Főkép

Nemzetisége | amerikai
Eladott példányszám | túl a 200 millión
Hősei | Matthew Scudder, az alkoholista exzsaru (Ha a szent kocsma is bezár, Hosszú út a sírkertbe);
Bernie Rhodenbarr, az antikvárius betörő (A betörő… sorozat);
J. P. Keller, a bélyeggyűjtő bérgyilkos (a Bérgyilkos sorozat)
Álnevei | Chip Harrison, Paul Kavanagh, Lee Duncan, Sheldon Lord
Filmfeldolgozások | Betörő (1987), Egy lépés a halál (1986)

Raymond Chandler, a hard-boiled krimik klasszikusa híres volt sajátos munkamódszeréről: papírdarabkákra írt, egyszerre csak egy-egy rövidebb bekezdésnyit, és ha a cetlinyi szöveg nem állta meg önmagában a helyét, nem volt elég izgalmas vagy olvasmányos, akkor mehetett a kukába, és kezdődött az egész elölről. Ön is folyamodott hasonló technikákhoz?


A papírfecnikre írás nem az én asztalom, a számítógép viszont igen hasznos találmány. Hosszú éveken át koptattam az írógépem billentyűit, de aztán hűtlen lettem, és áttértem a számítógépre. Ami az írás menetét illeti, igyekszem előrevenni a napi teendők sorában, s írással kezdeni a napot. Jobban fog az agyam ilyenkor. Mit mondhatnék még: az elején kezdem a történetet, és ha a végére érek, akkor abbahagyom. Nincs szükségem vázlatra, hagyom, hadd menjen a történet a maga útján. Megesett már, nem is egyszer, hogy olyan helyekre lyukadtam ki, amilyenekre magam sem számítottam.

Mit gondol, az olyan, klasszikusként emlegetett szerzők, mint Dashiell Hammett vagy Chandler művei kiállták az idők próbáját?


Ezt nagyon egyszerűen le lehet mérni: olvassa-e a szerzőt az utókor vagy sem? Hammett és Chandler az olvasott kategóriába tartoznak, ahogy Rex Stout (Nero Wolfe megalkotója – a szerk.) és Agatha Christie is. Az egészben számomra az a legérdekesebb, hogy egy olyan műfaj termelte ki ezeket az évtizedek, sőt évszázadok múltán is népszerű klasszikusokat, amely műfajt általában a feledhető, pillanatnyi tömegszórakoztatáshoz szoktak kötni. Ehhez képest mit látunk? Azt, hogy fősodorba sorolható bestsellerek egy-két év alatt kikopnak az emlékezetből, a klasszikus irodalmi műveket pedig a tanterem tartja életben, a krimik és a science fiction regények egy bizonyos része pedig, hogy úgy mondjam, jó eséllyel pályázik a halhatatlanságra.

A keménykötésű, hard boiled krimik aligha lehetnek meg az erőszak ábrázolása nélkül. Úgy tűnik azonban, hogy a közönség, legyen szó regényről vagy filmről, mindig is megbocsátóbb az erőszakos, mint a szexuális tartalmak iránt. Tapasztalta ezt a saját regényei kapcsán?


Hamarosan elválik, hogy is van ez valójában. Szeptemberben jelenik meg az Egyesült Államokban a Getting Off című könyvem; a főszereplő egy csodaszép fiatal nő, aki nem sokat tétovázik, ha férfiakról van szó: felmegy a lakásukra, lefekszik velük, majd kinyírja őket. És biztosíthatom, hogy a szexet és az erőszakot is olyan leplezetlenül ábrázoltam, amennyire csak tőlem tellett. Azt gyanítom, hogy a hívek mellett olyanok is lesznek, akik a legszívesebben máglyára vetnék a könyvet. Az amerikai közönség szemében mindig is jóval nagyobb szálka volt a szex, mint az erőszak. Nincs is nevetségesebb annál, mint ami a filmiparban történik: jóval súlyosabb korhatár-besorolás jár azért, ha egy férfi megcsókol egy női mellet, mint azért, ha adott esetben lenyisszantja ugyanezeket a melleket. De visszatérve a könyvekre, nemrégiben írtam egy regényt Small Town címmel: a szeptember 11-i terrortámadások utáni New Yorkot térképeztem fel benne, különféle nézőpontokból. Tele volt a könyv erőszakkal, de senkinek sem jutott eszébe reklamálni. De a szex, na, az már sok olvasómnál kiverte a biztosítékot. Sokan sérelmezték, (jó páran e-mailben is kifogásolták), hogy az egyik női szereplő igen tartalmas szexuális életnek örvend a regényben.

