Roger nyúl a pácban (film)
Írta: Bauman Tamás | 2011. 09. 01.
Ha fogjuk a Raymond Chandler-féle noir krimik búskomor, sötét világát, benne a kemény, megmondós, melankolikus magándetektívvel, és ezt kiszínezzük jól és kevésbé jól ismert rajzfilmfigurákkal, azaz firkákkal, akik a szénfekete baljóslatúságot színes vidámsággal ellensúlyozzák, akkor már meg is van, hogy miért fogjuk szeretni a Roger nyúl a pácbant.
Persze a sikerhez kell még néhány hozzávaló: egy logikusan felépített és kellően meglepő rejtély, amelyet a főszereplők valóban fel tudnak göngyölíteni, pár nagy nevű színész, és persze a ’40-es évek díszletei: jazz, korabeli autók, villamosok, zenés bárok – A Roger nyúl a pácban pedig tartalmazza mindezt.
Az, hogy mindezt már 1988-ban olyan magas szinten valósították meg, amilyenben az a szemünk elé tárul, már csak ráadás. Ekkoriban a számítógépes technika még közel sem állt azon a szinten, ahol napjainkban, az élő szereplők mégis olyan ügyesen képzelik maguk mellé a jelenetek alatt az egyébként nagyon precízen megrajzolt rajzfilmfigurákat, hogy a film idejére tényleg el tudjuk hinni, hogy ha valaki 1947-ben Los Angelesben járt, akkor tényleg betévedhetett a firkanegyedbe vagy igazi firkákkal futhatott össze az utcán. Az illúzió egy pillanatra sem foszlik szét, a meseszereplők és az élő színészek összmunkája pedig végig tökéletes.
Bob Hoskins remekül ölti magára a firkákat gyűlölő és tőlük undorodó alkoholista, állandóan leégett magánnyomozó, Eddie Valiant szerepét, akinek szinte könyörögni kell, ha egy firkával kapcsolatos ügyet akarnak rábízni. Persze Eddie nem volt mindig ilyen, és a film kiválóan mutatja be, hogy milyen lehetett korábban és miért vált azzá, aki jelenleg. Eddie volt barátnője, Dolores szintén remek karakter: annak ellenére bizakodik és segíti a nyomozót, hogy valami miatt nem működik a kapcsolatuk. Joanna Cassidy ebben a filmben is remekül alakítja a fontos mellékszerepét, akárcsak a Szárnyas fejvadászban. Mellettük érdemes megemlíteni Christopher Lloydot is, aki a Vissza a jövőbe című filmben alakított pozitív szerepe után itt egy ízig-vérig antipatikus alak bőrét ölti magára, s a figuráját képes még ellenszenvesebbé varázsolni, nem is annyira a jelmezével, mint inkább a játékával.
Az élő szereplők persze csak az egyik részét adják a filmnek, hiszen a rajzfilmfigurák „játéka” is rengeteget hozzátesz a műhöz. Ismert figurák is felbukkannak egy-egy jelenet erejéig: Tapsi Hapsi, Dodó kacsa, Goofy, Miki egér, Csőrike és még sokan mások. A legfontosabb azonban Roger nyúl, a szerencsétlen, állandóan ugráló, magát folyton összetörő, mégis mindig vicces figura, akinek firka felesége, Jessica tipikus szexszimbólum: keskeny derék, félig elővillanó, gyönyörű lábak, nagy mellek és a haj által félig takart igéző arc jellemzik őt. Az ő megjelenésük gyakran viszi előre a filmet, miközben a jellemvonásaik miatt folyton bajba keverednek, vagy éppen kikeverednek a bajból.
A film készítői egyébként a firkákat is úgy állítják be, mintha valódi, élő emberek lennének: nekik is megvannak a maguk bajai, a forgatások alatt bakiznak, és vannak szörnyű napjaik, amikor egyszerűen lehetetlen őket elviselni. A film maga pedig végig olyan, mint egy álom: amikor nézzük, valóban el hisszük, hogy minden szereplő igazából is él, és csak utólag vagyunk képesek fikcióként felfogni a filmet.
A film hibájaként csupán két dolgot tudok felhozni. Az egyik a nézőréteg kiválasztása: a készítők egy tipikus keményvonalas krimit bolondítottak meg a rajzfilmekkel, de az egészet elvitték a családi mozik irányába. Ez alapvetően nem lett volna baj, de véleményem szerint a film tartalmaz néhány, az egészen kicsi gyerekek számára túl agresszív és a felnőtt nézők számára nagyon bugyuta jelenetet. A másik hiba pedig az, hogy a rajzfilmfigurák időnként igencsak fárasztóak tudnak lenni, s néhol egy-egy poénnal többet sütnek el a kelleténél, néhány viccet pedig sokszor ismételnek.
