FőképKülönböző nagyvárosok szállodáiban egyre-másra bukkannak fel meggyilkolt fiatal párok, akiket az elkövetők pozitúrákba helyeznek el. Ráadásul a gyilkosok minden bűneset előtt képeslapot küldenek a következő helyszínről egy helyi lapnak. A hivatalos szervek tehetetlenek. Jacob Kanon, egy New York-i zsaru (akinek lánya Rómában lett áldozat) megszállottan üldözi az elkövetőket. Így jut el Stockholmba…

… ahol Dessie Larsson svéd újságírónő kapja meg a következő lapot. És hamarosan meg is megtörténik a következő gyilkosság. Kanon és Dessie együtt próbálják felgöngyölíteni az ügyet, de a svéd rendőrség a legkevésbé sem kíváncsi rájuk. Míg újabb gyilkosságok nem történnek...

Talán azzal kezdeném, hogy kicsit furcsa érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Lehet, talán az okozza ezt a „zavart”, hogy rögtön az első oldalakon találkozhatunk az elkövetőkkel. Nekem ez speciel nem mindig jön be. Aztán itt van ez a Jacob Kanon nyomozó, a harminckettes manhattani körzetből. Persze ez az egyik legdurvább körzet ott, így nyomozónk is kemény. Elvileg. Mert nagyjából inkább kinéz és viselkedik csövesként, aki beleőrült valamibe, mint értelmes emberként.

Azt értem én, hogy a karakter elvileg az őrület határán egyensúlyoz és nagyon sok mindenről lemondott (pl. a tisztálkodás, de hogy miért éppen pont ez, azt fel nem foghatom) és minden este kell neki egy üveg bor az elalváshoz, és minden este szájba akarja lőni magát a pisztolyával, de ettől nekem egyáltalán nem lesz hiteles. Elnézést hogy itt most a Bruce Willis által megformált lecsúszott amerikai hekusokat hozom fel (Die Hard-sorozat, Utolsó cserkész), de az legalább hihető. Mármint a karakter a történet indulásánál. Számomra legalábbis.

Jacob Kanon viszont nem. Azért sem, mert míg a „tipikus” hekus valamilyen szinten összekapja magát és próbál ember lenni, amikor segítsége érkezik, addig jelen könyv egyik főhősét úgy kell a másik főhősnek noszogatnia/fenyítenie/rugdosnia, hogy csináljon már magával valamit, hogy az vicc. Az meg a leginkább vicc, hogy amikor végre Jacob embert farag magából, össze is jön Dessie-vel, aki az elején legszívesebben rendőrt hívott volna, az őt eszelősen letámadó New York-i zsarura.

De lépjünk tovább, mert azért nem csak erről szól a könyv. A gyilkosok karakterei és háttértörténetük nagyon jól kitalált és felépített, az indíték és maga a gyilkosságok elkövetése pedig filozófiai értekezés tárgyát képezi náluk, a beteg világukban. Az, hogy miért használják önkifejezési formának és mi ezzel a céljuk, határozottan érdekes kérdéseket vet fel és boncolgat.

A szerzőpáros egyébként jó érzékkel nyúlt az európai-amerikai hibrid krimi történet felé és összességében – leszámítva az én személyes problémáimat – egy jó bűnügyi regényt hoztak össze. Nagyon szépen visszacseng a különbség a két eltérő rendőrségi kultúra között, hogy hogyan is zajlik egy nyomozás a tengeren innen és a tengeren túl. Persze mi – európaiak – megkapjuk, hogy mennyire lassúak, szabálybetartók vagyunk és mennyire nem ér semmit az Interpolunk. Ugyanakkor az is látható, hogy Amerikában mennyire máshogy (néha gyorsabban, gördülékenyebben) mennek a dolgok.

Egy szó mint száz, gyors nyári időtöltésnek optimális ez a könyv...