New York állandó színtere a regényeinek. A hetvenes-nyolcvanas évek New Yorkja azonban nagyságrendekkel bűnösebb városnak tűnik, mint az, amit a mai városkép sugall. Sötét sikátorokból is jóval nagyobb volt a választék húsz-harminc évvel ezelőtt. Nem hiányoznak a régi „szép” idők?


Olyan még nem volt, hogy New York cserbenhagyott volna, hogy akárcsak egyszer is elmulasztotta volna beindítani a fantáziámat. Amióta a hollandok megalapították ezt a várost a XVII. században, egymást érik a változások. Olyan energiával, mint amilyen New Yorkból árad, én még sehol máshol nem találkoztam. A legújabb regényem, az A Drop of the Hard Stuff a kora nyolcvanas évek New Yorkjában játszódik. Nem azért, mert ezek annyival izgalmasabb idők lettek volna, sokkal inkább azért, mert Matthew Scudder életének ezt az időszakát eddig még nem térképeztem fel. A történet túlnyomórészt Manhattanben játszódik, de Scudder egyszer azért ellátogat Queensbe, a Woodside-ként ismert városrészbe, hogy kikérdezzen egy nyugalomba vonult rendőrt. És persze keresztül-kasul bejárjuk Manhattant: Scudder a West Side-on, az 50-es utcák táján lakik, a barátnője pedig Tribecában. De az Upper East Side, Greenwich Village és a SoHo is a fontosabb helyszínek közt szerepel.

Néhány éve komolyan fontolóra vette, hogy felhagy az írással. Mi történt?


Hát, csak annyi, hogy úgy éreztem, mindazt, amit meg akartam osztani a világgal, megosztottam. Sőt újból és újból megírtam már. Rengeteg könyvet írtam, tengernyi időt töltöttem írással. Persze nem akartam én teljesen felhagyni vele, úgy gondoltam, esszéket és novellákat továbbra is írok, de elérkeztem arra a pontra, amikor úgy éreztem, hogy már meg tudnék válni a regényírás terheitől. És erre fel, nézze, mi történt: itt állok két új könyvvel (A Drop of the Hard Stuff, Getting Off). Attól tartok tehát, hogy kissé elhamarkodottan döntöttem.

Előfordult olyan, hogy a legnépszerűbb hősei – Scudder, Keller vagy Bernie Rhodenbarr – olyasmire vetemedtek, ami heves ellenérzést keltett a rajongókban?


Különösebb felhördülésekről nincs tudomásom. De azért ne higgye, hogy mindig azt kapják tőlem az olvasók, amire épp igényt tartanak. Néha úgy érzem magam, mint egy kívánságműsorban, jönnek az olvasói kívánságok, hogy ki éppen melyik sorozatnak látná szívesen a folytatását, mintha így működne a dolog, azaz hogy ők rendelnek, én meg igény szerint termelek. Nem vagyok én autógyár, amely az alapján dönti el, vajon szedánt vagy épp kabriót gyártson, hogy épp mire van kereslet. Ami pedig az olvasói reakciókat illeti, olyasmire azért már volt példa, hogy a szereplőim viselkedése többeknek szemet szúrt. Azt például nem egy olvasó sérelmezte, hogy Scuddernek a The Devil Knows You’re Dead című könyvben viszonya van egy másik nővel. Nem értették, miért feküdt le Lisával, amikor olyan szépen alakultak a dolgai Eleine-nel. Ébresztő, emberek, a férfiak már csak ilyenek! Vagy ott a Betörő sorozat; az egyik részben Bernie-nek az ágy alatt kell elrejtőznie, mert a nő, akihez betört, váratlanul hazaér és egy pasit is hozott magával. És miközben Bernie az ágy alatt bujkál, a férfi bedrogozza és megerőszakolja a nőt. Volt olyan idióta olvasó, aki szerint ez szörnyűség, és Bernie-nek igenis kutya kötelessége lett volna előjönni az ágy alól és tenni valamit a nő érdekében. Na, persze, ahogy azt Móricka elképzeli.

Az interjú eredetileg a Hamu és Gyémánt 2011. nyári számában jelent meg.
Az Agave Könyvek engedélyével.