FőképKedvezményes letöltés:www.multimediaplaza.hu
 
1757. határkő volt az esztétikai gondolkodás történetében, Edmund Burke ugyanis ebben az esztendőben adta ki Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően című tanulmányát. Ebben az ír származású brit bölcselkedő az áhítatot kiváltó, komorságában vagy pátoszában grandiózus magasztosságot a finomságukkal és eleganciájukkal gyönyörködtető kis formákkal állítja szembe. Traktátusa voltaképp az olasz, angol és német barokk és az akkoriban már hanyatlásba hajló francia rokokó szépségideáljait írta le. És ugyan a rokokó valóban haldokolni látszott, különféle megjelenési formái, a zenében mindenekelőtt a gálánsnak nevezett stílus a klasszikával párhuzamosan egészen a 18. század végéig prominens maradt.
 
Ekképp lehetséges, hogy az 1762-ben Londonba telepedő Johann Christian Bach mintegy meglovagolhatta az ott épp divatba jövő gáláns műfajokat, s kiaknázhatta például a lényegében könnyűzenének tekinthető kíséretes zongoraszonátában rejlő lehetőségeket. Nem kevesebb, mint öt opusát szentelte ennek a formának, melyben a hegedűn vagy fuvolán megszólaltatott dallamok eredetileg csupán kiegészítik, színezik a zongoraszólamokat, de nem képezik ténylegesen integráns részét a kompozíciónak.
 
Nem így Bachnál, akinek ízlésesen visszafogott szonátáiban a hegedű (vagy fuvola) egyrészt kifejezetten sajátos karaktert ad a műveknek, másrészt szólamuk változó mértékben, ám mindenképp kihagyhatatlan része a harmóniai konstrukciónak. Ezért nem is meglepő, hogy a kor szokásaival ellentétben az opusok címlapján Bach mellőzte az „ad libitum” megjelölést, hiszen a „ráadás” szólamot a kottához híven, nem pedig improvizálva kellett előadniuk a hangszereseknek.
 
Maguk a darabok viszont mind egyszerűségükben, mind felépítésükben követik a műfaji tradíciókat. Az opus 10-ként közreadott hat szonáta mindegyike dúr hangnemű, és csupán a Tempo di Menuetto jelzésű tételekben (jelesül a No. 2, C-dúr, valamint a No. 6, D-dúr második tételeiben) villan fel egy-egy mollos passzus. Ráadásul a tételek mindegyike gyorsnak és könnyednek tekinthető, ezzel is a lehető leghatározottabban megtagadva a barokk pátoszát és dagályosságát.
 
Spányi Miklós felvételének egyik különlegessége – amellett persze, hogy Petőfi Erikával együtt az egész világon elsőként rögzítették ezeket az elbűvölően szép műveket – az úgynevezett tangenszongora használata, melynek a kalapácszongoráénál sokkalta finomabb, fényesebb és felhangdúsabb hangzása különösen jól illik ezekhez a darabokhoz (ahogy általában a kor, az 1760–70-es évek zongoraműveihez). Mindez a kifinomult technikával és az átgondolt kutatómunkával párosulva rendkívül magas színvonalú előadást eredményez. A kuriózumok kedvelőinek tehát feltétlenül érdemes megismerkedni ezzel a sziporkázóan szépséges muzsikával.
 
Előadók:
Spányi Miklós – tangenszongora
Petőfi Erika – hegedű
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-2. Sonata No. 1 in B flat major
3-4. Sonata No. 2 in C major
5-6. Sonata No. 3 in G major
7-8. Sonata No. 4 in A major
9-10. Sonata No. 5 in F major
11-12. Sonata No. 6 in D major