget valószínűleg tükröződésmentesítő réteggel vonták be, mert John csak egy elmosódott kísértetalakot látott visszaverődni a sima felületről. A szemközti helyiségben, ahol a betegek tartózkodhattak, két rácsos ablak nyílt a zuhogó esőre meg a rosszindulatú daganatként burjánzó fekete felhőkre.
Balra feltárult egy ajtó, és Billy Lucas jelent meg az üvegtábla túloldalán. Papucsot, szürke, gumis derekú tréningnadrágot és hosszú ujjú szürke pólót viselt. Arca olyan sima volt, mint a kiöntött tejszín, és legalább olyan nyíltnak, jámbornak tűnt, mint amilyen szép vonású volt. Sápadt bőrével és dús fekete hajával, a tiszta szürkébe öltözött fiú mintha egy Edward Steichen-fotográfiáról lépett volna le. Az egyetlen színfoltot – az egyetlen színt az ablaknak azon az oldalán – az átható, tiszta, kéken izzó tekintete jelentette.
A begyógyszerezett Billy, aki sem izgatottnak, sem letargikusnak nem volt mondható, komótosan, egyenes háttal és valamiféle valóságon túli eleganciával vágott át a helyiségen. A tekintetét Johnra függesztette. Egyre csak őt figyelte, amióta belépett a helyiségbe. Most ott állt előtte, az üvegfal túloldalán.
– Maga nem pszichiáter – szólalt meg. Tiszta, megfontolt, dallamos hangja volt. Régebben kórusban énekelt. – Maga nyomozó, ugye?
– Calvino, a gyilkosságiaktól.
– Már mindent bevallottam.
– Igen, tudom.
– A bizonyítékok is arra utalnak, hogy én tettem.
– Igen, így van.
– Akkor mit akar tőlem?
– Magyarázatot.
Halvány félmosoly, a fiú vonásain enyhe derültség suhant át. Tizennégy éves volt, hidegvérrel kiirtotta a családját, elmondhatatlan kegyetlenségekre ragadtatta magát. Ez a bizonyos félmosoly mégis inkább tűnt sóvárgónak és ellágyultnak, mint önelégültnek vagy gonosznak. Mintha egy vidámparkban tett látogatás emlékeit idézné föl magában.
– Magyarázatot? – kérdezte Billy. – Úgy érti, arra kíváncsi, mi volt az indíték?
– Igen. Azt még nem árultad el, miért tetted.
– Pedig egyszerű.
– Miért?
– A pusztulásért – felelte a fiú.

A Kiadó engedélyével.