Főkép A gazdag dohánygyáros, Louis Mahé feleségül vesz egy nőt, akit addig csak levelezés útján ismert. A házasság jól indul, bár akadnak kisebb furcsaságok Julie körül: az első találkozásnál például kiderül, hogy nem róla készült a fénykép, amelyet a férfinak küldött, és az általa adott zsineg alapján készíttetett gyűrű az esküvőn nem megy fel az ujjára. Idővel kiderül, hogy a látszat más, mint a valóság, az érzések azonban igaziak, és akár az egész korábbi életének feladására is sarkallhatják az embert.
 
Ebben a filmben is megjelenik Truffaut egyik legjellegzetesebb stílusjegye: a szerelem és a halál összefonódása. A rendező Louis karakterén keresztül, nagyszerű példákkal érzékelteti, hogy a szerelem nemcsak megakadályozni képes, hanem akár elő is idézheti a gyilkosságot.
 
A film első harmada Réunion szigetén játszódik, ami rendkívül fontos szimbólum: a mű elején egy rövid filmbejátszást láthatunk arról, ahogy a francia forradalomban a marseille-i önkéntesek és a nemzetőrök, akik addig ellenséges oldalon álltak, egyesülnek. Szinte ugyanilyen módon egyesül végül a két főszereplő sorsa is.
 
A film egyik legnagyobb erőssége a karakterábrázolás: a Belmondo által eljátszott Louis az elején egy fülig szerelmes, vak férfi, majd az események következtében mindent felrúg, és a saját korábbi életmódja ellen lázadó emberré válik. (Itt mutatkozik meg a francia új hullám egyik legfontosabb jellemzője is: a fiatalok lázadása apáik ellen és az újítás szándéka.) Julie ugyanakkor egy szerencsétlen árva, aki szerencsevadászatból, alkalmi munkákból és lopásokból tartja el magát, amíg az erősebbek el nem vesznek tőle mindent.
 
Jól látható, hogy a két főszereplő milyen éles kontrasztot alkot: a szüleitől gyárat öröklő férfi áll szemben az árva, nincstelen nővel. Mindkettőjüknek nagy utat kell megtenniük, míg ugyanoda érnek: a férfinak fel kell adnia addigi kényelmes életét, a nőnek pedig meg kell tanulnia bízni a másikban és kitartani mellette. Ezt Truffaut nagyon jól érzékelteti Julie szavaival: „Most tanulom a szerelmet, és fáj!”
 
Louis barátjának, Jardine-nak a karaktere azonban egyáltalán nem illik a képbe: bár Jardine fontosabb, mint a mellékszereplők, ugyanakkor éppolyan kétdimenziósnak tűnik, mint egy statiszta, az a szokása pedig, hogy állandóan statisztikai adatokat sorol, igencsak idegesítővé teszi őt.
 
Jean-Paul Belmondo nagyon hitelesen adja vissza a vak és őrült dolgokra is képes szerelmes férj karakterét, és a helyenként túlzottan elvakult cselekedetei is olyan eredetiek, hogy valóban butának hisszük Louis-t. Catherine Deneuve alakítása szintén nagyszerű a vergődő és talajt vesztett szélhámos nő szerepében, aki gyakran nem tudja eldönteni, hogy mit is tegyen, hiszen a feltétel nélküli bizalom teljesen ismeretlen számára. Marcel Berbert is remekül formálja meg Jardine „semmilyen” szerepét.
 
A nagy művész jellemzője, hogy mindig tud újat mutatni, úgy, hogy közben mégis megtartja a stílusát, Truffaut pedig ennek nagy mestere. A mű sokban hasonlít az egy évvel korábbi A menyasszony feketében volt című filmre, de legalább annyira az ellentéte is. Bár mindkét film főszereplői képesek gyilkolni a szerelem miatt, és nincs lelkiismeret-furdalásuk a tetteik után, az indítékaik, a lehetőségeik és a módszereik teljesen különbözőek. Egyébként a filmet készítő stáb szinte minden tagja más, mint az egy évvel korábban készített A menyasszony feketében volt stábjáé. S a két film szereplőinek és cselekményének különbsége mellett ez is élesen elkülöníti egymástól Truffaut két alkotását.
 
A Mississippi szirénje azonban nem lett olyan erős alkotás, mint A menyasszony feketében volt. Már az alaphelyzet sem olyan szívhez szóló, mint a Menyasszony feketében volt esetében: míg ott egy tragikus szituációval álltunk szemben, és a főszereplő nem egyszerűen letaposta a célpontjait, hanem igazságot szolgáltatott, addig a Mississippi szirénjében csak a saját túlélésüket tartják szem előtt a szereplők, és időnként „ártatlanokon” is átgázolnak. Ebben a filmben ráadásul az operatőr munkája sem olyan mély folyású, a jelenetek gyakran gyorsan váltják egymást és nincsenek állóképek. Itt nem a lélek mélyére ható történettel találkozunk, s a Mississippi szirénje közelebb áll egy krimihez, mint egy lélektani alkotáshoz.
 
Ezektől eltekintve azonban a Mississippi szirénje is kiváló alkotás: az adott alapszituációt remekül feldolgozó és abból szinte mindent kihozó izgalmas mű változatos és eseménydús történettel. Olyan mű, amely méltó Truffaut életpályájának más filmjeihez.