George Gershwin: Rhapsody In Blue, Piano Concerto In F, Etc. (CD)
Írta: Galamb Zoltán | 2011. 08. 20.
Már nem tudom felidézni pontosan, mikor hallottam először Joanna MacGregor zongorajátékát, arra azonban tisztán emlékszem, mennyire meglepett, hogy Schumann általa megszólaltatott egyik darabjának ritmusaiban sikerült felfedeznie valamiféle jazzes lüktetést, és annak kihangsúlyozásával egészen eredeti élménnyé varázsolta az előadói gyakorlat révén kissé uniformizált, és így el is koptatott (persze teljesen vagy túlzott mértékben soha el nem koptatható), zenei frázisokat.
MacGregor billentése szigorú, határozott, mint bármely más, 20. századi klasszikus képzést kapott hangszeresé, ugyanakkor megvan benne a jazz-zongoristák azon képessége is, hogy lustán, némi késleltetéssel vagy mintegy véletlenszerűen, rögtönözve játsszon le bizonyos akkordokat és dallamokat, s mindehhez a kortárs zenei gyakorlat alapos ismerete járul, egészen különleges előadói stílust alakítva ki ezzel, melyben a három legfontosabb modernkori gyakorlat egyesülve érvényesül.
Stílusa tehát jószerével predesztinálja Joanna MacGregort arra, hogy Gershwint adjon elő. Már csak azért is logikus ez az „eleve elrendelés”, mivel gyerekként és fiatalon MacGregor bevallottan Broadway-dalokon nevelkedett, majd ezekkel kereste kenyerét, és vajon mely más név lenne annyira szorosan köthető mind a Broadway-musicalekhez, mind a jazz muzsikának a klasszikus repertoárba való beemeléséhez, mint George Gershwiné?
MacGregor értelmezésében a Rhapsody in Blue – melynek címével kapcsolatban nem lehet elégszer kihangsúlyozni, hogy a szójáték ellenére alapvetően nem „kék”, hanem sokkal inkább „blues”, vagyis „jazz” rapszódiát jelöl – visszanyeri eredeti játékosságát, a kadenciák pedig újra rögtönzöttnek hatnak, és a szabadabb játéknak köszönhetően valamilyen mértékben ténylegesen azok is.
Az F-dúr zongoraverseny a jazz – a blues, a ragtime, a big band-hangzás – klasszikus zenei apoteózisa. Hangszerelésének és motívumainak változatossága, dallamainak kellemes simulékonysága – különösen a második, lassú tételben – eleve kedvenccé teheti e concertót bármely kor közönségének körében. És bár az előbb változatosságot említettem, inkább variációkat kellene mondanom, hiszen a témák újra meg újra visszatérnek, keverednek, ám sohasem pontosan a már megismert alakjukban; így teremtve meg a jellegzetesen amerikai hangulatot.
Érdemes kiemelni még az átiratokat, azok közül is a második korongon hallható „It’s Only A Paper Moon”-t. A Django Bates átdolgozásában megszólaló Harold Arlen-szerzemény nagyszerű példája a virtuóz, a klasszikus-romantikus tradícióktól sem túlzottan távol eső daraboknak, melynek andalító alaptémája a középrészben vad moto perpetuo futamokban szabadul el – mint egykor régen, például Tartini, Paganini, Rimszkij-Korszakov egyes kompozícióiban.
Joanna MacGregorénál értőbb és izgalmasabb felfogásban valószínűleg nem is lehetne megszólaltatni e műveket. Előadásában ideális egyensúlyba kerül a tanultság és a spontaneitás, a klasszikus iskolák kiszámíthatósága és a jazz improvizatív felszabadultsága. Gershwin-albuma a hasonló affinitások okán is kiemelkedő lemez, amely kétségtelenül megérdemli a komolyabb figyelmet.
Előadók:
Joanna MacGregor – zongora
London Symphony Orchestra (CD 1: 1-4)
Carl Davies – karmester (CD 1: 1-4)
A lemezen elhangzó művek listája:
CD 1
1. Rhapsody in Blue
2-4.Piano Concerto in F
5. A Foggy Day (arr. Michael Finnissy)
6. Fidgety Feet (arr. Michael Finnissy)
7. But Not For Me (arr. Michael Finnissy)
CD 2
1-16. The Gershwin Songbook
Broadway Arrangements
17. Harold Arlen: It’s Only A Paper Moon (arr. Django Bates)
18. Cole Porter: My Heart Belongs To Daddy (arr.Gary Carpenter)
19. Jerome Kern: Can’t Help Lovin’ Dat Man (arr.Michael Finnissy)
20. Cole Porter: Night And Day (arr. Gary Carpenter)
21. Richard Rodgers: June Is Bustin’ Out All Over (arr. Django Bates)
22. Cole Porter: Love For Sale (arr. Gary Carpenter)
23. Sammy Fain: I’ll Be Seeing You (arr. Alasdair Nicolson)
24. Harold Arlen: 42nd Street Stomp (arr. Alasdair Nicolson)
Four Jazz Transcriptions
25. Erroll Garner: Erroll’s Blues (transcr. Joanna MacGregor)
26. Erroll Garner: Erroll’s Bounce (transcr. Joanna MacGregor)
27. Thelonius Monk: Monk’s Point (transcr. Joanna MacGregor)
28. Thelonius Monk:Round Midnight (transcr. Joanna MacGregor)
MacGregor billentése szigorú, határozott, mint bármely más, 20. századi klasszikus képzést kapott hangszeresé, ugyanakkor megvan benne a jazz-zongoristák azon képessége is, hogy lustán, némi késleltetéssel vagy mintegy véletlenszerűen, rögtönözve játsszon le bizonyos akkordokat és dallamokat, s mindehhez a kortárs zenei gyakorlat alapos ismerete járul, egészen különleges előadói stílust alakítva ki ezzel, melyben a három legfontosabb modernkori gyakorlat egyesülve érvényesül.
