Főképwww.klasszikcd.hu
 
Valahányszor Johann Sebastian Bach billentyűs versenyműveit hallgatom, újra meg újra rá kell csodálkoznom, hogy ez a páratlan és páratlanul megtermékenyítő hatású zenei lángelme a lipcsei collegium musicum vezetőjeként lényegében egymaga teremtette meg a csembaló concerto (később zongoraverseny) műfaját. Ugyan a formát azután elsősorban a berlini Bach-fiú, Carl Philipp Emanuel fejlesztette tovább (habár Johann Christian is írt ilyen jellegű műveket), majd Mozart és Beethoven nagy zongoraversenyei repítették sem addig, sem azután nem látott magaslatokba, a csembaló kiemelése a continuo szerepéből az 1730–40-es években mégiscsak forradalmi újításnak számított.
 
Lévén, hogy e művek – minden bizonnyal kitüntetett helyzetüknek köszönhetően – az imént említett Mozart és Beethoven zongoraversenyek mellett a műfajon belül a leggyakrabban előadott darabok közé tartoznak, ráadásul – részben mivel Bach végül nem rendezte őket véglegesen nyomda alá, hogy önálló opusként kiadják azokat, részben pedig az azóta eltelt több mint két és fél évszázadnak, és az ezzel járó technikai fejlődésnek betudhatóan – az interpretációk egészen szélsőséges eltéréseket mutathatnak egymástól.
 
Igazán újat prezentálni viszont épp azért különösen nehéz, mert magára valamit is adó zongorista vagy csembalóművész úgyszólván meg sem engedheti magának, hogy legalább néhányat – de egyet mindenképp – el ne játsszon e versenyművek közül. Persze akadtak és ma ugyanígy akadnak különcök is: az egészen sajátos értelmezéseiről híres Glenn Gould például odáig elmerészkedett, hogy a BWV 1057-es concertót nem volt hajlandó hangszalagra rögzíteni, mondván, hogy az „csupán” az 5. brandenburgi verseny csembaló-átirata, tehát nem ténylegesen billentyűs hangszerre komponált darab.
 
A historizáló előadásmódot előnyben részesítők között úgyszintén közkedvelt e hét, csokorba szedett mű, és az eddigi egyik legjobb hangfelvételt épp az Academy of Ancient Music készítette el – akkor még Christophe Rousset-val a szólócsembaló és Christopher Hogwooddal a continuo-hangszer mögött. És bár a romantizáló felvételekhez képest jelentősen leredukálták a hangszeresek létszámát, sok szempontból mégis megmaradtak a tradíciók által kijelölt határok között, még ha a lehető legmesszebb elmentek is e korlátok kitágításában. (Mi több, a BWV 1057-es versenymű az ő – két különálló korongon megjelentetett – „összkiadásukon” sem szerepel.)
 
Közel két évtizeddel később a kiváló cambridge-i régizene együttes aztán Andrew Manze és Richard Egarr vezetésével ismét lemezre rögzítette a hatalmas bachi hagyaték e – most már teljes – szegmensét: mind a hét csembalóra és az egy, a már sokat emlegetett F-dúr versenyműhöz hasonlóan furulyákkal kiegészített zenekarra írott hármas concertót, melynek szerzősége bizonyos szólamoknál vitatott. Ehhez pedig a lehető legradikálisabb megközelítést választották: a continuót theorba játssza, ezen kívül pedig egyetlen szólamot sem kettőztek vagy sokszoroztak, és így minden hangszer a maga pőreségében szólal meg, teret adva ezzel a dinamikai árnyalatoknak és a színek közötti különbségek teljes kibontakoztatásának.
 
Első hallásra, meglehet, nem is annyira feltűnő a különbség a két felfogás között, különösen, mivel a bemikrofonozással és a keveréssel rengeteget lehet alakítani a hangképen, az arányokon és a telítettségen, ám jobban odafigyelve hamar egyértelművé válik, hogy az Egarr–Manze-féle változat eredendően bensőségesebb, ebből kifolyólag pedig letisztultabb és egyben nyersebb is egy kicsit Rousset és Hogwood verziójánál. Ez utóbbiról persze még véletlenül sem mondanám, hogy bármiben alulmarad az újabb felvétel mellett, épp csak más valamennyire, ám a két kiváló előadás között nem szívesen állítanék fel sorrendet.
 
Annyi azonban egyértelműen a Harmonia Mundi kiadványa mellett szól, hogy egyetlen dupla lemezen kínálja a valóban összes önálló csembaló concertót, méghozzá nem csupán ihletett és ihlető előadásban, hanem a régizene egyik zászlóshajójaként számon tartott kiadóra jellemző, rendkívül magas minőségben is.
 
Előadók:
Richard Egarr – csembaló
The Academy of Ancient Music
Andrew Manze – hegedű, karmester
 
Rachel Brown – fuvola (BWV 1044)
 
A lemezen elhangzó művek listája:
CD 1
1-3. Conerto in D minor BWV 1052
4-6. Concerto in E major BWV 1053
7-9. Triple Concerto in A minor BWV 1044
 
CD 2
1-3. Concerto in D major BWV 1054
4-6. Concerto in A major BWV 1055
7-9. Concerto in F minor BWV 1056
10-12. Concerto in F major BWV 1057
13-15. Concerto in G minor BWV 1058