Persze mindez semmit sem változtat azon, hogy a Roger nyúl a pácban egy igazán eltalált, kellően ötletes alkotás, amit érdemes legalább egyszer megnéznie mindenkinek, a krimiimádók pedig akár többször is nyugodtan berakhatják a lejátszóba.
Persze a sikerhez kell még néhány hozzávaló: egy logikusan felépített és kellően meglepő rejtély, amelyet a főszereplők valóban fel tudnak göngyölíteni, pár nagy nevű színész, és persze a ’40-es évek díszletei: jazz, korabeli autók, villamosok, zenés bárok – A Roger nyúl a pácban pedig tartalmazza mindezt.
Az, hogy mindezt már 1988-ban olyan magas szinten valósították meg, amilyenben az a szemünk elé tárul, már csak ráadás. Ekkoriban a számítógépes technika még közel sem állt azon a szinten, ahol napjainkban, az élő szereplők mégis olyan ügyesen képzelik maguk mellé a jelenetek alatt az egyébként nagyon precízen megrajzolt rajzfilmfigurákat, hogy a film idejére tényleg el tudjuk hinni, hogy ha valaki 1947-ben Los Angelesben járt, akkor tényleg betévedhetett a firkanegyedbe vagy igazi firkákkal futhatott össze az utcán. Az illúzió egy pillanatra sem foszlik szét, a meseszereplők és az élő színészek összmunkája pedig végig tökéletes.
Bob Hoskins remekül ölti magára a firkákat gyűlölő és tőlük undorodó alkoholista, állandóan leégett magánnyomozó, Eddie Valiant szerepét, akinek szinte könyörögni kell, ha egy firkával kapcsolatos ügyet akarnak rábízni. Persze Eddie nem volt mindig ilyen, és a film kiválóan mutatja be, hogy milyen lehetett korábban és miért vált azzá, aki jelenleg. Eddie volt barátnője, Dolores szintén remek karakter: annak ellenére bizakodik és segíti a nyomozót, hogy valami miatt nem működik a kapcsolatuk. Joanna Cassidy ebben a filmben is remekül alakítja a fontos mellékszerepét, akárcsak a Szárnyas fejvadászban. Mellettük érdemes megemlíteni Christopher Lloydot is, aki a Vissza a jövőbe című filmben alakított pozitív szerepe után itt egy ízig-vérig antipatikus alak bőrét ölti magára, s a figuráját képes még ellenszenvesebbé varázsolni, nem is annyira a jelmezével, mint inkább a játékával.
Az élő szereplők persze csak az egyik részét adják a filmnek, hiszen a rajzfilmfigurák „játéka” is rengeteget hozzátesz a műhöz. Ismert figurák is felbukkannak egy-egy jelenet erejéig: Tapsi Hapsi, Dodó kacsa, Goofy, Miki egér, Csőrike és még sokan mások. A legfontosabb azonban Roger nyúl, a szerencsétlen, állandóan ugráló, magát folyton összetörő, mégis mindig vicces figura, akinek firka felesége, Jessica tipikus szexszimbólum: keskeny derék, félig elővillanó, gyönyörű lábak, nagy mellek és a haj által félig takart igéző arc jellemzik őt. Az ő megjelenésük gyakran viszi előre a filmet, miközben a jellemvonásaik miatt folyton bajba keverednek, vagy éppen kikeverednek a bajból.
A film készítői egyébként a firkákat is úgy állítják be, mintha valódi, élő emberek lennének: nekik is megvannak a maguk bajai, a forgatások alatt bakiznak, és vannak szörnyű napjaik, amikor egyszerűen lehetetlen őket elviselni. A film maga pedig végig olyan, mint egy álom: amikor nézzük, valóban el hisszük, hogy minden szereplő igazából is él, és csak utólag vagyunk képesek fikcióként felfogni a filmet.
A film hibájaként csupán két dolgot tudok felhozni. Az egyik a nézőréteg kiválasztása: a készítők egy tipikus keményvonalas krimit bolondítottak meg a rajzfilmekkel, de az egészet elvitték a családi mozik irányába. Ez alapvetően nem lett volna baj, de véleményem szerint a film tartalmaz néhány, az egészen kicsi gyerekek számára túl agresszív és a felnőtt nézők számára nagyon bugyuta jelenetet. A másik hiba pedig az, hogy a rajzfilmfigurák időnként igencsak fárasztóak tudnak lenni, s néhol egy-egy poénnal többet sütnek el a kelleténél, néhány viccet pedig sokszor ismételnek.
Persze mindez semmit sem változtat azon, hogy a Roger nyúl a pácban egy igazán eltalált, kellően ötletes alkotás, amit érdemes legalább egyszer megnéznie mindenkinek, a krimiimádók pedig akár többször is nyugodtan berakhatják a lejátszóba.