Stílusa tehát jószerével predesztinálja Joanna MacGregort arra, hogy Gershwint adjon elő. Már csak azért is logikus ez az „eleve elrendelés”, mivel gyerekként és fiatalon MacGregor bevallottan Broadway-dalokon nevelkedett, majd ezekkel kereste kenyerét, és vajon mely más név lenne annyira szorosan köthető mind a Broadway-musicalekhez, mind a jazz muzsikának a klasszikus repertoárba való beemeléséhez, mint George Gershwiné?
MacGregor értelmezésében a Rhapsody in Blue – melynek címével kapcsolatban nem lehet elégszer kihangsúlyozni, hogy a szójáték ellenére alapvetően nem „kék”, hanem sokkal inkább „blues”, vagyis „jazz” rapszódiát jelöl – visszanyeri eredeti játékosságát, a kadenciák pedig újra rögtönzöttnek hatnak, és a szabadabb játéknak köszönhetően valamilyen mértékben ténylegesen azok is.
Az F-dúr zongoraverseny a jazz – a blues, a ragtime, a big band-hangzás – klasszikus zenei apoteózisa. Hangszerelésének és motívumainak változatossága, dallamainak kellemes simulékonysága – különösen a második, lassú tételben – eleve kedvenccé teheti e concertót bármely kor közönségének körében. És bár az előbb változatosságot említettem, inkább variációkat kellene mondanom, hiszen a témák újra meg újra visszatérnek, keverednek, ám sohasem pontosan a már megismert alakjukban; így teremtve meg a jellegzetesen amerikai hangulatot.
Érdemes kiemelni még az átiratokat, azok közül is a második korongon hallható „It’s Only A Paper Moon”-t. A Django Bates átdolgozásában megszólaló Harold Arlen-szerzemény nagyszerű példája a virtuóz, a klasszikus-romantikus tradícióktól sem túlzottan távol eső daraboknak, melynek andalító alaptémája a középrészben vad moto perpetuo futamokban szabadul el – mint egykor régen, például Tartini, Paganini, Rimszkij-Korszakov egyes kompozícióiban.
Joanna MacGregorénál értőbb és izgalmasabb felfogásban valószínűleg nem is lehetne megszólaltatni e műveket. Előadásában ideális egyensúlyba kerül a tanultság és a spontaneitás, a klasszikus iskolák kiszámíthatósága és a jazz improvizatív felszabadultsága. Gershwin-albuma a hasonló affinitások okán is kiemelkedő lemez, amely kétségtelenül megérdemli a komolyabb figyelmet.
Előadók:
Joanna MacGregor – zongora
London Symphony Orchestra (CD 1: 1-4)
Carl Davies – karmester (CD 1: 1-4)
A lemezen elhangzó művek listája:
CD 1
1. Rhapsody in Blue
2-4.Piano Concerto in F
5. A Foggy Day (arr. Michael Finnissy)
6. Fidgety Feet (arr. Michael Finnissy)
7. But Not For Me (arr. Michael Finnissy)
CD 2
1-16. The Gershwin Songbook
Broadway Arrangements
17. Harold Arlen: It’s Only A Paper Moon (arr. Django Bates)
18. Cole Porter: My Heart Belongs To Daddy (arr.Gary Carpenter)
19. Jerome Kern: Can’t Help Lovin’ Dat Man (arr.Michael Finnissy)
20. Cole Porter: Night And Day (arr. Gary Carpenter)
21. Richard Rodgers: June Is Bustin’ Out All Over (arr. Django Bates)
22. Cole Porter: Love For Sale (arr. Gary Carpenter)
23. Sammy Fain: I’ll Be Seeing You (arr. Alasdair Nicolson)
24. Harold Arlen: 42nd Street Stomp (arr. Alasdair Nicolson)
Four Jazz Transcriptions
25. Erroll Garner: Erroll’s Blues (transcr. Joanna MacGregor)
26. Erroll Garner: Erroll’s Bounce (transcr. Joanna MacGregor)
27. Thelonius Monk: Monk’s Point (transcr. Joanna MacGregor)
28. Thelonius Monk:Round Midnight (transcr. Joanna MacGregor)