FőképAz olasz rendező filmje az ókori író, Titus Petronius Arbiter azonos című művének szabad feldolgozása. Ezt Fellini nem rejti véka alá, hiszen a film elején és a végén is bátran kiírja a képernyőre. De hogy miért szabad? Elsősorban azért, mert Fellinit a töredékesen fennmaradt mű hiányzó részei érdekelték. Az egész filmre úgy tekintett, mint egy különös jellegű sci-fire, amely a jövő helyett a múltban játszódik. Ez pedig érződik is, hisz bizonyos jeleneteknél a korabeli tudományos fantasztikus filmekre jellemző képi világ és hangzás uralkodik.
 
A mű Néró császár idejében játszódik, főszereplője pedig a léhűtő Encolpio, aki mellé gyakran odacsapódik barátja, Ascilto is. A szinte még gyerek Giton, Encolpio és Ascilto fiatal szeretője az elején szintén fontos szerepet játszik, de a film előrehaladtával egyre inkább elveszíti jelentőségét, és később már csak mellékszereplőként bukkan fel.
 
Az eredeti mű töredékessége folytán a film is mozaikszerű: gyakran nem értjük, hogy a főszereplők miként kerültek az adott helyre vagy szituációba. Emiatt a töredezettség miatt különösen nehezen emészthető a film, és szinte megőrjíti a nézőt, hogy gyakran elveszíti a fogódzóját, ami után hosszú percekbe telik újra megtalálni az események fonalát. Ez a szerkesztési mód ugyanakkor lehetőséget ad a rendezőnek arra, hogy igen széles skálán mozogjon a jelenetek összeválogatásában, miközben a film időbeli korlátait is betartja. Így a film kétórás időtartama alatt megjelenik szemünk előtt egy ókori bordély, egy római lakoma, egy gálya, egy itáliai uradalom, vagy éppen a Minótaurosz barlangja is, miközben Encolpio mindenhol jelen van. Fellini elmondása szerint ez a szerkezet a világ züllöttségét is érzékelteti.
 
A művet áthatja a homoszexualitás, és rengeteg olyan jelenetet tartalmaz, melyben Fellini a férfiak közti erotikus kapcsolatokat ábrázolja, viszont leszbikusok csak egyszer tűnnek fel. A művet sokáig az 1969-es Velencei Filmfesztivál nagy esélyesének tartották, de végül csúfosan leszerepelt, mert a zsűri nem értékelte nagyra a hedonista, erkölcstelen jelenetekben bővelkedő művet. Akik azonban igazán odafigyeltek, láthatták, hogy az alkotás a felszín alatt több, mint aminek mutatja magát.
 
Az ókori Rómát a filmrendező ugyanis analógiaként használta korunk társadalmára, és ezáltal mutatta be a régi értékek elvesztésének, elértéktelenedésének folyamatát. Ezt Eumolpo, a költő szájából hallhatjuk, hisz neki van bátorsága kijelenteni, hogy a civilizáció, melyet az állandó pénzsóvárság tett olyanná, amilyen, a végét járja. A költő a film végén egy „tettével” bizonyítja is ennek a teljesen romlott, értékek nélküli világnak a létezését. Ez egyben művészi hitvallás is, ami más árnyalatokban ugyan, de oly sok írónál és költőnél megjelent a századok folyamán.



A film során alkalmazott eszközök is sokrétűek, s ezek tovább hangsúlyozzák a szerkezeti töredezettséget. Míg a mű legelején Encolpio egymagában áll és beszél, addig a későbbi jelenetek során rengeteg embert látunk a környezetében, akik állandó mozgásban vannak, szinte soha nem állnak meg, a kamera pedig mindig csak egy-egy részletet emel ki számunkra. Idővel azonban – körülbelül a film felénél – ismét megszűnik ez a mozgalmasság, a képernyőn csupán a fő mozzanatokat láthatjuk, és ekkor csak a központi karakterek mozognak, körülöttük pedig minden állandó. Az efféle töréseket többször is megismétli Fellini, bár a törések helyenként inkább csak igazán finom, szinte észrevehetetlen váltások.
 
A két főszereplő ugyan egymás barátja, mégis egymás ellentétei. Míg Encolpio rengeteget küszködik az életben, és a jókedve ellenére is megtépázzák a nehézségek, addig Ascilto végig egy nevető szereplő, aki látszólag könnyedén veszi az élet akadályait, legalábbis gyakran kerül barátjánál (és egyben szeretőjénél) előnyösebb helyzetbe.
 
A színészek nagyszerűen alakítják szerepeiket, az alakításaikhoz pedig mind a sminkek, mind a jelmezek rengeteget hozzátesznek. A két főszereplő egyébként nem olasz, hanem angol és amerikai. A kérdésre pedig, hogy miért nem olasz színészeket alkalmazott, Fellini azt válaszolta, hogy Olaszországban nincsenek homoszexuálisok.
 
Érdekesség, hogy a filmben több helyen feltűnik egy-egy olyan képkocka, melyben valami egészen különlegeset pillanthat meg a néző. Például az elején, amikor a hatalmas bordély omlani kezd, egy pillanatra egy férfi tűnik fel, aki a földön fekszik s akit a ráhulló por miatt feldőlt görög szobornak vélhetünk. Az ilyen, kissé nem odaillő jelenetek játékra csábítanak, hisz ezek felfedezése különös sikerélményt nyújt a néző számára.
 
Azt azonban meg kell említeni, hogy a film nehezen nézhető, mert sokszor vontatottnak hat és gyakran nem történik benne semmi érdemleges. Ez a megoldás ugyan a rendszer belterjességét is hivatott érzékeltetni, mégis nagy türelem és kitartás szükséges ahhoz, hogy egy-egy ilyen résznél ne kapcsoljuk ki a lejátszót.
 
A Satyricon természetesen a maga nemében igazán jól sikerült alkotás, mégis csak azoknak ajánlom a megtekintését, akiket filmtörténeti vagy egyéb, művészi ihletettségből érdekel a mű, mert a film egyszerű szórakoztatásra teljesen alkalmatlan. Aki viszont a megfelelő befogadóképességgel rendelkezik, annak maradandó és maghatározó élményt fog jelenteni Fellini filmje.